Scott Westerfeld: Különlegesek

Fülszöveg: "A Különleges Körülmények Ügyosztálya": Ezektől a szavaktól Tallyt taszító, lázadó csúf napjai óta kiveri a víz. Régen, amikor a Különlegesek csupán fenyegető szóbeszédként léteztek, félelmetesen szépet, veszélyesen erőset, és lélegzetelállítóan gyorsat is jelentve. Egy hétköznapi Szép leélheti az életét úgy, hogy soha nem találkozik Különlegessel. Tally azonban sosem volt hétköznapi. Most pedig egyik napról a másikra maga is közéjük tartozik: feltuningolt harci gépezet, melynek célja, hogy a Csúfok nyugton és a Szépek bután maradjanak. Az erő, a sebesség, és gondolkodásának gyorsasága és tisztasága jobb érzés, mint bármi, amire Tally vissza tud emlékezni. Általában. Azonban szívének egy aprócska csücske még mindig emlékszik valami többre. Ezt mégis könnyű elhessegetni, amíg Tallynek fel nem ajánlják a feladatot, hogy irtsa ki véglegesen Újfüstös lázadóit. Végül nincs más választása: hallgatni kénytelen arra az apró, halk szívverésre, vagy véghezvinni a feladatot, melyre beprogramozták. Akárhogy dönt is, Tally világa soha többé nem lesz már a régi.

 Eredeti cím: Specials

A kezembe akadt, mert…

az előző kötetek után nem is volt kérdés, hogy amint beér a könyvtárba én máris rávetem magam.

Közös történetünk:

Sok mindent vártam ettől a könyvtől, de ennyire vegyes érzéseket egyáltalán nem. Még azt sem tudom hirtelen eldönteni, hogy tetszett-e vagy sem.

A Csúfokat gondolkodást nélkül olvasnám még újra. A Szépeket is. De ezt?... Valahogy nem hinném, hogy kérek még belőle. Pedig nem gyűlöltem a könyvet. Közel sem. Rég értettem egyet ennyire az írói fordulatokkal, mégis… mégis húzom a számat.

Ennek több oka is van. A könyv első harmadán elég nyögve nyelősen jutottam túl. Talán nem is voltam még kész rá, hogy elkezdjem, fejben valahol máshol jártam, mert engem is elért az az állapot, hogy már annyi könyv vár a polcomon, azt sem tudom, mit akarok olvasni. De miután ezt leküzdöttem, még mindig nem egyeztünk a regénnyel. Shay-la barátnőnket ugyanis sikerült annyira meggyűlölnöm a Szépek végén történtek miatt, hogy alig bírtam elviselni a Különlegesekben. Már eleve ez a Shay-la, Tally-wa gügyögés is halálra idegelt. Arról nem is beszélve, hogy az első könyvben még oké: Tally-t olyan szellemben nevelték, hogy csúnyának érezze magát. A másodikban értem én, hogy agymosáson ment keresztül, és azért akar megmaradni az üresfejű állapotában. De könyörgöm, immár harmadjára is végigcsinálni, hogy ő márpedig ragaszkodik az aktuális állapotához, ráadásul különlegesként?... Ez már sok volt, sőt, egyenesen unalmas. Mindig olyanhoz ragaszkodik, amit előtte gyűlölt. Pedig ő elvileg egyedi látásmóddal rendelkezik, amit Shay a képébe is vág később. Mert persze – immáron második számú legellenszenvesebb mellékszereplőm – állandóan kavar valamit, amiről lerí az önbizalomhiánnyal vegyített irigység.

De aztán csak beindult a vibrálás közöttünk, ami leginkább a második részben lévő, vadonbeli túrának köszönhető. No és persze Zane-nek, (halk ohhh…) akit kicsit féltettem, nehogy valami banális indokkal ne szerepeljen ebben a kötetben. Szerencsére nem így lett, de ez sem úgy kezdődött, ahogy számomra kívánatos lett volna. Értem én, hogy ez csak „kamasz szerelem”, meg ugyebár az újabb műtét újabb agyi defektusokat kreált, de ahogy Tally reagált Zane-re, akit kicsit ő (is) nyomorított meg… a hányinger meg ilyenek… kicsit sok volt, átprogramozás és kiváló érzékek ide vagy oda. Mentségére legyen szólva, felismerte ő ezt, és küzdött is ellene, mégis, mikor arra kérte az „állítólagos” szerelme, hogy próbálkozzon az önátprogramozással, még ő röhögte ki. Ez nekem kicsit ellentmondásos volt. De összességében örültem, hogy kicsit visszakanyarodtunk a kezdetekig, és ismét visszatértünk a vadonba. Ez a középső része a könyvnek hozta mindazt, amit a Csúfok és a Szépek után el is vártam.

SPOILER

Hogy aztán a harmadik részében a könyvnek ismét visszaessen az érdeklődésem. Meg kell hagyni, Scott bácsi mindent beleadott, amit lehetett, mert igen akció dúsra sikeredett, de azt éreztem, hogy ebből inkább csináljanak filmet, mert jól lehet majd promózni ezekkel a jelenetekkel, mint így könyvben elképzelni a rengeteg jövőbeli masinát. És azt is be kell valljam magamnak, hogy egyáltalán nem érdekelnek azok a történetek, amiben háború van. (Még ha ilyen enyhe, futurisztikus mértékben is.) Ennyivel elbírok, de őszintén szólva… nem akarok háborúkról olvasni. Eleve mi értelme van? És ha ilyesmi borzalmakat akarnék valami csoda folytán, akkor majd elkezdek tévét nézni.

Mindezek ellenére ez volt az a része a könyvnek, ahol a legtöbbször bólogattam, hogy ez az, örülök, hogy így alakul a történet. Zane halála volt például az egyetlen lehetséges megoldás szerintem, hogy Tally-ből, mint pozitív főhősből ne váljon szélcsap HP. Mert az ugyebár egyértelmű volt számomra, hogy ő lesz az, aki megdönti a rendszert, és az is, hogy ehhez David is kell. Ehhez viszont Zane-t, mint kismuskétást mellettük már nehéz lett volna elképzelni. Fájdalom, de Zane-nek mennie kellett! :’( És nem is értelmetlen halált kapott, mert az így átélt fájdalom indította be újra főhősnőnk önállósodását.

SPOILER

A legvége… Kissé Mátrix-feeling volt. Az önmagába visszaforduló válasz, ami inkább több kérdést vet fel, mint amit megválaszol. És valahol ebben a legerősebb a Különlegesek. Az első kötetnél elgondolkodtam a csúfságról, szépségről. Majd a második kötetnél a tudásról és tudatlanságról. Itt viszont ezernyi gondolat cikázott a fejemben a szabadságról, döntésekről, manipulációról… mik vagyunk, és miért épp olyanok, amilyenek… Mi a jó nekünk? S ha őszintén belegondolok… ettől (is) lesz egy történet piszkos jó kis történet.

Kiadó: Könyvmolyképző

Borító: A sorozat köteteiből eddig ez tetszett a legjobban, bár én máshogy képzelem a különleges Tally-t.

Kedvenc karakter: Tally, aki (újra?) megtalálta önmagát.

Anti karakter: Shay… még mindig. Sajnos rajta már semmi nem segít.

Világkép: Akármit is írtam fentebb, ez volt az a kötet, ahol a világkép annyira kibontakozott előttem, hogy igazán értékelni kezdtem.

Értékelés: