Jayne Ann Krentz: Az átok

Fülszöveg: Jack Winters alkimista ősök késői leszármazottja, aki veszélyes természetfeletti képességekkel rendelkezik. Különleges adottsága egy régi családi átok következménye. Több mint háromszáz évvel ezelőtt egyik őse megalkotta az Égő Lámpát, egy titokzatos erővel bíró eszközt, amelynek kisugárzása azonban módosította feltalálójának genetikai állományát. Így ha egy Winters-utód ezt a genetikai átkot örökli, nem csupán félelmetes pszichikai erők birtokosává válik, hanem tébolyult szörnyeteggé is, aki veszett dührohamok és hallucinációk közepette pusztul el. Jack úgy érzi, őrá is ez a sors vár, hacsak meg nem találja az Égő Lámpát – és a nőt, aki működtetni tudja azt. Ez a nő pedig nem más, mint Chloe Harper magándetektív, álomfényfejtő – az egyetlen, aki a lámpa energiájának segítségével vissza tudja fordítani az átalakulás folyamatát. Miközben az átok beteljesedésének ideje egyre közeledik, egy mindenre elszánt gyilkosokból álló titkos társaság Chloe és Jack életére tör. Ám a fenyegető támadásoknál jobban megrémiszti őket az az elsöprő erejű, szenvedélyes szerelem, amely kettejük között ébred…

 Eredeti cím: Fired Up

A kezembe akadt, mert…

Angelika annyira lelkes volt, mikor Az éjféli kristály megjelent, hogy el is határoztam, én ezt a trilógiát elolvasom. És nem lennék igazi vadász, ha történetesen nem találtam volna rá egy akciót. :)

Közös történetünk:
Annyira rábíztam magam a harmadik rész ajánlójára, hogy nem is néztem utána alaposabban az Arcane társaságnak, melybe az Álomfény-trilógia és ezáltal Az átok is tartozik. Bár nyilván úgy lettem volna az egésszel, mint a fülszöveggel: az érdeklődésemet felkelti, de a történet esszenciáját nem kapom meg belőle.

Általában nem olvasok jelen időben játszódó romantikus történeteket, mert nem érdekelnek, van, amit kifejezetten nem is szeretek. Nincs emögött semmi extra ellenszenv, pusztán csak jobban szeretem a történelmi színezetet, és mivel abból rengeteg van, mit kínlódjak a modern világban játszódóakkal. De azért ezt az ”elméletemet” időnként felülvizsgálom, hogy tudjam, miről is beszélek én itt. :) Ezért is nem estem kétségbe, hogy ez a kötet bizony a 21. század betondzsungelében játszódik.

Misztikum és romantika… ide vele! A hátteret meg majd módosítom magamban, ha nem tetszik annyira.

Szerencsémre rögtön az elején maga az írónő kezdi el magyarázni a történet hátterét, ami után Nicholas Winters naplójából olvashatunk két bejegyzést. Ezt kifejezetten hasznosnak találtam, mert gyorstalpalóval képbe kerültem.

Ezalatt a kis rész alatt annyira kíváncsi lettem, hogy bármit elolvastam volna, csak kezdjen már el kibontakozni a történet. Így visszagondolva nagyon furcsa, hogy pár semmitmondó oldal után ennyire belelkesüljek, de betudom Angelika ”mézesmadzagjának”. :)

Főhősnőnk Chloe Harper magánnyomozóként ügyködik Seattle-ben. Mágikus család leszármazottja, aki leleményessége mellett tehetségét is latba veti munka közben. (Bizony, itt tehetségnek nevezzük, mert jelenkor… még a végén furán néznek az emberre, ha mágiázni kezd.)

Régiségek és műtárgyak felkutatása a fő profilja, mert sok egyéb magánkopói melót piszkosnak tart – meg problémás is számára a paraképessége miatt – és valahol így kompenzálja azt is, hogy a család többi tagja élelmesebb megoldásokra használja fel adottságait. Értsd: hamisítanak becsülettel, aztán meg jól élnek belőle.

Nem tudom, hogy mi volt az írónő célja a családi különbségek enyhe hangsúlyozásával, de nálam azt érte el, hogy látatlanul is megkedveltem a bandát, ellenben Chloe meglehetősen karót nyelt viselkedésével. (Pedig az elején még reménykedtem némi Veronica Mars beütésben, mert nálam ő a privát zsaru etalon.)

No mindent persze én sem kaphatok meg, így ezt sem, de legalább tudott hova fejlődni a karaktere, amit valóban meg is tett a regény során. A végére letesz a képtelen ötleteiről, megszabadul a fóbiáitól, és úgy már egy sokkal szerethetőbb főhősnő lesz belőle.

Egy nap besétál hozzá Jack Winters, hogy felbérelje egy különleges munkára. Egy kicsit eltitokzatoskodnak egymás előtt, majd rájönnek, hogy mindketten tudnak a másik tehetségéről, és átváltanak a lényegre törőbb beszélgetésre. Jack retteg, hogy a felmenőit sújtó átok, miszerint többszörös tehetséggé válik, utoléri és megőrül. A Nicholas Winters által létrehozott lámpa azonban egy hozzáértő nő kezében segíthet, hogy visszafordítsa az életére törő veszedelmet.

Felelevenednek családi mítoszok és Arcane-beli történetek, ami után mindenki megy a dolgára, miközben a láthatatlan, de nagyon is érezhető olyan ;) feszültség már aktivizálódott is.

Első adandó alkalommal Jack meg is menti Chloet egy félbolond nőcitől. Szerintem a nőnek ment volna egyedül is, de így azért sokkal célzatosabb a happy endet nézve.

Aztán elindulnak ama bizonyos lámpa keresésére. Las Vegasban meg is lelik, ám mielőtt még azt hinnénk, hogy ennyi a történet, rájövünk, hogy a könyv egyharmadánál járunk, és egyébként is elkezd felpörögni a történet…

Hú, ez eddig kicsit negatívan hangzik, pedig nem célom senkit sem lebeszélni a könyvről. Épp ellenkezőleg!

Mert minden ellenérzésemet, piszkálódásomat és értetlenkedésemet veszem is, a végeredmény mégis az, hogy nekem nagyon tetszett ez a könyv! Abszolút nem kellene, hogy így érezzek; ha pusztán a logikámat veszem, akkor minden ellene szól, mégis magába szippantott. Vártam, hogy esténként hazaérjek, és egyszerre vessem bele magam az ágyikómba, meg a történetbe. És végeredményében ez a lényeg: az érzés, amit akkor adott, amikor olvastam. Kikapcsolt, szórakoztatott és szerethető volt, a furcsaságai ellenére is. Vagy épp azért?!

A fejezetek elosztása mindenképpen segítette a történetet, mert roppant kényelmes, több rövidebb részre tagolta a sztorit, ami bár váltott néha szereplőket és helyeket, mégsem volt igazán zavaró. Elvégre nyomoztam, vagy mi. :)

Emellett a mellék- és epizódszerepekben feltűnő karakterekért kifejezetten rajongtam. Látszólag és talán ténylegesen is nem sokat adtak hozzá a történethez, mégis nagyon szerethető volt némelyikük. A kutya meg… majdnem elsírtam magam az elején, mikor meglőtték. SPOILER! De hála Jacknek, aki Atlaszt megszégyenítő módon mindenkit a vállára (ölébe, karjába, hóna alá…) tudott kapni, gondját viselte Hectornak is. SPOILER VÉGE!

A misztikus részt viszont még most sem tudom hová tenni magamban. Nem volt rossz, de feltétlen le kell szögezni, hogy nem sok köze van az általam eddig olvasott mágiához. Inkább elment az egész valami tudományos katyvaszba, amit meghintettek némi New Age felfogással. Értem én, hogy kik voltak az alkimisták, no de ennyire?!

Halvány lila gőzöm sincs, hogy mi az az álompszi, habár megtanultam, hogy lehet takarítani, lecsendesíteni a hullámait, droggal bele lehet zavarni, és valami fényes lenyomatot hagy maga után, amiből Chloe ki tud olvasni különböző dolgokat.

„A keverék fertőzése mindenhová eljutott, és megzavarta, eltorzította a Larryben eredendően meglévő harmóniát. A káosz növekedőben volt, mert a fiúból hiányzott az erő, hogy uralkodni tudjon azon az energián, amelyet a drog a spektrum álompszi-tartományából szabadított ki. A súlyos és szeszélyes hullámok azzal fenyegettek, hogy megfosztják az ép elméjétől, és tönkreteszik a természetfeletti érzékelését.”

Értitek ugye? :) De a vicc az, hogy ez az egész zavarosság fel sem tűnt addig, míg Hulsey doktor el nem kezdte magyarázni Chloenak a vége felé. Ez a rész amúgy is elég hiteltelen volt számomra. Egyrészt Hulseytól, mint karaktertől bugyuta dolog volt, hogy ennyire egyszerűen kiadja a terveit, másrészt meg, ha az írói részt nézem, olyan „tudjuk már le a magyarázatot és írjuk meg a boldog véget” szagú volt az egész. Azon a pár oldalon, míg ezt ecsetelte az írónő, akár nyomozhattunk volna is, hogy magamtól rájöjjek mindarra, amit elmagyaráztak nekem.

De a mágia paratudományos irányba való elvitele nem okozott bennem törést, sőt kifejezetten kíváncsi vagyok, hogy a többi könyvben megtudok-e még többet, ebből az általa létrehozott fura ”mágikus” világból.

Összességében tehát elmondhatom, hogy ez egy nagyon érdekes, izgalmas könyv, ami egy új oldalról közelíti meg a misztikus-paranormális történeteket. Imádtam, mégis van egy hatalmas hibája. Nevetségesen pocsék szerelmi jelenetekkel van megírva!

Figyelem! 18 év felettieknek szóló tartalom következik!

Férfiember a kezébe ne vegye, mert ha mégis, és eltanulja belőle az erotikus részeket, én levadászom, és kislánnyá teszem. Nem viccelek! Krentz nem is tudom hogy gondolta, hogy két párzásra – ahogy ő nevezi – jut össz-vissz ha öt döfés – szintén nem saját kútfőből való kifejezés. Persze olyan orgazmussal társul mindez, amit le sem lehet írni. És tényleg. Nem is volt rendesen leírva. E téren alaposan csalódtam is az írónőben, de a nyomozás, a magával ragadó történet végül csak sikeresen ellensúlyozta mindezt.

Figyelem! 18 év felettieknek szóló tartalom vége!

Kritikusság ide, kekeckedés oda, nem bántam meg, hogy belekezdtem; egyszer sem jutott eszembe, hogy idő előtt abbahagyjam. A sorozatot folytatni fogom, és nem csak ezt, hanem a teljes Arcane Society-t is, mert sodró, lendületes írás ez, egyedi para felfogással, szerethető szereplőkkel. A sóhajtozós együttléteket meg majd más könyvekben keresem legfeljebb.

Csak azt tudnám, hogy milyen egy csodálatosan széljárta motel… :))

Kiadó: Maecenas

Borító: A cím oké, a szerző neve oké, a sorozat nevének feltüntetése még örömteli is, de minek kell az Amanda Quick nevet kétszer is rányomni?

Kedvenc karakter: Hector kutyus, a Hegyi Ember, aki teljesen felesleges karakter volt, mégis nagyon megszerettem, és persze Fallon Jones, aki… nem is tudom, gonosz volt ő egyáltalán? Akárhogyis! Odáig voltam a pasiért! :)

A Harper családot meg teljes egészében kérném szépen bemutatni egyszer.

Anti karakter: Rose-t kissé erőltetettnek éreztem, Isabella pedig a végén nagyon mondvacsinált, túl direkt módon lépett színre Fallon életében. Kár érte, mert a pali megérne egy saját könyvet, ahol elejétől a végéig asszisztálhatok a párra találásban.

Világkép: Paranormális tehetségek, álompszi fejtők, stratok és mindenféle csodabogár, akik nem szó szerinti értelemben mágikusak… Nem értettem minden ízében, de egészében véve imádtam. :)

Értékelés: