A Tündérkrónikákrul...

Az ötödik rész végére nem félek kimondani, hogy utálom ezt a sorozatot, és az íróját is. (Az íróját főleg, mert ez a nő egy szadista, én mondom!)

Amilyen olthatatlan vágyat érzek mondjuk a LoveStar iránt, olyan hevesen lángolok a Tündérkrónikák ellen, mégis, most azt fogom boncolgatni, hogy miért KELL mindenképpen olvasni a sorozatot, mert meg kell hagyni, mindamellett, hogy megosztó, még "szabadulni" sem lehet tőle. Ha egyszer belekezdtél, muszáj végig olvasni. :)

Az ok, amiért egyáltalán belevágtam Katamanónak és Tittinek köszönhető, mert kezdő bloggerként még nem igazán értettem, hogy mire fel a nagy Barrons-ozás, amit sok helyen láttam, náluk meg folyamatosan. S mivel muszáj volt megtudnom, így belevágtam, és az első könyv, a Keserű ébredés egyharmada nem kellett hozzá, hogy rájöjjek, ami a fentebb említett csajoknak tetszik, az nagy valószínűséggel nekem nem. Legalábbis Moningot tekintve mindenképp él ez a tézisem.

Mert hát milyen már az, hogy a kvázi """romantikus""" (nagyon, de nagyon idézőjelben) főhős nem alél el a főhősnőtől? Sablon romantikához szokott lelkem sikítófrászt kapott, és ez meg is adta az alaphangulatát a dolgoknak.

Viszont a könyv nem volt pocsék, annyira meg pláne nem, hogy félbe hagyjam, pusztán csak legmélyebb zsigereimben irritáltak a szereplők.

Mac egy rózsaszín picsa volt, V'Lane egy tenyérbe mászóan beképzelt műmájer, Barrons meg egy agresszív állat, amennyiben erősen lesarkosítom a dolgokat.

Egyszerűen nem láttam meg előre azt a mélységet, amit a karakterei köré épített az írónő 5 részen keresztül, és bizony ezért az előre látásért minden TK rajongónak jár az elismerésem.

Vaaagy, utólag már senki sem meri bevallani, hogy jobbára mindenki padlót fogott (jó, talán Wee nem, de neki Barrons az álompasi) a szereplőktől, és tulajdonképpen csak a történetszövés (ami az első résztől kezdve hibátlan, egyedi és minden elismerésem érte) hajtotta őket a második, majd többedik részek karjaiba. Ezt utólag már úgysem fogjuk tudni.

Engem az értetlenség űzött tovább az Álom és valósághoz, mert nem hittem el, hogy a kedves kolleginák három ilyen antiszociális példányba így bele legyenek ájulva anélkül, hogy bármi szerethető lenne bennük. Biztos kell még egy könyv.

Elárulom, amit már mindenki tud, aki olvasta nálam a könyvek értékeléseit: nekem 3 könyv kellett. A hajnalra várva lapjain éreztem először, hogy megmozdul bennem valami érdeklődés azon kívül is, hogy ugyan jöjjek már rá a dolgok nyitjára. Mármint a rajongáséra.

Persze ez vajmi kevés lett volna, mert annyira nem vagyok időmilliomos, ha nem társul a képtelen karakterekhez, mint már említettem, képtelenül jó csűrés-csavarás, ami az események alakulását illeti, ne lett volna rendben a világfelépítés, és nem fejlődtek volna a karakterek.

Illetve Mac hatványozottan, V'Lane épphogy (szex-tündér, te jesszusatyaúristen!) , Barrons meg... hát ő Barrons, maradt végig olyan, amilyen, egészen az utolsó részig, ahol kicsit aztán agyon is lett ütve számomra, de eme kettősségről bennem később... Az, amiért nem szerettem, hogy a karakterek nem átlagosak, bőven megtérült akkor, amikor igenis szerettem, hogy a történet is közel sem átlagos.

Aztán, ahogy Mac kezdett darkosabb lenni (minden résszel a korábbi önmagához képest keményebb, sötétebb és elszántabb lett, a Rossz hold kelt fel részben már például konkrétan imádtam, pedig ott verte a sors, de rendesen), ahogy V'Lane kezdett "emberibb" lenni, és leszállni a magas lóról (ami "lovat" persze utólag már tökéletesen értek, és már mekkora húzás volt az ő személye Moningtól! *kalapemelés*), Barronst meg megszoktam, hogy ő Barrons, úgy lett egyre kényelmesebb számomra a sorozat. Pedig a szerző aztán hozta egyre-másra számomra a mellékszereplőket, akik nagy részét jobbára vaslapáttal..., akit meg nem, az alapjában véve nem is érdekelt olyan igazán. (Bár vannak kivételek, akiknek szerencsére van másik sorozatuk... Később Gretty!)

Már az elején is említettem, hogy tisztelem ebben a banyában (KMM), hogy így tudja a szálakat dirigálni, utólag meg főleg elismerésem az ennyire sok szereplős kompániáért.

Számomra egyértelműen érződik a sorozaton, hogy sok minden írás közben alakult benne, és ember (vagy lehet, hogy tündér) legyen a talpán, aki így tudja követni, hogy ki-kicsoda, vagy még inkább, hogy kinek mi volt a szerepe útközben.

Mert a végére tényleg csodálatosan egybe értek a szálak, és mesterien összeállt a kép - számomra legalábbis -, s emiatt kifejezetten sajnálom, hogy ránk erőltet még egy spin-off sorozatot, és további folytatást ehhez.

A spin-offal kapcsolatban annyit, hogy elképzelni nem tudom Danit szerethető karakterként, és nem azért, ami szerepe a Tündérkrónikákban volt, hanem mert élőben is piszkosul idegesítenek a 14 évesek, az ilyenek meg főleg, így olvasni sem nagyon akarok a MEGAlomániás Haverozásáról.

Mondjuk, ez nem azt jelenti, hogy nem is fogok, mert bezzeg Ryodan (és kis csapatának) további történetei... szóval ilyen ez, nem bírom a sorozatot, de lekattanni sem tudok pár dologról vele kapcsolatosan.

Talán tipikusan az a klinikai eset vagyok, amikor kényszeresen kell valamit csinálnom, amit "nem szeretek", mert abbahagyni sem bírom.

Hogy is mondta Barrons?

Van ez a problematika, hogy el kell dönteni, hogy mivel tudunk együtt élni, és mi az, ami nélkül nem tudunk.

Magam azt hiszem, hogy teljességgel ugyan nem tudok együtt élni Moning világával, mégsem tudok a könyvei elolvasása nélkül élni. ... Így hát azt hiszem, eldöntetett a dolog. :)

Nincs semmi, amivel ne tudnék együtt élni. Csak olyanok, amik nélkül nem vagyok hajlandó.

A fő szál majdani folytatásával kapcsolatban meg főleg, a leendő 6. és 7. résszel konkrétan úgy vagyok, hogy csakazértis elolvasom, hogy ugyan mi a fenét tud még velük alkotni. (Fúj! Nem szeretem Barronst!... De, igenis szeretem Barronst... De nem, nem szeretem Barronst... ááá!)

Egy munkájával kapcsolatban vagyok teljesen elkötelezett Moning felé, az pedig a Highlander sorozat, első szárnypróbálgatásai, melyben kitanulta önmaga számára is eme szép mesterséget.

Ez egyrészt azért van, mert Titti írt egy nem túl hízelgő véleményt az első részről, ami biztossá tette számomra, hogy akkor nekem tutira tetszeni fog (Különben is, SKÓTOK, az istenért! Nincs az a tündérvilág, amiért ne érdekelne, ha már skótok.), másrészt meg, idővel ez a sorozat fordul át a MacKeltarok történetébe és a Tündérkrónikák előzményébe.

És igen, most buktam le, hiszen azt mondtam, hogy a mellékszereplők különösebben nem érdekeltek, de jó, bevallom, a végére a Keltarok nagyon is érdekesek lettek számomra! :P

Ráadásul olvasva a 7 könyv fülszövegét, még egyértelműbbé válik, hogy Moning is olyan, mint az Unseelie húst evők: folyamatosan alakul át valami mássá.

Jó, nyilván van koncepciója úgy általában, de az eddig olvasott írásai alapján inkább érzem ösztönösen sodródónak, mint évekkel előre gondolkodó sakknagymesternek. (Ha kiderülne az ellenkezője, bennem egyébként több alternatív tündérvilág dőlne össze, úgyhogy légyszi, ne linkeljetek erre irányuló interjúkat!)

Épp az a szép szerintem ebben a sorozatban, és olvasatlanul is kijelenthetem, hogy a teljes munkásságában, hogy kifejlődött a kis fejecskéjében ez a világ, és elkezdett dagadni, formálódni, és idővel a Highlanderből lett a Fever, mostanában a Fever World, s majdan - és ebben biztos vagyok! - folytatódik még sok egyéb mással is.

És ez bámulatos!

Gyűlölhetem én Barronst, meg jó pár vulgáris kifejezést, ami lerombolja rózsaszín kis lelkivilágomat, attól függetlenül még maga a tény, hogy Moning a) jól ír, b) nagyon jól ír, számomra is olyan tény marad, amit el kell ismernem.

És el is ismerem készségesen!

Azt az írói pályát, és fejlődést, amit a Beyond the Highland Misttel (jövőre már jön nálunk is - csak szólok) elkezd, és eljut az Iced megalkotásáig, és híreink szerint majd még tovább is, nagyon, de nagyon megéri végigkövetni.

Csak fontos, hogy hangsúlyozzam, ne kezdjen úgy hozzá senki, hogy azt hiszi, azt kapja majd, amit szeretne. Ááá... közel sem.

Ha romantikára vágyik valaki, akkor a Moning könyveiben jelen lévőtől tuti falnak megy. Ha erőszakra vagy vulgaritásra vágyik, biztos kevesellni fogja. Ha nyomozni akar... na az épp fog menni, de egy idő után tuti frusztráló lesz, hogy tulajdonképpen képtelen lesz kitalálni a dolgokat a vége előtt.

Ha bármelyiket tapasztalja magán valaki, vagy tisztában van azzal, hogy ilyen-olyan attitűdöket szedett fel magára az évek során, olvasási szokásait és elvárásait nézve, annak azt tanácsolom, irodalomtörténeti - vagy na jó, ne használjak ennyire nagy szavakat: zsánerirodalom-történeti - megközelítéssel olvassa. Elvárások nélkül, magáért a felfedezésért.

A teljes sorozat extra akciós áron itt kapható!

Úgy, ahogy újra olvasásra bírt ezreket a Harry Potter-széria, ahogy bebúgatta a Twilight-saga a jónépet, ahogy kaptunk alternatívát az Éhezők viadala trilógia által a mágikus történetekre, ahogy rendületlenül és nem ok nélkül népszerűek a skandináv krimik, úgy igenis a Tündérkrónikák is megérdemli, hogy olvassák... ezrek, százezrek, ugyanúgy, mint a fentebb említett példákat, és imádják, vagy gyűlöljék, ahogy tették ezt már sok könyvvel is korábban.

Hiszen a lényeg, ha választani kell az óriási kínálatból, pláne, ha véges az ember ideje és pénztárcája, akkor Dublin (és a világ) vészterhes időszakáról olvasni kell!

Láttam Molyon valahol egy olyan polcot, aminek az a címe, hogy Könyvek, amiket el szeretnék olvasni, mielőtt meghalok!
Na, pontosan erről beszélek!

Én mondom, aki egyébként utálja a sorozatot! :)

De hogy a történetről is egy kicsit, úgy általában, saját szavaimmal:

MacKayla Lane egy tipikus átlag-amerikai lányka, akinek a sunshine-koktélok-rózsaszín körömlakkok kombó jelenti az élvezetek netovábbját.

A nővére, Alina egy fokkal életképesebb, így a történet indulásakor már Írországban cserediák, pár oldal után meg már konkrétan halott, bár nyilván nem azért, mert ahhoz is hülye volt, hogy éljen.

Ez a szerencsétlen tragédia indítja el a történéseket, ugyanis Mac Európába utazik, hogy saját rózsaszín szakállára is nyomozzon kicsit.

Így keveredik bele a dublini flúgos futamba, ahol alvilági figurák, különösebbnél-különösebb lények, tündérek és emberek igyekeznek megszerezni valamit, ami a pletykák alapján világuralommal hatalmazza fel tulajdonosát.

Nem mintha Macnek ez annyira kellene, csak hát vannak bizonyos képességei, melyekről nem tudott (látja a tündéreket, akiket mások nem, érzékeli a hatalommal bíró dolgokat...), és mint ilyen, rögtön felkelti mindenki érdeklődését.

Jó- és balszerencséjére (mert ezt ugyebár az íreknél sose lehet tudni... tényleg? koboldok miért nem voltak a történetben?) az első húzósabb helyzet után Barrons karjaiba (képletesen!) sétál, aki... fogalmunk sincs, hogy kicsoda-micsoda. Mégis, akármilyen ellenséges is, végső soron ő tanítgatja, tartja életben majd' öt részen keresztül.

Mac meg beleszeret, pedig úgy általában van elég gondja.

Mentségére szóljon, hogy nem lesz ettől a szerelemtől egy könnyes szemű hisztérika, sőt, valahol ez is hajtja majd előre, no meg az, hogy igazságot szolgáltasson a nővérének, aki szintén ennek a hatalomról szóló játéknak esett áldozatul.

Viszont sok-sok részen keresztül alig derítünk ki valamit, s nem azért, mert ez egy rossz, információ hiányos krimi. Pont, hogy fordítva!

Az információk és a szereplők jönnek-mennek-visszatérnek, bennünk meg csak dagad a kérdés: hogy a jó büdös francba csinálja ezt Ms. Moning?

Annyira lenevel minden sablonról, és elvárásról az első négy rész alatt a történet, hogy mikor az ötödikben megkapjuk például a válaszokat, vagy a romantikát, már szinte alig tudjuk befogadni, annyira rezisztensek leszünk. De persze csak majdnem, mert akármit is változtat rajtunk a sorozat, mélyen legbelül azért meghagy szivárványlánynak, csak jól körülbástyázza olyan alapvető igényekkel, melyekről nem is tudtuk, hogy léteznek.

Ezzel kapcsolatban is Barrons mondta meg a faszát (aki megdöbbentően sok okos dolgot mondott, főleg az Új nap virradban):

Amikor már tudja, ki vagyok. Válasszon engem.

Remélem, most már tudjátok, mi a Tündérkrónikák, hát válasszátok bátran! :)

Egyébként meg:

Rosszabb kínzásmódok is léteztek, mint a meztelen Jericho Barrons látványa.

... akarom mondani, mint a Tündérkrónikák! :)