Adjatok egy ásót, de rögtön!

- (...) Tudod, mennyi ideig vergődtél a harapásom utóhatásaként?
Fogalmam sem volt.
- Öt percig?
A hangja rekedt volt, szinte felismerhetetlen. Kacagott.
- Legyen inkább húsz. A rendőrség már ki is jött és el is ment; Anette elküldte őket. Biztosan a szomszédok hitték, hogy valakit ölnek.

(A híres-neves 32. fejezet)

Fülszöveg: Cat miután leszámolt egy veszedelmes emberkereskedő bandával és fájdalmas búcsút vett vámpír szerelmétől, új névvel és személyazonossággal él tovább. Az FBI egyik különleges és szupertitkos csoportjának vezetőjeként küzd a gyilkos vámpírok ellen. Minden oka meglehetne az elégedettségre, de a sötét múlt árnyai újra kísérteni kezdik. Megváltozott élete új szerelmet is tartogat, ám egy esküvőn váratlanul ismét Bones mellé sodródik, akinek nagyobb szüksége van rá, mint eddig bármikor… Szerző: Jeaniene Frost Eredeti cím: One Foot in the Grave Sorozat: Cat & Bones #2 Oldalszám: 376 Kiadó: Ulpius Megjelenés: 2010

Igen, folytattam, és igen, magyarul, és igen, helyenként a hajam hullott az idegtől...

Amikor meglátom a szortyint, és a spádé szavakat...

 De...

Cat és Bones története számomra egy nappal az első rész után folytatódott (mert hát hiányoztak, no), pedig a két könyv történései között négy hosszú év telt el.
Cicuskám immár az FBI különleges és nagyon titkos vámpírgyilkolászó csapatának a vezetője, 27 éves, és nem mellesleg baromi unalmas életet él, azon kívül, hogy karókkal játszadozik.
Meg is érdemli, ha engem kérdeztek, mert még egy ekkora idiótát, hogy lehúzzon valaki éveket Bones nélkül, hát az meg is érdemli, hogy majd' belehaljon az unalomba.
Mondjuk, a könyvben annyira nem volt vészes, de azért egyértelműen érezhető volt, hogy kell ide a mestervámpír, mert hiába az új szereplők, és a belevaló főhősnő, csak velük nem megy el a sztori.
Szerencsénkre az évek folyamán Cat összeszedett egy épkézláb barátnőt, aki méltóztatott hirtelen olyan emberhez férjhez menni, aki cimbizik Bonesszal, úgyhogy a haza, meg az érdeklődésem meg volt mentve, és újult erővel folytattam az események követését.

Nem is szaporítanám tovább a szót a történetre, hisz nem meglepetés, hogy újabb rosszfiút kell csőbe húzni, és szerencsére ismét közösen dolgoznak a mi kis madárkáink. Illetve, csak Bones az, mert róla kiderül, hogy tud repülni, és ez azért fontos, mert pont nemrég láttam a Van Helsinget, ahol Drakula szintén tudott, és azon elmélkedtem a könyv kapcsán, hogy milyen jó, hogy Frost a klasszikusabb elemeket is felhasználja, nem csak glitterrel szórta be a vérszívókat.
Mondjuk, egyetlen egy dologban Bones hasonlít Edwardra. (Nem kiakad, mindjárt megmagyarázom!)

Szóval ezek előzőleg szétmentek, illetve az egyik fél ezt csak kényszerűségből tűrte, a másik meg azt hitte, hogy önfeláldoz, mert ahhoz csöppet hülye, hogy kérdezzen, de most újra összekeveredtek, és ennek megfelelően kaptunk szép kövér vallomásokat. Illetve csak Bonestól, de azok sóhajszaggatóak voltak. :)
Mondjuk, számomra az első látásra szerelem kicsit hiteltelen volt, mert hát az az edwardi megokolás, hogy kétszáz évem alatt senki se (mármint érzelmileg, nem szexuálisan), majd rád néztem, és Bumm! röpködtek a szemem előtt a ♥-k, az fals, sokkal jobban tetszett volna, ha mondjuk lassabban fejlődik ez ki Bonesban, pl mert egy makacs, de kitartó jószág ez a Cat, amibe bele lehet ájulni, de jól van, hát ennyi egyezés lehet, ha már fajtán belül vagyunk.

Aztán voltak ugyebár nagy szexjelenetek, amiért a fél net odáig volt, már ami a külföldi rajongótábort illeti, de tekintve, hogy a külföldi megjelenés óta felfedeztük magunknak a BDSM erotika gyöngyszemeit, valójában már a 32. fejezet csak egy sima harapdálós szexszé alacsonyult, némi anális próbálkozással, úgyhogy ez sem hozott újdonságot.

De akkor mégis mi a fenéért ugrott Bones a képzeletbeli fiktív álompasi dobogó második fokára?

Kérem szépen, az a  ragaszkodása, meg a humor.
Sőt, valójában Bones ragaszkodása Cathez az, ami sóhajszaggató és romantikus, mert hát amiket megtesz érte, könnyed lazasággal, és teljes természetességgel, az az én szemeim előtt is kis ♥-ket eszközöl.
A humora meg...
Már csak azért is hazahoznám, hogy megnézzem, az én anyámnak vajon mit osztana, mert amit Justinának sikerült, azon dőltem a röhögéstől.
Annyira pofátlan, de annyira igaza van, és ennek köszönhetően millió határt átlép az illendőség berkein belül, mégsem tudok nem egyet érteni vele. És az csak hab a tortán, illetve a könyvön, hogy ugyanezt megismétli Cat főnökével is.
Az meg külön öröm, hogy Cat sem nyámnyila, és az is megér egy misét, amit Anette kap tőle, bár meg kell hagyni, a hölgyemény inkább a tettek embere, mint a szópárbajoké.

És ettől szép ez az egész, mert kellemes elegyet alkot a szavakban szapulás, és az egymás fizikai csépelése. Mármint na, nem egymást verik, hanem mindenki mást.

Ismételten csak jót tudok mondani az akcióra, kellemesen követhető, izgalmas, élvezetes, nyers és ha tényleg léteznének ilyen vámpírölős problémák, még a valós kifejezést is megkockáztatnám. És az se válik hátrányára a történetnek, hogy nemcsak mindig fejjel rohanunk a falnak, meg az elénk ugró vámpíroknak, hanem biza kihasználjuk a diplomáciai trükközéseket is. Ami egyébiránt tökéletes módszere a világfelépítés  cizellálásának, és a vámpírtársadalom bemutatásának.

Ráadásul az ilyen eseményeken olyan pletykákat lehet megtudni...SPOILER! Mutasd!/Vagy inkább mégse

Hoppáré anyuka! Nem is kényszer hatására kerültünk a csúnya vámpír alá, hanem magunktól hemperegtünk oda? Meg sem lepődöm. Komolyan mondom, meg sem lepődöm. Annyira utálom azt a nőt, mert annyira egy bigott bunkó, egy antianya - akinek csak azért nem kívánok halált, mert akkor kit osztana ilyen jóízűen Bones -, hogy valami elképesztő. Max! Lehet, hogy rohadék vagy, de bírlak, amiért sározod anyut.

Szóval szortyintás ide, igekötők felcserélése oda, egyre jobban élvezem Frost világát, és abszolút megértem a külföldi rajongótábor hevességét.

Igaz, a spádé szót megint elmagyarázták, hogy ásó, és az még mindig nem az, és sírni tudnék, ha meglátom Bones haverjának nevét magyarosítva, de eldöntöttem, hogy beszerzek egy könyvlap színű hibajavítót valahonnan, és eltüntetem az ékezeteket a példányomból.

És miért nem angolul folytatom?

Mert jelen állapotomban nem bírnám kivárni a két hetet, még megjön a Bookdepotól, szóval inkább folytatom úgy, ahogy már a polcon van. És Donnal ellentétben én igyekszem nem kitépkedni a szemöldököm.

Szerintem:

Csak és kizárólag a történetvezetés lendülete és a karakterek bája miatt.

A pontozás egyáltalán nem veszi figyelembe a magyar kiadás minőségét!

Szerinted?