Gail Carriger: Lélektelen

Fülszöveg: Alexia Tarabotti több okból sem élhet komolyabb társasági életet. Elsősorban azért, mert nincs lelke. Másodsorban azért, mert vénkisasszony, apja pedig olasz, ráadásul már meg is halt. Harmadiknak feltétlenül meg kell említenünk a vámpírt, aki az illemszabályokat semmibe véve, bárdolatlan módon lerohanja őt. De hogyan tovább? Alexia kilátásai nem túl rózsásak, mivel véletlenül megöli támadóját, majd rögtön színre lép a szörnyű Lord Maccon (a nagyhangú, lompos öltözetű, de jóvágású farkasember), hogy Viktória királynő nevében fényt derítsen a haláleset körülményeire. Míg bizonyos vámpírok váratlanul felbukkannak, mások ugyanilyen váratlanul tűnnek el, és közben mindenki Alexiára mutogat. Vajon ki tudja nyomozni, mi zajlik London legfelsőbb társadalmi köreiben? Hasznosnak bizonyul-e lélektelen mivolta, amely semlegesíti a természetfeletti erőket, vagy csak felbosszantja ezek gazdáit? És a legfőbb kérdés: ki az igazi ellenség, és van-e nála cukorszörptorta?

Eredeti cím: Soulless 

A kezembe akadt, mert…

már vagy másfél éve nézegetem a Könyvmolyképző honlapján, s csak vártam, és vártam, és vártam… aztán kapva-kaptam az alkalmon, mikor Borostyán megkérdezte, hogy ki akarja reciként.

Közös történetünk:
Általában nem szeretek megjelenéskor (illetve hát ez esetben előtte) rákapni olyan könyvre, amit nagyon várok jó ideje, mert szinte biztos a hatalmas csalódás. Itt viszont kifejezetten jól jött, hogy e-könyvként előolvashatok, hisz ha igazam van, már felejthetem is el mindenféle szívfájdalom nélkül.

Na, a kiscica füle, meg ahogy azt én hiszem. :) Ugyanis annyira tetszett a Lélektelen, hogy már az utat tervezem a dedikálásra, mert nekem ebből a könyvből kell egy dedikált példány! Meg persze kell a sorozat többi része is, de azonnal, úgyhogy: Kedves Kiadó! Kérem, ne várasson sokáig! :)

De miért gabalyodtam bele ennyire? Pofon egyszerű! A könyv nem akar több lenni, mint amit Carriger is megfogalmazott a vele készült interjúban a könyv végén. A regény egy műfaji katyvasz (és egyáltalán nem pejoratív értelemben!!!): egy kicsi romantika, egy kicsi steampunk, egy kicsi paranormális, nagyon, de nagyon sok sziporkázó beszólás!

Alexia Tarabotti végre egy nagyon jellegzetes főhős. (Gail Carriger fényképeit nézve egyértelműen az írónő kivetülése!) Karakán, kissé flegma, nagyon kotnyeles, félig olasz-félig angol úri hölgy (a szó minden értelmében), aki bögyös-faros, 26 éves vénlány a Viktória korabeli Angliában.

Egy olyan alternatív idősíkon, ahol teljesen természetes, hogy farkasemberek, vámpírok, szellemek, egyszerű földi halandók és tudós emberek egymás mellett élnek mindenféle titkolózás nélkül. Léghajón járnak (már aki nem fél a magasságtól), furcsa kütyüket használnak, báli pletykákra utaznak… és úgy eleve élnek bele a nagyvilágba Henrik király uralkodása óta, amikor is a rejtőzködés természetfeletti lények számára megszűnt.

Ebben a kicsit dilinyós, de nagyon szerethető világban él Alexia is, aki külleme és talján apja miatt jobban kilóg az úri társaságból, mint a vérfarkas Lord Maccon vagy a különc vámpír Lord Akeldama. Ráadásul kékharisnya, márpedig az tudvalevő, hogy a finom úri társaság ízlését sokkal jobban sérti egy gondolkodó, kreol bőrű nő, mint a halhatatlanság. ;) Szerencsére mindez Alexiát nem gátolja meg abban, hogy a saját feje után menjen.

A történet elején egy átlagosan unalmas bálba csöppenünk, ahol azonnal kényes incidensbe keveredik a főhős. Egy udvariatlan, s felettébb titokzatos vámpír megtámadja (ezt az arcátlanságot!), s ő bizony kénytelen a halálát okozni. Ez persze nem bevett szokás civilizált, felsőbb osztálybeli körökben, így Lord Macconnak újabb, végeláthatatlan papírmunkát és fejtörést okoz a kisasszony vehemenciája.

Ő ugyanis London legfőbb alfája, a Természetellenes Személyek Nyilvántartó Hivatalának (röviden csak NYIHA) vezetője, s így az efféle kellemetlenségek a közvetlen hatáskörébe tartoznak.

Az ügy elrendezése közben azonban több kérdés merül fel, mint amennyit meg tudnak válaszolni, több lény tűnik el, mint amennyi előkerül, s hamarosan egy hallatlanul halhatatlan-veszélyes kalamajkába keveredik a vámpír, a vérfarkas és a lélektelen vénkisasszony is…

Kétség kívül a könyv legnagyobb érdeme a humora. (Az elején itt is elkezdtem jelölgetni a legjobb szövegeket, de az első fejezet után ráhagytam, mert annyi összegyűlt addigra, mint máskor egy teljes könyv alatt.) Annyit röhögtem olvasás közben a szövegén, hogy néha alig haladtam az olvasással. Ennek ellenére, s épp ezért óva intenék mindenkit, aki Jane Austen vonulatra számít a könyvvel kapcsolatban.

Annyi köze van Austen műveihez, hogy a korbeli elhelyezés itt is a XIX. századi britekhez köthető, s ez megkövetel bizonyos stílusbeli formaságokat a társas érintkezés terén, de itt be is fejeződött az átfedés.

Carriger – már csak Alexia jelleme miatt is – sokkal… szabadszájúbb, bevállalósabb, bár kétség kívül legalább annyira élvezetes és sziporkázó. (Hatalmas dicséret a fordítónak, Miks-Rédai Viktóriának, mert gyanítom köze van a dologhoz!)

Ebből kifolyólag folyamatos szurka-piszkában, mosolyogtató szituációkban és szarkazmusban nincs hiány, s számomra ez a legnagyobb vonzereje a sorozatnak.

Illetve még az is, hogy ezek szerint az orrom immár végre bizonyítottan regényhőshöz méltó nagyságú. :D

Ugyanis e téren felfedezni véltem némi hasonlóságot. ;) Persze ettől függetlenül is nagyon tetszett Alexia. Igazi szeretni való, tűzről pattant hölgyemény, aki szerencsére már nem bakfis, nem botsáska, és úgy eleve nagyon valódi, élő-mozgó szereplő. Imádtam a különcségeit, a stílusát, az arányában nagyon jól eltalált feminizmusát, a jellemfejlődését, ahogy megbarátkozik az érzelmeivel... egyszóval mindent.

Annyira friss, hogy kicsit el is nyomja Lord Maccont, aki bizony az az igazi, marcona skót férfiembör… akarom mondani… izé… farkasember, mint általában a romantikus könyvekben szokott lenni. Mégsem zavar, sőt kifejezetten jó, hogy nem lett túl extrém, mert arra ott volt Lord Akeldama, a piperkőc kiváló stílusérzékről tanúbizonyságot tevő vámpír, akiről lerí szexuális érdeklődése, s ezáltal számomra sokkal szerethetőbb lett.

Mondjuk a vérfarkast is kedveltem, így gratulálok az írónőnek, hogy úgy tudott hozzányúlni ehhez a két fajhoz, hogy általános unalmam ellenére (ami mostanában kezd elhatalmasodni rajtam ezen lények iránt) itt úgy alkotta meg őket, hogy élvezet volt ebben a világban létezni, míg olvastam.

A mellékszereplők is "erősek", nem tudnék olyat találni, akit ne kedveltem volna. Persze nem is keresek, mert úgy működött jól minden, ahogy volt.

Ezzel a léleknélküliséggel nem tudtam csak mit kezdeni. Szépen meg volt magyarázva a könyvben, de valahogy nekem maga a kifejezés… nem illik Alexiához. Mert ő annál sokkal lelkesebb, mintsem hogy lélektelennek nevezzem. :)

De ezt csak amolyan szemantikai vekengés, hiszen a történet nagyon egyben van, s ezen dobott még egyet a műfajok keveredése. Kérem szépen, ha ez a steampunk, hát akkor én azt nagyon szeretem. :) Már az Arcane Society sorozatnál is nagyon bejött a természetfeletti tudományos megközelítése, de itt meg aztán főleg.

Persze azt mondják sokat látott molytársaim, hogy ez a könyv csak karistolja a steampunk elemeket, attól még nagyon is kedvemre való, mert mint mondottam volt, pont megfelelő egyveleg a sztori.

Nyomozhattam, nevettem, megdobogtatta a szívem, nevettem… vagyis összességében nagyon jól szórakoztam. Könnyed kis olvasmány bármilyen hangulathoz, amire megérte várni!

Egyedül a borítója nem tetszik, mert olyan amorf, karót nyelt rajta Alexia, hogy valami borzalom. A könyvben egyáltalán nem olyan darabos, mint amilyennek az eleje sugallja, úgyhogy ez ne szegje kedvét senkinek!

Vegyétek, vigyétek, dedikáltassátok! Nekem meg jöhet a következő rész! ;)

Kiadó: Könyvmolyképző

Értékelés:  

A lehetőséget köszönöm Borostyánnak és a Könyvmolyképző Kiadónak!