Karen Marie Moning: Rossz hold kelt fel

Fülszöveg: Elvesztette a nővérét, távol került a családjától, az otthonától, a régi, gondtalan életétől. Egy új, veszélyes helyen, két világ között üldözi testvére gyilkosát, ám őt még többen akarják kiiktatni.

MacKayla Lane azt hitte, készen áll, hogy szembenézzen a pokollal is, ám rá kell döbbennie, hogy sokkal rosszabb is van, mint a halál.

A Rossz hold kelt fel ott folytatódik, ahol a Hajnalra várva vége szakadt.

Amikor a világok közötti kapu kinyílt, a Dublinra szabaduló szörnyű hercegek Prí-yát csináltak Macből, aki így immár a szabad akaratától is megfosztatott.

Meztelenül fekszik egy templom kőpadlóján, kiszolgáltatva a lelket is porrá zúzó szexuális éhségtől, s immár nem az a kérdés, hogy a sidhe-látó véghez tudja-e vinni tervét – hogy megszerezi a Sinsar Dubh-t és megöli testvére gyilkosát –, hanem, hogy van-e még egyáltalán esély arra, hogy valaha újra önmaga legyen.

Van-e még remény ott, ahol minden elveszettnek látszik? Van-e kiút abból a borzalomból, amitől Mac egész végig tartott, s ami nővére életét is követelte?

Vajon a titokzatos Barrons és a MacKeltarok, vagy V’lane, az érzéki Seelie herceg segíthet-e még ezek után, vagy ők is elbuktak azon az éjszakán, amikor az Árnyak elözönlötték a világunkat?

Arra az éjszakára, melyre rossz hold kelt fel, virradhat-e még reményt és enyhülést hozó hajnal?

Eredeti cím: Dreamfever

A kezembe akadt, mert...

másba sem botlottam a Molyon. Eredetileg nem hajtott a vágy különösebben, hogy elolvassam, szépen bevártam volna az ötödiket, és majd akkor belekezdek, de annyi felől hallgattam olvastam róla, hogy végül nem bírtam ki. Gondoltam miért ne essek neki, aztán jól szétcincálom ezt is. :)

Közös történetünk:

Hát persze, mert én azt úgy eldöntöm előre magamban, aztán jön Moning, és van pofája belekavarni a gondolataimba és a blogbejegyzéseimbe.

Az senkinek nem szabadna, hogy újdonság legyen, hogy tulajdonképpen én nem igazán bírom ezt a sorozatot.

Az írónő fegyvertárát maximálisan elismerem, de a szereplőitől a hideg futkos a hátamon. Szinte egytől egyig. Mac még úgy ahogy, amióta elkezdett kikopni a színe, de a többit sokkolóval simogatnám szívem szerint.

"Az élet nem robban fel napsütésben, szép környezetben. Akkor ereszti a legerősebb gyökeret, amikor van egy kis eső, meg egy nagy adag szar, trágya gyanánt."

Nem mondom, hogy nem esett csöppet rosszul a durva függővég a Hajnalra várva végén, s nem örülök, hogy végül mégis csak folytatják, még ha ehhez egy kiadóváltás is kellett, de ha akkor tudom, hogy mit csinál Moning ebben a részben velem, hát én bizony kétszer is meggondolom, hogy felhívjam-e rá bárki figyelmét is.

Mert ez a rész tetszett, hogy a fene vinné az össze Seelie-t és Unseelie-t el a Minden Napok Termébe, hogy életük végéig ott kergessék egymást az őrületbe!

Nem térek magamhoz, hogyan lehet ilyet csinálni valakivel, aki megátalkodottan nem akarja kedvelni a Tündérkrónikákat?!

Mac 4.0... szinte már túl fekete is lett számomra, (igen, igen, ott kötök bele a dolgokba, ahol csak tudok) mégis minden egyes gondolatát elismerően méltatom. Úgy építgeti Karen barátném a karakterét, hogy... hát az valami hihetetlen. (Nem, valóban nem lesz értelmes gondolatom a poszt végéig.)

Kíváncsi leszek, hogy ezek után hová fejlődhet még, illetve mennyire fog átfordulni ténylegesen feketébe, mert számomra már kicsit kezd érni némi önbeteljesítő jóslat a sok hányattatás miatt. Persze ne legyen igazam, mert akkor pusztul a világ vele, de egyáltalán nem lepődnék meg, ha sötét dolgok derülnének ki a kis csajról.

Barrons... na, itt most öblös káromkodásokat tudnék eszközölni, főleg, mióta felsóhajtottam egy mondatán, melynek oka egész egyszerűen az volt, hogy romantikusnak véltem.

"- Mac, egy nap azon fogsz tűnődni, képes vagy-e még jobban gyűlölni engem."

Márpedig nem vagyok hajlandó egy ilyen karaktert, egy ilyen... megátalkodott szemétládát még csak kedvelni sem azóta, hogy a Keserű ébredésben a falhoz vágta, majd megfojtogatta Mac-et.

Ez a nő, ez a Moning három részen keresztül tudott úgy írni, hogy megmaradhasson masszív kis gyűlöletemnél a pasi irányába, erre itt az elején engem csap a falhoz a Prí-ya leszoktató művelettel, aztán meg alig szerepelteti, hogy még hiányozzon is a könyvből.

Ha az utolsó részben lesz képe Moningnak még meg is szerettetni velem, hát készüljön, mert lesz egy kis elbeszélgetni valónk!

"- Lehetetlen nőszemély - morogta. - Bagoly, bemutatom neked verebet - feleltem édesen."

V'Lane... na, a másik jómadár, aki így, hogy Mac már egész immúnis lett a bájai iránt, szintén nem kerget az őrületbe. És igen, vele kapcsolatban is kifejezetten esz a fene, hogy mit történt a védővarázslatokkal körülvett szobajelenet után.

Dani... piszkosul nem bírtam a kis nyüzügét, mert a létező legidegesítőbb tini (vagy majdnem, mert e téren erős a verseny közte és Ever között Alyson Noel Halhatatlanok szériájából) akiről csak olvastam.

De itt, akármilyen megátalkodottan önhitt is, azért villantott olyat is, amiért egész megkedveltem.

"...de Dani Mega O'Malley senki mást nem imád, csak saját magát."

Pont ellentétben Rowenával, akit annyira nem rühelltem, most meg elérte, hogy vaslapáttal kínáljam meg a pici száját, akárhányszor csak kinyitotta.

Mégis ki a fene választotta meg ezt a nőt a sidhe-látók élére?

Szóval ebben az egyre sötétebb világban teljesen összezavarodtam, és már előre félek, hogy hová fogja Moning fokozni.

Az emberek, Jayne felügyelővel az élen végre megmutatták, hogy annyira mégsem birkák, talán pár sidhe-látó is menthető még e téren (bár bennük nincs sok bizodalmam).

A tündérek továbbra is meghúzzák magukat, ami egyre bosszantóbb, tekintve, hogy igencsak fel kellene emelniük a feneküket végre, kifogás ide vagy oda, mert az Unseelie szörnyek nem vesztegetik az időt.

Úgyhogy íme egy belekötési pont: miért is vannak annyira háttérbe szorítva a Seelie-k? Már-már gyanúsan keveset szereplenek, azon kívül, hogy a szöszi szépfiú néha fel és eltűnik, meg védik Georgia államot Mac kedvéért.

Továbbá szívesen pedzegettem volna még Barrons bandáját, mert nyilván ugyanakkora rohadékok ők is, az nem járja, hogy villantjuk őket a legelején, meg láttunk Ryodanból valamit a végén, de ennyivel el vagyunk intézve.

Az meg egyenesen bűn, Ms. Moning, hogy elspoilerezi a Facebook oldalán az Iced-dal a könyv végén található dolgok egy részét, mert így sokkal kevesebb bennem az aggódás, mint a már említett tette nélkül lenne.

Christian MacKeltar?
Jó lesz annak! :)

Kicsit csapatot is váltottam, ami az agyalást illeti, mert masszívan eldöntöttem magamban, hogy micsoda is Barrons, és ebből most már nem engedek. Így a Barrons-banda, s Ryodan sem érdekel már különösebben. (Tudom, tudom... piszok sok dolog ki fog még derülni, ami miatt majd leesik az állam, de nem érdekel!)

Sokkal inkább foglalkoztat az, hogy mi történt Christian MacKeltarral, kicsoda valójában az álmatag képű szépfiú, és kicsoda Mac.

Összességében tehát kezdenek lehullani a falak az ellentábor hozzáállásomról, amiért igencsak dühös vagyok. Én a Highlandert akarom szeretni, nem a Tündérkrónikákat!

De szó, ami szó, majdhogynem hibátlan rész volt ez. Pörgős, izgalmas, érdekes, még nekem, megátalkodott ellendrukkernek is. Ha így folytatja Moning, (és ugyebár miért folytatná másképp?) még komoly bajban leszek a végére, mert bár én most ezt a véget nem éreztem olyan hű de nagy függővégnek, azért rendesen esz a fene a folytatásért.

Kiadó: Cor Leonis

Értékelés: