Lara Adrian: A vámpír éjjele

Fülszöveg: A rettegett harcos, Rio bosszúra szomjazik. Megtorolja a szörnyű árulást. Az útjába kerül azonban egy halandó nő, aki veszélyt jelent a vámpírok klánjára. És egy ősi gonosz erő, amely új életre kel... Dylan Alexander rosszkor volt rossz helyen. Az újságírónő felfedez egy titkos sírhelyet, amely egy félelmetes és vonzó férfit rejt. Vajon elárulhatja-e azt, aki bevezette a sötét érzékiség birodalmába?

 Eredeti cím: Midnight Awakening

A kezembe akadt, mert:

az Ulpius-Ház nyári, Facebookos villámakciója kapcsán spájzoltam be a sorozat magyar köteteit, és mára már igencsak rajongója lettem.

Közös történetünk:

Talán Rio könyvét még az előzőnél is jobban vártam, mert hát minden, illetve mindenki, aki spanyol, izmos, tetovált és veszélyesen szexi, az jöhet!

De sajnos kissé csalódnom kellett!

Értem én, hogy a baleset és az árulás mély sebeket hagytak mind a férfi testén, mind a lelkén, de ami ebben a történetben volt, az már túlzás. Rio már egyáltalán nem az a szexis harcos, akinek gondoltam, és itt most egyáltalán nem a sebekre gondolok. Az izmos, tetovált, veszélyesen szexi spanyoloknál már csak a sebhelyes, izmos, tetovált, veszélyesen szexi spanyolok az izgatóbbak szerintem.

Én a lelki nyomorára gondolok. Annyira dagonyázott az önsajnálatban, hogy rossz volt olvasni. És sajnos ez a vonal Dylannél is elő-elő került, bár nála nem annyira hangsúlyosan. Bár a vége felé mindez megszűnt, és helyre kerültek a dolgok a fejekben, hosszú ideig nem kedveltem egyiket sem. Rontotta a „helyzetet”, hogy elég sokáig nem is volt erotikus jelenet a könyvben. Igaz, azt pótolta pár vicces megszólalás.

Egy dologban értettem egyet Rioval a legelejétől fogva. Dylan piszkos idegesítő volt a sok kérdésével. Viszont idővel épp emiatt szerettette meg magát velem.

A legviccesebb az volt, amikor a New Yorkban, a vashídnál vigasztalja a lányt, és ő a legváratlanabb, leg oda nem illőbb pillanatban is elkezd a valódi nevén görcsölni. Messze a legszerethetőbb jelenet volt az összes eddigi regény között. A végén már én is úgy rá voltam állva a témára, hogy majd megőrültem a kíváncsiságtól. Nem is csalódtam, mert a név mögött meghúzódó szomorú történet legalább annyit adott Rio karakteréhez, mint A vámpír vérében Teganhoz, az ő múltja.

A háttérben a szálak itt is tovább szövődtek, de sajnos valahol valószínűleg elsiklottam pár dolog felett. Dragos fia Dragos?… Mi van? Ez tényleg ennyire kreatívan van megoldva? Remélem a későbbi könyvekben majd tisztázhatom magamban.

Egy dolgot sajnáltam csak nagyon! Sharon halálát. Milyen szép is lett volna, ha életben marad, és csatlakozik Dylanhez és Riohoz a főhadiszálláson. Az lenne (lett volna) csak az igazi. A marcona harcosok közül az egyiknek kiskutyája, a másiknak – mint majd kiderül nemsokára – gyereke, Rionak meg egy anyósa is lenne élete párja mellett. Én megjátszottam volna, az biztos!

Kiadó: Ulpius-Ház

Borító: A gerinc tetszik, mert letisztult, munkában megfáradt szemecskéimnek megfelelő méretűek. Az elején lévő képecskék is korrektek, bár ennyi erővel maradhatott volna az eredeti is. Már csak azért is, mert nevetséges erőltetni tovább a kereszt motívumot ennél a sorozatnál.

Kedvenc karakter: Dylan, ellentmondás ide vagy oda. Az a jelenet a hídnál mindent vitt!

Anti karakter: Lucan most kicsit ”eltávolodott” a szerepétől. És persze Gordon Fasso.

Világkép: Prága, München, New York. De a legfontosabb: végre beért nálam az űrvampirizmus. Ennél a kötetnél éreztem először azt, hogy de jó, hogy ezek a vámpírok nem azok a döglött vámpírok. (Hideg, lélegzet és szívdobogás nélküli…) Igenis lüktessen a saját vérük is az ereikben!

Értékelés: