Imre Viktória Anna: Kísértés Rt.

Fülszöveg: Mit tehet egy sikeres bérgyilkosnő, ha egy amúgy is fárasztó nap után hat dekoratív munkatársa kíséretében megjelenik a lakásában az ördög?

Esetleg a másik oldalára fordul és alszik tovább, erősen győzködve magát, hogy csak képzelődött.

Sajnálatos módon Serene Nightingale ennyivel nem intézheti el a Pokol pofátlan, narcisztikus és mellesleg igen jóképű Nagyurát. Lucifer ugyanis nem merő szórakozásból keresi fel éjnek évadján: Serene lelkéért verseny folyik közte és a mindenható Anyaúristen, Pandora között. Ha a Teremtő nyer, a világ fele megszabadul a gonosztól. Ha Lucifer, akkor a démonúr a száműzetése óta először térhet vissza legálisan a Mennybe.

A tét tehát nagy, ám talán nem meglepő, hogy Miss Nightingale hócipője két perc alatt tele lesz a túlvilági cirkusszal. Vissza akarja kapni az eddigi életét: egyetemre akar járni, a bátyját bosszantani, és tovább ölni embereket pénzért. Idegesítik a lépten-nyomon felbukkanó angyalok, démonlányok… de leginkább a Halál sakálvigyorú női megtestesítője kezdi ki türelmét.

Miközben újabb és újabb gyanútlan halandók keverednek bele a Londonban folyó hatalmi harcba, szép lassan Serene is elveszíti önmagát – s hogy védtelenül maradt lelkéért végül melyik fél nyúl gyorsabban, az csak a szerencsén és kifinomult taktikázáson múlik.

Kezembe akadt, mert...

már régóta ácsingóztam utána, de valahogy csak nem akadt horogra. Aztán jött a rukkola, és nini, első értelmes rukkolásom ez a könyv volt. Még az sem érdekelt, hogy a happoló nem volt hajlandó postázni, így hetekig várt rám Greylupusnál, aki volt szíves bébiszittelni számomra. Ám amint a kezembe kaparintottam... *sátáni kacaj*

Közös történetünk:

Gondoltam én erről a könyvről valamit... aztán nagyon nem azt kaptam.

Kezdem a kötözködéssel!

A két -egyébként általam nagyra becsült - blogger ajánlója teljesen tévútra viszi az embert a történetet illetően.

Nem mondom, igazuk van, mert a történet vicces és pörgős, de hogy nem egy laza kis sztori, a maga könnyedségével, az ezer százalék.

Az ajánlókat olvasva azt hihetnénk, hogy egy habkönnyű kis misztikus sztorit kapunk, némi humorral, ami felvidít, ha lóg az orrunk.

Ehelyett itt, kérem szépen, olyan tartalom bújik meg a sorok között, amit nem illik, és nem is szabad elbagatellizálni azzal, hogy az átlagnál viccesebb fantasy-nak állítunk be.

Az alaptörténet a Jó és a Rossz párharcát veszi elő, számos jól ismert elemet a közönség elé citálva, amin aztán a biztos kezű elsőkönyves csavar egyet, és az unásig ismert kliséket elkerülve egy érdekes, abszolút elfogadható mitológiát tesz le elénk.

A sajátos újraértelmezése a múzsáknak, a teremtésnek, de még a londoniaknak is, eleinte valóban könnyed és vicces (és végig nagyon érdekes), olyan, amire azt mondtam magamnak olvasás közben, hogy Ahan... végül is miért ne lehetne akár így is?

A humor valóban hibátlan, kissé fekete, kissé pikáns, az a fajta, amiről lerí, hogy intelligens ember humorizál, nem a hülye okoskodik.

Amíg szoktam a könyvet, vitte is a sok szóvirág és mítoszfazonírozás a hátán a könyvet.

Aztán valahol az első harmad táján a mesélő ütemet vált, és már nem a humorra figyelek, (ami természetesen mindvégig megmarad, csak megszokjuk időközben, és rájövünk, hogy van még itt más is azon kívül) hanem arra amiről nem tudom eldönteni a könyv befejezése óta sem, hogy mérhetetlen ateizmus, vagy egy nagyon sajátságos hit ábrázolása.

Lucifer, ez az ördögien jóképű kópé fogadást ajánl Pandórának, mindenható anyaúristenünknek. Naná, hogy egy lélekben fogadnak, egész pontosan abban, hogy a kiválasztott - ez lenne Serene, a bérgyilkosnő - haláláig megüdvözül-e, avagy pokolra jut.

A nyeremény már-már bágátell, hiszen Lucifer Pandóra ágyába igyekszik bejutni, Pandóra meg a gonoszságot akarja visszaszorítani a világban.

Jó szándékban tehát nincs hiány, ki is kövezik az utat maguknak gyors, addig a bizonyosig, ahová az ilyen utak tartanak.

Annyira nem tudok mit kezdeni a könyv feletti rajongásommal, hogy valami hihetetlen.

Egy biztos: írni nagyon tud Imre Viktória Anna! Az is biztos, hogy mindent vártam a végére, csak azt nem, amit volt képe össze csűrni-csavarni nekem.

S bár húzom a szám, csak és kizárólag azért, mert hamvas kis lelkem örült volna némi vattacukornak, amit sütögethet a pokol egyik tábortüzénél, olvasás után.

De nem azt kaptam, amit hittem, hogy kapni akarok, hanem azt, amit az írónő eldöntött, és amibe egyébként képtelenség belekötni.

Próbáltam ezer-féle módon, de egyszerűen lehetetlen. Annyira egyben van a könyv, a történet, a karakterek, az események folyása, a ritmus, a világkidolgozás... a minden, hogy ha még vagy százszor újraolvasnám se tudnék hibát találni.

Megdöbbentő, és nagyon üdvözítő, hogy viszonylag sok karakterrel kooperál, és mindvégig magabiztosan dirigál mindenkit. Élnek a szereplők, nincsenek vakvágányok, lassító jelenetek.

Mondanám, hogy több szálon folynak az események, de kissé túlzónak találnám, mert el kell árulnom, mindvégig egyetlen ember... illetve hát lény tartja kezében az eseményeket, és igazgatja a sorsokat a megfelelő mederbe. És nem ám úgy, hogy 30 oldal után már csak azért lapozok, hogy lássam, tényleg igazam van. Neeem! Még az utolsó oldalakon is kapjuk a gyomrost, hogy egy percre ne lankadjon a figyelmünk, és ringassuk magunkat abba a tévképzetbe, hogy tudjuk mi történik a színfalak mögött.

Ritka, még világirodalmi viszonylatban is az ilyen történet, ami ennyire jól megírt, mind a történetét, mind a technikáját tekintve. Az illusztrációk pedig külön emelnek az egészen. (Hopp, még egy hiba! Lehetett volna több is benne.) :)

Nincs is kedvem tovább elemezgetni a könyvet. Abszolút olvasni kell kategória, ráadásul nem csak egy nyelven. Világ kiadói legyen eszetek, és csapjatok le a Kísértés Rt.-re, mert ez egy pokoli jó könyv!

Kiadó: Főnix

Értékelés: