Lauren Oliver: Delírium

Fülszöveg: „Kilencvenöt nap, és védett leszek. Nem tudom, fájni fog-e a kúra. Túl akarok lenni rajta. Nehéz türelmesnek maradnom. Nehéz nem félni, amíg nem vagyok biztonságban, habár a delírium eddig még elkerült. Mégis aggódom. Állítólag a régi időkben az emberek megőrültek a szerelemtől. Ez a legelvetemültebb gyilkos a világon: akkor is végez az áldozattal, ha megérinti, és akkor is, ha nem.”

Eredeti cím: Delirium

Kezembe akadt, mert…

előrendeltem magamnak, hogy apus jól meg tudjon lepni Mikulás alkalmából. Csillogó szemeimet látva meg is kérdezte, hogy mit tud a könyv, hogy így örülök neki. Mikor elmeséltem, hogy egy olyan világról szól, ahol megtagadják a szerelmet, igencsak látszott rajta az elkeseredés. De megnyugtattam, hogy mindenképp jó ez, mert ha szerencséje van, akkor visszatér a hitem. Ha meg nincs, akkor a könyv megerősít abban, hogy jó kis világ az, amelyet felvázol, én meg gyakorlom egy ideje.

Közös történetünk:

NYOMOKBAN TARTALMAZHAT UTALÁST A CSELEKMÉNY EGYES ELEMEIRE! Sajnálom, de máshogy nem ment, szóval továbbolvasás csak saját felelősségre!

Komoly dilemmában vagyok ezzel a könyvvel. Szívem szerint az első 200 oldalt fognám, és kitépném a könyvből, nekem annyira unalmas volt. Az a rész, ami elvileg arra szolgált volna, hogy bemutassa ezt a disztópikus világot, a szereplőket, a belső ellentéteket, igazából semmit sem kapunk, csak egy tökéletes nyűglődést.

Az írásmód jelen idejű E/1, ami nagyon nem az én szám íze szerint való. Nagyon nehezen szoktam meg, és bizony az elején fontolgattam, hogy lerakom a könyvet. Tele van így a történet feszültséggel, de ez mégsem a jó féle. Olyan kapkodós, hadarós, essünk már túl a dolgokon érzetű, ami azért vicces, mert ugyebár nem történik szinte semmi. De megtanultam a Shivernél, hogy azért, mert nem jön be elsőre az írásmód, még nem adom fel, mert lehet, hogy csodára lelek, ha túllépek a saját korlátaimon. Így elkezdtem a felvázolt világra koncentrálni.

Ám a Delíriumban ábrázolt disztópikus világ nekem úgy ahogy van, sántít. Hatalmas ötletnek tartom az alapot. Mekkora már, hogy máglyára a szerelemmel. Ki ne gondolt volna már arra, hogy mennyivel egyszerűbb lenne az élet, ha nem ”nehezítené” a szívfájdalom, amit akkor érzünk, ha összetörik a szívünket. Sőt! Dicséretes módon továbbmegy az írónő, és behoz egy olyan kérdést, ami messze túlmutat a regényen: Jobb életünk lesz-e, ha kivonjuk az erős érzelmeket a világból. Ha nincs gyűlölködés, harag, bosszú… Naná! – vágom rá azonnal, de akkor szembesít azzal, amibe sokszor bele sem gondolunk. Ha nincs szerelem, van-e szeretet? Egészséges gyermekek nevelkedhetnek-e a szülői gyengédség nélkül? Mennyire fontos az ölelés? Felteszem, annál sokkal mélyebben is ki lehetett volna dolgozni ezeket a gondolatébresztő ötleteket, mint ahogy elsiklottunk felettük a regényben.

„Én azt mondtam neki, hogy ha nincs szeretet, akkor nincs gyűlölet sem, ha pedig nincs gyűlölet, akkor nincs erőszak. Nem a gyűlölet a legveszélyesebb dolog a világon – mondta Alex, hanem a közöny.”

De belenyugodtam a dologba, mert ha Oliver nem is ment rá ezekre a témákra jobban, azért csak elindította bennem az erről való elmélkedést, és ez azért már igen dicséretes.

Viszont még mindig ott van a hétköznapok kidolgozottsága. Egy csöppet nevetségesnek tartom, hogy egy olyan időben, ahol a szerelmet, mint halálos kórt gyógyítják, a dohányzás még mindig jelen van. Nekem következetlen, mint ahogy az is, hogy nejlonzacskókat fújdogál a szél, de kocsival már nem nagyon járnak. Na persze azért, mert drága az üzemanyag. Meg az élelmiszer is. Komolyan mondom, inkább éreztem azt, hogy valamelyik világháború idején vagyunk, valamely európai nagyvárosban, mint a jövőbeli Amerikában. Jegyre vehető élelmiszer, megfizethetetlen benzin, kijárási tilalom, lezárt határok… ezek már voltak, ettől nem lesz futurisztikus egy világ. Elvesszük a delírium kúrát, és hozzátesszük a légvédelmi riadót és máris nem száz évvel később vagyunk, hanem annyival korábban. Vannak Veszettek, meg a Rendszerben élők, némi köztes átmenet, akiket Szimpatizánsoknak hívunk, és ők állnak egymással szemben… feltehetően majd a következő kötetektől. Ez nekem így nem hiteles disztópikus világ. Sajnálom!

Az egyetlen, ami javít ezen, az a fejezetek elején lévő idézetek. Na az már segít abban, hogy megismerjem az eszmeiséget, sejtet egy kidolgozottabb világot, mint ami a könyvből kiderül, de felvet egy újabb kérdést: Ki a fene az a Shhh? Folyton idézgetik, de hogy mitől lett ő az atyaúristen, az újfent nem derül ki a könyvből, pedig engem érdekelt volna.

És akkor lássuk a szereplőket!

Itt van nekünk Magdalena Ella Haloway Tiddle, röviden csak Lena, aki hihetetlenül idegesítő az egyszerű gondolkodásával. Édesanyja a többszörös kezelés ellenére sem gyógyult ki soha az amor deliria nervosaból, ezért anyai nagynénje, Carol néni és családja gondoskodik róla. A roppant rideg családban Lena a megtűrt, aki mindent megtesz, hogy ebbe szerepbe még jobban beleélje magát. Értem én, hogy belenevelték a rendszerbe, önnön félelmeit használták arra, hogy érzelmileg megnyomorítsák, de a feléig még nyomokban sem találok benne semmi olyat, ami igazolná, hogy jó okkal lett ő a mi főszereplőnk. Nem kételkedik, nem lázadozik, nem álmodozik, csak teszi, amit mondtak neki. Illetve ha néha kileng is, rögtön visszakozik, és ostorozza magát tovább.

Sőt továbbmegyek. Azon kezdtem gondolkodni, hogy miért nem Hana életét követjük nyomon, hiszen ezerszer belevalóbb, szerethetőbb karakter. Végre nem egy olyan ”öri-bari”, aki túl hülye és nyafogós ahhoz, hogy éljen. Oly sok idióta barátnő után végre kaptam egy mellékszereplőt, aki nem csak azért barát, mert ezt mondja rá az író, hanem tényleg olyan a magatartása, a tettei, ami az én szememben is igaz baráttá minősíti. Mondjuk ilyen szempontból örülök, hogy mellékszereplő, mert Lena, mint BF, hát úgy is az agyamra ment volna.

De mentségére legyen mondva, igen nagy lehetőséget kapott így a karakter a jellemfejlődésre. És ezt már nem hagyta elsikkadni a szerző…

Szóval megszenvedtem az első felével, hogy aztán a másodikkal felhozza úgy, hogy magam sem hittem volna, hogy lehetséges ez.

A Vadonban tett látogatástól úgy beindul a történet, a fejlődés Lenában, hogy szinte már letenni sem akartam a könyvet. A feszültség elkezdett elektromos kerítés módjára sisteregni, de innentől már a létező legjobb értelemben.

Alex Sheathes Warren karaktere is előtérbe került, akivel furcsa mód korábban sem volt gondom, de a hangsúlyosabb szerepeltetésével akár egymaga elvihette volna a történetet. Persze csöppet klisés a srác, hisz kívülálló és persze költészet rajongó, s egyben sármos, akinek vág az esze és helyén van a szíve, de a fenébe is, pont ezek a pasik jönnek be úgy látszik. Ha élőben nem is feltétlenül, de könyvben nagyon tud működni. És igen, vitte a hátán a történetet, és húzta fel Lena karakterét. A szerelmük szépen kibontakozó, s bár nem rágja a szánka Oliver, de érződik, hogy nem első látásba belehabarodós, hanem lassan (na jó, épp nem évek alatt, de heteket azért kapunk) kialakuló. És tekintve, hogy 17 és 19 évesek a szereplők, hihető a szerelmi szál. És ez nagyon kellett ebbe a történetbe. Kellett a nevetséges Mi a kedvenc színed? lélektani elemzés mellé, vagy hogy Carol néni állandó jelleggel mosogat, Lena pedig minden helyzetben képes izzadni, és izzadságcseppjeinek útvonalát hosszú mondatokon keresztül, roppant szemléletesen leírva kapjuk meg. A szerelmi szál és Alex elfeledtette a korábbi szájhúzásomat, a hitetlenkedést, hogy a nulláról meg lehet tanulni motorozni vészhelyzetben. Mindent kitörölt, ami miatt ki akartam hajítani a könyvet a fenébe!

Még most is a fejemben jár, pedig még függő véget is kaptam, hogy legyen mit várnom a következő részben. És várom is, de nagyon, mert valahogy csak megfogott, pedig tényleg ezer sebből vérzik számomra, mégis várom, és azonnal akarom.

Szóval nehéz helyzetben vagyok ezzel a könyvvel kapcsolatban. Nem tudom őszintén szeretni, de majd megőrülök a folytatásért. A vége felé annyira feljött, hogyha így teljesített volna végig, akkor új kedvencet avatok. De így is alig várom, hogy jöjjön végre a Pandemonium!

És hogy vegyes érzelmeim ellenére ajánlanám-e másoknak? Ó igen! Nagyon kíváncsi vagyok, hogy más mit lát bele, milyen gondolatokat vált ki belőle, mert nem rossz könyv ez.

Jah, és apa legnagyobb örömére elérte nálam, hogy dehogy élnék én olyan világban, ahol kiölik az emberből a szerelmet. Akkor már inkább fájjon, ha fájnia kell, de az elejét, amikor még minden szép és jó… a pillangókat… nem adnám semmiért! ;)

Kiadó: Ciceró

Borító: Szerelem volt első látásra. Olyan kis egyszerű, de nagyszerű, ami feledteti velem a helyenkénti tördelési hibákat. Szerintem a magyar kiadás messze a legszebb.

Kedvenc karakter: Hana, aki megnyerte a legjobb könyves barátnő címet, Grace, aki bár keveset szerepelt, de tetszett a néma ellenálló szerepe, és persze Alex!

Anti karakter: Shhh, akitől annyit idéztek, de hogy ki is ő, az homályba vész.

Világkép: Nagyon nem jött át a világfelépítés, ami szerintem nem is igazán volt. Maga az alapötlet hibátlan, de a jövőbeli világ semmi pluszt nem adott számomra.

Értékelés: