Suzanne Collins: Futótűz

Én mit tennék? Mit éreznék? Túlélném? Meghalnék? Küzdenék? 

Fülszöveg: Katniss és Peeta megnyerték az Éhezők Viadalát, így ők és a családjaik megmenekültek az éhezéstől, de a fiatalok nem ülhetnek nyugodtan a babérjaikon. Vár rájuk a hosszú Győzelmi Körút, ismét csak a tévénézők árgus szeme előtt.

A kötelező udvariaskodás unalmát azonban döbbenet és félelem váltja fel, amikor hírét veszik, hogy lázadás készül a Kapitólium ellen. Snow elnök sosem habozott lesújtani az engedetlenekre, és most is ott csap le, ahol senki sem várja. Emberek halnak meg, családok lesznek földönfutók, Katniss és Peeta pedig újabb küzdelemre kényszerülnek, ahol a tétek még nagyobbak, mint korábban.

 Eredeti cím: Cathing Fire

A kezembe akadt, mert…

a létező legjobb értelemben borzongtam az első rész alatt, és bizony nem sokáig húztam volna ki élve, ha nem kaparinthatom kezeim közé a folytatást.

Közös történetünk:

Azt ígérték nekem az ajánlók az elején, hogy ez még szívfacsargatóbb, megdöbbentőbb és nyersebb, mint Az éhezők viadala.

És újfent nem kellett csalatkoznom, mert szinte azonnal látszott, hogy továbbra sem rózsaszín lányregény.

Forrás: deviantart.com

Katniss és Peeta visszatértek a 12. körzetbe, s próbálják úgy élni a mindennapjaikat, mintha mi se történt volna. Persze a győzelem járt némi életszínvonal emelkedéssel, de érzelmi téren hamar visszacsúsztak a viadal előtti állapotba. Ők legalábbis, mert Panem népe nem feltétlenül, s ez kifejezetten aggasztani kezdte Snow elnököt. A show-nak mennie kell tovább, így a gépezet újra beindul.

Továbbra is úgy gondolom, hogy Collins nagyon rá tud játszani az érzelmeimre, egyszerre tud kifacsarni és reményt önteni belém. Pedig tény és való, hogy a Futótűznél nem pironkodott, hogy nyersen a képünkbe vágja a Kapitólium kegyetlenségét. Én mégis reménykedve vártam valami kis jót már végre.

Torokszorító részekben ismét nem volt hiány, bár ezúttal elmaradt a lányos bőgés, s sokkal inkább gondolkoztatott el a sztori.
Össz-vissz háromszor, ha letettem a kezemből a könyvet, mert dolog volt, de nem bírtam kiverni a fejemből akkor sem.

Mentem az utcán, és egyre csak a történeten járt az eszem…

Ettem, és egyre csak a történeten járt az eszem…

Fürödtem, és egyre csak a történeten járt az eszem…

Én mit tennék? Mit éreznék? Túlélném? Meghalnék? Küzdenék? ???

Ne rossz passzban olvassa az ember, mert bizony belemászik a lelkébe a történet!

Jó, hogy nem minden könyv képes ilyesmire, mert nagyon valószínű, hogy nem bírnék semmi értelmeset csinálni soha, ha folyton magába rántana egy történet. Ez viszont ilyen volt, s nem bánom az olvasása óta átgondolkozott éjszakákat.

Kifejezetten jól is jött, mert Katniss jellemével egész megbarátkoztam. Valahogy, valami rávitt arra, hogy minden döntését újra és újra átpörgettem magamban, elemeztem, értelmeztem, s végül arra jutottam, hogy mégiscsak értem.

17 éves, világ életében a túlélésért küzdött, az életformája kiölt belőle szinte minden érzést, s ha néha ki is billentik az egyensúlyi állapotából, akkor is csak kétségbeesés és bizonytalanság lesz úrrá rajta. Lobbanékony, szó se róla, de hát kamasz a lelkem, naná, hogy hamar belelkesül, majd ugyanazzal a lendülettel szabadulna is ettől a hevességtől. Önzőnek is önző, de végül mégsem enged a saját kis hülyeségeinek, hanem hagyja, hogy mások is döntsenek a feje felett. Ja, hogy ez neki nem tetszik? Az ilyesmi senkinek sem tetszik.

Nekem viszont igenis szimpatikus, hogy nincs túlidealizálva, és világosan látszik, hogy mennyire esendő.

Sokkal inkább zavar az, hogy mindenki rá akarja alapozni a forradalmat, holott világosan látszik, hogy nem fog az olyan könnyen menni.

Egyszerűen megáll az eszem, hogy hogy lehet egy könyvben ennyi nagyszerű stratéga, akik mégsem veszik észre, hogy az igazi főnyeremény a tömegmanipuláció szempontjából Peeta. (Snow elnök bezzeg…) (Az ő interjújánál például egész véletlenül kicsúszott a számon egy: „Azt a kurva…! Húúú…” – Ráadásul hangosan.)

Hová tette Haymitch, meg az egész bagázs eleve az eszét? Persze meg kell hagyni, zseniális, ami a háttérben folyik, és valahol annyira várni is lehetett az ilyesmit. E szempontból Katniss igencsak butuska volt, hogy meglepődött. De hogy miért nem számoltak alapvetően Peetával is? Egyszerűen nem értem.

Forrás: deviantart.com

És itt most felejtsük el, hogy már az első résznél is felé húztam! (Tény, de most nem ez a lényeg.)

Mindamellett, hogy roppant érzelemdús és csupaszív, ráadásul az az igazi vesztes-típus (pont az első két tulajdonsága miatt) mégis valami hihetetlen érzéke van az érzelmek befolyásolásához. Nagyon nagy játékos, akinek a tenyeréből ehetne az összes körzet. Ráadásul kitartó és rendíthetetlen, szóval ha felkelést akarnék valaha szítani, sokkal inkább építeném a médiakampányomat rá, mint egy Katniss-féle jellemre.

Főleg, ha van egy Cinnám, mert azt a fajta zsenialitást, amivel ő bír, bárki esetében kamatoztathatná. (Gyanítom a mai média is szíve szerint sírva könyörögne egy ilyen fazonért.)

Az interjúnál leírt ruhát nagyon remélem, hogy viszontláthatom majd filmen, lehetőleg variálás nélkül. (Oldják csak meg szépen Hollywoodban valahogy!) Egyrészt hihetetlenül látványos lehet, másrészt megint csak megbizonyosodtam, hogy Collins mennyire érti ezeket a jelképes dolgokat. Nagyon tetszik, mikor ilyenekkel machinál, számomra ekkor lesz még kerekebb a történet.

Őszintén mondhatom, hogy számomra hozta az első rész színvonalát. Amiből esetleg egy picit kevesebb volt, azt kiegyensúlyozta valami mással, amiből meg több sikerült, de a végeredmény ugyanúgy izgalmas és pergő lett.

Két dologgal volt csak bajom.

Forrás: deviantart.com

Az egyik, az a szerelmi háromszög, ami idegesítően beleköthetetlen. (Mert nem igaz, hogy nem tud dönteni, de egyébként meg értem, hogy nem is akar.) Nem lehet fogást találni rajta, hogy aztán nyugodt szívvel hőböröghessek miatta. :) Szinte már nem is klisés, hanem életszerű, annak ellenére, hogy én speciel mindig pontosan tisztában vagyok azzal, hogy kit szeretek. És az egyszerre mindig egy személy.

Itt valahogy mégis megértem Katnisst, és látom, hogy miért Gale vagy miért Peeta vagy miért mindkettő és egyik sem. (Bár, ha a helyében lennék, én ezalatt a rész alatt már egyértelműen tudtam volna állást foglalni.) Mégse ezért haragudnék meg az írónőre.

Hanem azért, mert most még jobban hemzsegett a szöveg a tiniszlengtől. Volt, hogy azt hittem lemarom a bőrt az arcomról, annyira zavart. Nem hiszem, hogy én lihegem túl a dolgot, mert annak mindenképp jelentenie kell valamit, ha folyton kizökkent egy-egy szó az olvasásból. Egyáltalán nem illik a kecó, teló, szitu vagy mondjuk a smárolás kifejezés egy ilyen könyvbe. Már a Csúfok esetében is rezegne a léc, pedig az sokkal inkább kap létjogosultságot YA-ként, mint ez.

Árulja már el nekem valaki, hogy ez ilyen stílusban van megírva eredetileg is?! Mert így valami borzalom!

Ha ez a szépséghiba nincs, (és ez azért nekem elég nagy) simán megy a leges-leges... kedvenc polcra.

Kiadó: Agave

„– Miért van az, hogy én sosem tudom, mikor vannak rémálmaid? -kérdezem.– Nem tudom. Talán, mert én nem kiabálok és hánykolódom. Engem lebénít a félelem – teszi hozzá. – Nyugodtan ébressz fel – mondom, és azon gondolkodom, hogy egy-egy rosszabb éjszakán Peeta legalább kétszer-háromszor felébred miattam. És hogy sokáig fenn marad, mert megvárja, amíg visszaalszom. – Nincs szükség rá. Az én rémálmaim mindig arról szólnak, hogy elveszítelek téged – mondja. – Amikor felriadok, és látom, hogy nem tűntél el, megnyugszom. Hú. Peetának aztán van érzéke, hogyan kell bedobni egy ilyen beszólást. Olyan érzés, mintha jól gyomorszájon vágnának. Pedig csak őszintén válaszolt a kérdésemre. Nem nyomaszt, hogy valami kedves válasszal álljak elő, nem akarja, hogy szerelmet valljak. Mégis szörnyen érzem magam, mintha szemét módon kihasználnám őt. Talán tényleg így van? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy most először úgy érzem, erkölcstelen dolog, hogy egy ágyban alszunk. Ami alapjában véve röhejes, hiszen hivatalosan már eljegyeztük egymást.”

Értékelés: