Shiver

Maggie Stiefvater könyve valószínűleg az életben nem kerül a kezembe, ha nem életem legmagányosabb karácsonya elé néztem volna.

Napokkal szenteste előtt kifogytam minden olyan olvasnivalóból, ami érdekelne, így barátnőm hosszas unszolására elfogadtam, és még aznap este hozzáláttam.

Sosem kezdek bele sem könyvbe sem színdarabba, de még filmbe sem anélkül, hogy utána ne olvasnék. Egyszerűen nincs türelmem úgy hozzájuk, hogy ne "tájolnám be" magam előtte. S amiket erről a könyvről olvastam... hát enyhén szólva nem győzött meg. Persze ez nem a leírások miatt volt, hanem mert nem érdekelt a téma, annak ellenére, hogy élek-halok a misztikus történetekért. Még a borítója sem tetszett!

De nem volt más választásom, belekezdtem...

Először nehezen is ment, mondhatni duzzogtam magamnak. Beletelt pár fejezetbe, mire legyűrtem ellenérzésemet a tagolása miatt, valamint zavart, hogy két szemszögből is követni kell az eseményeket. Az első 50 oldalt szó szerint magamra erőltettem. Ritkán hagyok félbe könyvet, és akkor is mindig hatalmas kudarcként fogom fel a dolgot, így kitartottam. És milyen jól tettem!!

Miután legyűrtem az elejét, no meg saját magamhoz intézett hisztimet, elkezdtem felvenni a könyv ritmusát. Nem szoktam ilyen lassú folyású könyvekhez, de meglepően hamar átadtam magam neki. Sok múlott az írónő stílusán, ugyanis rendkívül elegánsan, kecsesen ír, és ahogy előrehaladtam, a lassú tempó ugyanúgy megtelt izgató feszültséggel, mint más, sodróbb stílusú olvasmányaim.

A kettőssége sem nyomasztott, sőt, egyre jobban kezdtem értékelni, hogy két szemszögből látom a dolgokat. Egyrészt így sokkal hitelesebbnek kezdtem érezni a történetet, másrészt rájöttem, hogy fantasztikus technika ez arra, hogy megkíméljen az unalmas, időhúzó részektől, és építhesse az eseményeket, esetleg picit bizonytalanságban tartson. (Mert ugyebár kit érdekel, hogy Grace mit csinál a suliban, ha közben Sam társai után nyomoz?!. És miért kellene olvasnom, hogy Sam unatkozik a kocsiban Grace-re várva, míg ő a barátnőjétől érdekes információkat kap?!)

Bár az elejét továbbra sem értettem. Megmondom őszintén, hogy egy kissé beteges, elvont történetnek tartottam, amiben nem értettem, hogy miért kell olyan alaposan körülírnia Grace-nek az illatokat, vagy, hogy miért egy sárga szempár vonzza úgy... Valami szép zöld vagy meleg-barna szempár az oké, de sárga? De úgy döntöttem, túlteszem magam ezeken az apróságokon, már csak azért is, mert még életemben nem láttam sárga szemű embert.

Szóval haladtam tovább, elfogadva, hogy valami abnormális sztori lesz ebből. Ez a nézetem nem is változott jó ideig. Egyre jobban tetszett, de még mindig nem tartottam teljesen épeszű történetnek. A véleményem valahol ott kezdett megváltozni, amikor a történet elkezdett még jobban belassulni, kvázi "elveszett" - ez olyan rossz szó, de nem tudom máshogy megfogalmazni - a cselekmény, és inkább csak leírássá vált. Kettejük kapcsolatának leírásává. Ahogy elvoltak napokig, kezdték megismerni egymást alaposabban, ahogy élték egyszerű és NORMÁLIS hétköznapjaikat. Mert az az volt.

Akármilyen természetfeletti is az alapprobléma, az, ahogyan elkezdett kivirágozni köztük minden érzelem, amit mostmár hús-vér emberként, hormonterhelt fiatalként megélhettek... annak leírása mélyen természetes, egyszerűen valódi volt. Valami olyan bravúr a szememben, ami elfogulttá tesz.

Szinte... mit szinte! emlékeimben újra előfurakodott számos dolog, érzés, bizonytalanság a saját kamaszkoromból, és őszintén együtt tudtam "lenni" főhőseimmel. Ráadásul meglepett Grace egyénisége, amivel olyan határozottan tud ragaszkodni az érzelmeihez. Üdítő volt róla, a jelleméről olvasni a mai világban, ahol mindenki olyan bizonytalanul méri magát másokhoz. Kifejezetten szeretem az ilyen főhősnőket.

És megint csak minden elismerésem az alkotóé, aki a világ talán legunalmasabb témáit (mármint számomra) olyan stílusban írja meg, hogy sóhajtoznom kellett a meghatottságtól. (pl.: lány tanul, fiú tévézik - normál esetben hol érdekelne bárkit is egy ilyen jelenet)

Annyira mély nyomot hagyott bennem, hogy ennyire szépen írja le a kapcsolatukat, a mindennapjaikat, az érzéseiket, hogy amikor elérkezett a prózai bonyodalom ideje, és újra felvettük a cselekményt, szinte fájt, hogy nem olvashatok a rendben folyó hétköznapjaikról tovább, hanem közeledik a probléma.

De persze eddigre már egyáltalán nem akartam letenni a könyvet! Újabb szereplőket ismerhettem meg, közelebb kerültem a finoman elhelyezett rejtély megoldásához, izgultam is.

Messzemenően nem az a könyv, ahol a történet harmadánál már tudom, hogy mi lesz a vége, mert adja magát. Nem! Az utolsó mondatokig kétségek között vergődtem, mert bár tudtam, hogy mire számíthatok, rá kellett jönnöm, hogy inkább csak vágyom rá, mint tudom. (Jelentős mértékben Jack sorsa és Olivia döntése bizonytalanított el.)

Úgyhogy amikor a végén becsuktam a könyvet, már nem azt kellett eldöntenem, hogy elolvasom-e még újra, hanem, hogy mennyit várjak vele! Egyszerűen nem akartam kiszakadni belőle! Annyira megragadott a bája, finomsága, lassúsága, hogy nem is tudom, hogyan bírom ki a létező legelső munkanapig, hogy rohanhassak megvenni a következő részt.

A Shiver (és magyar fordításban óva intenék mindenkit a borítón használt Borzongás szótól... Ez kérem szépen Remegés!) ezennel bekerül a legkedvesebb könyveim közé, Beauvoir, Austen és Tolsztoj egy-egy jeles műve mellé!

(És zárójelben megjegyzem: mostmár a borítót is gyönyörűnek találom!)

Értékelés: