Polly Shulman: Rajongás

Fülszöveg: „Kevés olyan dolog van, ami jobban megviselhet egy értelmes embert, mint ha szeretetből és megszokásból ragaszkodik egy Rajongóhoz.”

Julie mindezt keserű tapasztalatból tudja. Legjobb barátnője, Ashleigh, vadul csapong egyik mániától a másikig, és őt is belerángatja őrült terveibe. Ashleigh legújabb szeszélye egyben Julie saját szenvedélye is: Jane Austen nagyszerű szerelmi regénye, a Büszkeség és balítélet. Julie azon kapja magát, hogy múlt századi divat szerint felöltözve és erősen vonakodva besurran Ashleigh-vel egy fiúiskola báljára, abban a reményben, hogy ott hősökre lelnek. Sajnos, mindketten ugyanabba a fiatalemberbe szeretnek bele, a jóképű és lovagias Grandison Parrba. Vajon Julie-nak választania kell a barátnője iránti hűség és a szerelem között? Vagy talán Ashleigh zavarba ejtő bohóckodása végképp elüldözi a fiút, mielőtt Julie lehetőséget kapna?

 Eredeti cím: Enthusiasm

A kezembe akadt, mert…

már egy ideje tudtam a létezéséről, de nem foglalkoztam vele. Aztán a könyvtár gyermek- és ifjúsági részlegének ellenőrzésekor elém ugrott és addig könyörgött, míg haza nem hoztam.

Közös történetünk:
Kissé félve kezdtem bele pontosan azért, amiért eddig ügyet sem vetettem rá. Azaz a Jane Austen szál miatt. Ő nagy kedvenc nálam, és mindig óvatosan közelítek, ha valaki a „nyomdokaiba akar lépni”.

Sajnos a félelmeim a könyv első felében beigazolódni látszódtak. Itt egy semmitmondó könyv, mely eladásához (esetleg már a megírásakor is teljesen tudatosan erre alapozva) felhasználták azt a népszerűséget, amit Austen tudhat magáénak.

Adott nekünk Julie, (a nevére körülbelül 80 oldalig nem is igazán emlékeztem) kinek legfontosabb ismérve, hogy van egy Ashleigh nevű barátnője, aki Rajongó. – Most komolyan: van ilyen definíció bizonyos emberekre?

Rajongása tárgya időről-időre változik, mindenbe belekap nagy lelkesen, majd rá is hagyja idővel. Persze, hogy nehezebb legyen tolerálni, még bele is rángatja legjobb barátnőjét minden dilijébe, amitől persze furának tartják őket. (Mondjuk ahhoz képest igen kiterjedt és egész normális a baráti körük, de lehet, hogy csak túl európai szemmel nézem, és az amerikai tiniknél ez már társadalmi nyomornak számít.)

Egy nap Ashleigh azzal mászik át állít be Juliehoz, hogy attól fogva Büszkeség és balítéleteset fognak játszani, mert többévi öribarizás után végre a kezébe akadt főhősnőnk kedvenc könyve, és az úgy csodás, ahogy van. És persze mit ér Bennett lánynak lenni, ha nincs hozzá partiképes agglegény. Így a farmerhasználat megtagadása után Ashleigh kiötli, hogy a közeli Balmoral Akadémia bálja tökéletes terület a Darcy vadászatra.

Találkoznak is két fantasztikus fiúval, kikben még él a lovagiasság, Neddel és Parr-al. Utóbbi sajnos mindkettőjük érdeklődését felkelti, így kezdődhet a bonyodalom.

Kép forrása: http://mayaandhachi.blogspot.com 

A történettel alapvetően nem is lenne semmi bajom. Adott pár kamasz, akik szárnyaikat bontogatva próbálnak eligazodni a tinédzser lét alapvető útvesztőiben. Tetszem neki? Nem tetszem neki? Első csók, első szerelem… S bár kezdem magam öregnek érezni a témához, azért időnként jólesik ilyesmit olvasgatni.

Ami nagyon nem tetszett, már sokadszorra sem, az a barátnők egymáshoz viszonyulása, az agysejtek netalántán személyiség egyértelmű hiánya. 

Egyszerűen ép ésszel nem tudom felfogni, hogy miért az jelenti az igaz barátságot, ha valaki kénye-kedve szerint ugrálok. Jah, hogy ő jó fej, és feléri ésszel, hogy anyagilag nem engedhetek meg mindent magamnak, így néha visszafogja a vásárlásait? Vagy mert már az oviban is ismertük egymást? Könyörgöm, egy igaz barátnak nem kell elmondani, (sem titkolni) hogy ki tetszik, mert ő már sokszor hamarabb látja rajtam, mint ahogy én realizálnám. (Velem legalábbis így szokott lenni.) Hogy a többiről már ne is beszéljek.

Az is fura csöppet, hogy a két szerelmes képtelen összejönni, vagy legalábbis egyértelműbben egymás tudtára adni a vonzódást e-mailen keresztül. Értem én a kamasz sutaságot, de könyörgöm, itt hónapokat ölel fel a történet, és ez bizony már a 21. század. Itt ez már természetes. Ja de tényleg, akkor elmaradna az Austeni szál, a titkos hódolón töprengés, a versek. Bár persze azt bele lehetett volna írni a Büszkeség és balítélet erőltetése nélkül is.

De eldöntöttem, hogy nem leszek túlontúl gonosz a könyvvel kapcsolatban, így nem vekengek tovább azon, hogy vajon miért lett beleerőltetve a nagy előd és híres könyve.

Ashleigh-t sem szapulom tovább, inkább belátom, hogy az amerikaiak barátságról alkotott fogalma merőben eltér az enyémtől. De azért álljon itt pár sor az ő szájából, hogy bárki eldönthesse mennyire tenyérbe mászó szegénykém.

„Elfelejteni!? Elfelejteni Grandison Parrt!? Kérd, hogy felejtsem el a saját nevem… anyámat és apámat… az anyanyelvemet… az égtájakat… előbb felejtem el, mit jelent emberi lénynek lenni, mint hogy elfelejteném Grandison Parrt!”

Charles Grandison Parr egyébként egy egész vállalható figura, bár bevallom, Nedet érdekesebb személyiségnek találtam. Parr valahogy olyan kis töketlen. Sóhajfakasztóan udvarias, de kissé töketlen.

Julie meg… hát ő Julie. Olyan egyszerű tini lány, aki még szerethető is lehetne, ha nem lenne időnként olyan, amit egy melléknévvel tudnék körülírni, melynek első része a bal, a második meg egy olyan testrész, ami nekem nincs.

Mire pont megkedvelném, mert a születésnapján is a tuskó apját, mert a túlérzékeny/érzéketlen mostoháját kell elviselnie, akkor tesz valami olyasmit, ami miatt nem akartam tovább olvasni a könyvet. Eszembe nem jutna azt tenni Zach-el, amit tett, bár az is igaz, hogy 16 éves koromra én már túljutottam az ominózus problémán egy katasztrofálisan rossz, ám mégis röhejes élmény miatt. – Nem… ez nem felnőtteknek szóló könyv, így ne tessék senkinek sem komoly dolgokra gondolni! :)

De azért csak tovább olvastam, és örömmel konstatáltam, hogy Samantha legalább nem csak értelmes karakter, hanem vicces is, és lassan bár, de végre elkezdett a történet is jó irányba haladni, mígnem a 21. fejezet meghozta számomra a megváltást.

Az utolsó három fejezet volt az, ami csodával határos módon felhúzta a könyvet, legalábbis számomra. CGP még egy igazi sóhajt is kiváltott belőlem… illetve rögtön kettőt is. Egyszer az e-maillel, másszor pedig a kabát felsegítéssel, amiért egyébként haragszom is, mert eszembe jutott, hogy rám milyen rég segítették fel a kabátomat. :) :(

Összességében inkább érzem ezt a művet egy tinédzser naplójának, mint regénynek. Épp csak a dátumozás hiányzik néha, mert a csapongó, összefüggéstelennek tűnő stílus néhol megvan. És igen, újra elmondom, hogy számomra teljesen felesleges volt belekeverni Jane Austent. Csak annyit ért el vele az írónő, hogy sokkal később vettem a kezembe a könyvet, mint lehetett volna enélkül.

De azért megvolt a maga bája, még ha kissé idegesítő módon is. A vége pedig bár szirupos, én imádtam!

Kiadó: Könyvmolyképző

Borító: szép, szép, de nem értem én a piros ruhás lányt. Pirosban Ashleigh ment a bálba és nem Julie. Márpedig ő a főszereplő, nem?

Kedvenc karakter: Samantha és Zach karaktere volt a legemberibb, Nedet meg nem lehet nem szeretni. A többiekkel akadtak gondjaim időnként.

Anti karakter: Ashleigh, aki megszerezte a képzeletbeli 2. helyet a dinka barátnők könyvekben listámon.

Világkép: bájos tinirománc, átlagos tinirománc környezetben. Miért kellett beleerőltetni Jane Austent? Miért?

Értékelés: