Már csak azért is, mert ha már angyalok, akkor az angol cím jobban megfesti számomra a szárnysuhogást, mint a magyar, amiről a fecskék meg a verebek jutnak eszembe.
De nem is számít igazán a cím. A borító volt az, ami felkeltette az érdeklődésemet. Végre felülnek a könyvespolcomra az angyalok is! J Imádom én a vámpírokat, de már nagyon kellettek a felsőbb szférák teremtményei ebbe a mai young adult romantic irodalomba.
Jó a könyv. Tetszett. Először is, meglepődtem, hogy milyen gyorsan ”átszaladtam” rajta. Annyira olvastatta magát, hogy mikor először felnéztem belőle – pusztán csak mert elültem magam – akkor már a 14. fejezetnél tartottam. Jó, mert a szemem olyan gyorsan siklott a sorokon, és közben láttam, amit az írónő láttatni akart, belefolytam a világába. Nem volt olyan érzésem, hogy neki kell rugaszkodnom újra egy-egy részhez. Könnyű, tiszta írás. Igaz, olyan élményem nem volt, mint mondjuk a Shivernél, vagy a Lingernél, hogy csak azért olvasok újra bekezdéseket, mert olyan gyönyörűen van megfogalmazva, hogy ízlelgetnem kell újra és újra. De pont ez a különbözőség teszi egyedivé a két szerzőt és könyveiket.
Az érzékletes, festői stílus helyett itt azzal vett meg magának a történet, hogy nagyon szépen kidolgozottnak tartom az angyal részt. Finom, részleteiben kidolgozott (amennyire a történet maga megkövetelte), bibliai utalásokkal megtámogatott, misztikus világ tárult fel előttem, amiben az angyalok abszolút illeszkednek az eddigi vámpír, démon, vérfarkas, tündér világomba, ahová olvasmányaimban ”menekülök”. Míg Alyson Noel nem adta el nekem a Halhatatlanok létezését az Evermore-ban, itt Becca Fitzpatrick tökéletesen értette, hogy miről akar írni, és ezáltal én is értettem, hogy mit is keresnek egy ilyen könyvben épp angyalok.
Üdítő kontrasztja a szenvelgő, szépre, jóra hajlamos, szeretetre éhes vámpíroknak – akik minden igyekezetük ellenére mégiscsak a sötét oldalt képviselik – ezek az angyalok, akik égi magasságokból hullnak alá, a jóság oldaláról érkeznek, hogy aztán a Földön kártyacsalásokból és bokszmeccsekből szerezzék meg, amit akarnak. S ha ez már untatja őket, akkor kocsit lopnak, elméket zavarnak össze, vagy épp ölnek is. Pont azt teszik, amitől a másik oldal bánatos képpel tartja távol magát. A sötét oldal jóra törekszik, a jó oldal rosszalkodik. De persze mind egyre vágyva, hogy olyanok legyenek, mint Mi, akik mindezeket olvassuk, hogy emberek legyenek! (Nagy tanulság, hogy ahelyett, hogy ezekbe a történetekbe merülök, inkább le kellene, hogy essen a mondanivaló, és el kellene kezdenem élni?! J )
Azért megnéznék, vagy elolvasnék egy olyan történetet, ahol mondjuk szenvelgő Edward és szenvtelen Patch elmélkednek az emberlét csodálatosan hívogató lehetetlenségéről.
Szóval a témaválasztás és történet, valamint a karakterek mitikus háttere hibátlan.
Ám sajnos voltak zavaró momentumok is, amik rontották az élményt. Első és legfontosabb hatásgyilkos számomra Vee, főhősnőnk LB-je. Már a neve is vinnyogásra emlékeztet, hát még a viselkedése. Talán legégetőbb hibája a könyvnek ez a megállapítás: „Vee az én ellentétes ikerpárom. Ő zöld szemű, vidra szőke és pár kilóval több annál, amit molettnek nevezhetnénk. Én sötét szemű, barna lány vagyok, olyan göndör tincsekkel, amik a legjobb vasalónak is ellenállnak. És olyan nyakigláb vagyok, mint egy bárszék. De van egy láthatatlan kötelék, ami szerintünk már születésünk előtt is összefűzött minket. És megesküdtünk, hogy ez a kötelék mindörökre kitart.” melyet egyáltalán nem követ semmi olyan, ami alátámasztaná ezt. Mert oké, hogy ellentétes ikerpárnak nevezi őket, de ez nyilván csak a külsőre utal. Az ikerpár szó számomra olyan kapcsolatot jelent, ami jóval mélyebb annál, mint ahogy ők viszonyulnak egymáshoz a könyvben. Még Nora csak-csak megteszi, amit lehet a barátnőjéért, hisz szinte első szóra ugrik, minden hülyeségére, de fordítva?! Vee az a tipikus üresfejű, önző, akaratos jószág, aki az ég egy adta világon nem törődik semmivel. És ez azért nem fair, sőt még csak közelében sincs a barátságnak. Persze Nora sem éreztette velem, hogy ők mennyire lélektársak, hisz az ember az ilyen mély baráti köteléknél igenis kimond, elmond olyan dolgokat is, amit talán még maga sem hisz el. Aztán azt jól meg lehet beszélgetni, pro és kontrákkal alátámasztani, vagy csak bólogatni, hogy legalább az a lelki katarzis meglegyen, hogy elmondhattuk, kibeszélhettük magunkból. No ilyen itt nincs. Csak amerikai tiniagy, a hozzá tartozó komolysággal, ami sokszor nem nulla, hanem mínuszba csap át.
Komolyan azt vártam végig, hogy nyírják már ki Vee-t, annyira irritált. Gonosz dolog tudom, de így van.
Másik, inkább már csak hiányosság, hogy nem érzékeltem azt a nagy szerelmet Patch felől. Félreértés ne essék, messze kiemelkedett a történetben az ő karaktere, imádtam a köré felépített köddel együtt, de azt, hogy hónapokon át szerelmes volt Norába, méghozzá elég komolyan, mert elég komoly lépésekre, pálfordulásra sarkallta a személyiségében és tetteiben… hát azt nem éreztem. A bontakozó szerelem megvolt, de hol van az a jó pár hónap, amíg elhatalmasodott rajta az érzés, sőt, amit eleve csak onnan tudtam meg, hogy Jules elmondta a végén?!?! Ebben kicsit összecsapott volt sajnos. De egye fene. Lehet lesz majd olyan kötet, ahol Patch szemszögéből látjuk a dolgokat, és akkor majd megvilágosodom. Addig meg elhiszem.
De ha már Patch-nél tartunk. Én maradok a Patch-nél. A Folt az olyan… túl magyaros? Hülye dolog, de igen. Akkor már lehetett volna Béla is. Ugyanúgy idegesítő lett volna. Ha Vee, Vee, akkor Patch miért nem maradhatott Patch. Kár volt magyarosítani. Bírjuk mi a külföldi neveket.
Szóval Patch… ezúton fohászkodnék mindenhez és mindenkihez, hogyha egyszer film lesz a dologból, akkor még véletlenül se tegyék bele a filmbe a baseball sapkát. Kérem ne! Valami borzasztó. Személy szerint rosszul vagyok eme khm… ruhadarabtól. Szerintem igénytelen, és ha angyalt veszünk, még ha bukott is, még ha ”rosszfiús” is, akkor SE, mert igénytelen.
De mindezek ellenére még mindig tartom magam ahhoz, hogy tetszett, nagyon tetszett. És igen, feltűnt, hogy itt is bioszóra van – mást nem tanulnak az amerikai tinik, csak bioszt meg irodalmat? – megvolt a Twilight feeling, sőt még a több száz éves kapocs is felrémlett (Patch – Dabria – Nora /illetve Chauncey, mint őse), de itt messze nem volt olyan erőltetett és zavaró, mint az Evermore-beli erőlködés. Az biztos, hogy Becca Fitzpatrick könyvei elnyerték a jogot, hogy érdeklődéssel vegyem őket a kezembe, sőt a Crescendo biztos, hogy a Hush, Hush mellett fog landolni a gyűjteményemben.
Értékelés:
0 megjegyzés:
Ne tartsd magadban...
Mondd el bátran a véleményed!