Mary Jo Putney: Bűvölet

Fülszöveg: A korán árvaságra jutott Nikolai Gregorio egymagában próbál boldogulni Málta szigetén, több-kevesebb sikerrel. Ám egyszer úgy tűnik, mellé szegődik a szerencse: a skót Macrae gróf, az Őrzők társaságának tagja felkarolja a fiút, akiben a társaság tagjaihoz hasonló mágikus képességeket vél felfedezni. Nikolait azonban kalózok rabolják el és rabszolgaságra kényszerítik. A fiú felnőttként szabadul fel, és indulatoktól fűtve esküt tesz, hogy küzdeni fog a rabszolgaság ellen, és bosszút áll Macrae-n, amiért sorsára hagyta. Gyűlölettel telve, ám szabad emberként száll partra Marseille kikötőjében, ahol elrabol és a hajóján fogva tart egy skót-felföldi lányt, aki nem más, mint Jean, Macrae lánya. Csakhogy a vadóc Jean nem hagyja magát oly könnyedén. A fiatal lány is rendelkezik az Őrzők természetfeletti erejével, így sokféle praktikát bevet a jóképű idegennel, Nikolaijal szemben, hogy szabaduljon a karmai közül. A két fiatal a tengeren hánykódva számtalan megpróbáltatáson megy keresztül, melyek összekovácsolják őket. Hogy megmeneküljenek, egybefonják mágikus erejüket, ám egy kis idő múlva már nem biztosak abban, hogy ellenségnek tekintik-e még a másikat…

Eredeti cím: A Distant Magic

A kezembe akadt, mert…

a sorozat első része nagyon tetszett, olyannyira, hogy amint megláttam akciósan, már rendeltem is meg a második (valójában harmadik) kötetét.

Közös történetünk:
Könnyed szórakozásra számítva vettem a kezembe, de amit kaptam, az jóval több volt, mint pár órányi limonádé. Oly rég volt a kezemben ötcsillagos könyv, hogy szinte el sem hiszem, hogy rátaláltam a Bűvöletre.

Általában post-it fecnikkel be szoktam jelölni a kedvenc részeimet, ha értékeléskor feltétlen utalni akarok rájuk. Mit ne mondjak, a példányom hemzsegett most ezektől. :)

De ne szaladjunk ennyire előre! Fontos gyorsan leszögezni, hogy a fülszöveg igencsak haloványan fedi a valóságot. Igaz ugyan mindaz, amit ír, de épphogy csak a könyv legelejét karcolja felületesen.

A történet három nagyobb részre van felosztva, melynek először nem is igen láttam értelmét. Reméltem megkapom a bájos kis történelmi romantikusomat, alszom egy jót, és megy minden tovább a maga módján. És az első könyv nem is mutatott mást, mint a már megszokott, letisztult, igényes fogalmazást – amit úgy szeretek Putney-ban – a nem túl bonyolult történetet, – ami azért mellőzi a kliséhegyeket – így nem is gyanakodtam arra, hogy mennyire hozzá fog ragadni a könyv a kezemhez. Megismertem Nikolait, újra találkoztam az Őrzőkkel, és a kalandos történet elindult.

A második könyv elején Jean Macrae-vel való ismertségemet eleveníthettem fel. A Végzetes csókban annyira nem hagyott mély nyomot bennem, így időbe telt, míg helyre tettem magamban a kapcsolódási pontokat a két könyv között. Jó volt újra olvasni Lady Bethről, Duncanről és Gwynne-ről, akik az első rész főszereplőiként itt ismét megjelentek, hogy segítsenek a ”betájolásban”.

Aztán hirtelen jött Adie története. Annyira nem értettem, hogy mit akar vele Putney, hogy szinte átszaladtam a rövidke kis megjelenését. Bele akartam magam vetni végre Nikolai és Jean kalandjaiba. És csak faltam a sorokat, azzal sem törődve, hogy a mellékszereplőket a Stolen Magic-ből kellett volna megismernem. (Hiába, mégiscsak oka van a sorrendiségnek egy sorozatban!) Majd Nikolai megismerkedett végre Jeannel, jól el is rabolta, erre megint Adie következett. Kezdtem azt hinni, hogy ő azért van, hogy vele bosszantson az írónő. Mit foglalkozom én vele, hogy épp eladják rabszolgának. Nikolai bosszújának dugába dőlését akarom! Ami végre el is kezdett kibontakozni előttem a kényszerűen mellé kényszerült Jean éles nyelve és dacossága miatt. Rögtön kiderült, hogy méltó ellenfelei egymásnak, és egyiküket sem kell félteni, ha szócsatáról van szó.

Majd ismét Adie jött, aki időközben egy jamaicai ültetvényen lett rabszolga. És mire az ő fejezetének végéhez értem, már nem csak kényszerűségből olvastam róla, de egyenesen fájt is, hogy vissza kell térnem a jövőbeni szerelmesekhez. Az a könnyed, ártatlan báj, ahogy felismerte helyzetét, és próbált alkalmazkodni mindenhez, az az élni akarás, ami belőle sugárzott, teljesen megbabonázott. Bár még mindig nem értettem, hogy mi értelme a több szálon futó cselekménynek, de már izgatottan vártam, hogy idővel majd valahol, valahogyan összekapcsolódnak. Addig meg élveztem mindkét történetet. Szerencsére mindkét cselekményt finoman teleszőtték humorral, azzal az igazán jó félével. Bár nem olvastam az eredeti nyelven, de a magyar fordítás szerintem nagyon jó lett. Nem tudom, hogy ki a fordító – mit nem tudom, hát gyors megnézem… Kiss Annamária becsületesen kitett magáért ez ügyben!

„[Adie] Helyzete megint jobbra fordult, amikor Mrs. Harris szobalányt keresett Sophie lányának. Az előző szobalány fogta magát és meghalt, éppen akkor, amikor Sophie eladósorba került, ezért gyorsan találni kellett valakit a helyére.”

Az meg Mary Jo Putney javára legyen mondva, hogy nem átallott életszerű helyzeteket is beleírni regényébe, a sablonos rózsaszín habcsók jelenetek helyett.

„[Jean] – Elég volt. Meggyőzött: a rabszolgaság az egyik legnagyobb átok, amelyet az emberiség valaha is magára mért. És most, ha megbocsát.

Hátratolta székét és felállt, két lépést tett az ajtó felé – aztán térdre hullott és hányni kezdett.”

Ráadásul nem csak ebben úttörő Putney. Jean és Nikolai rengeteget beszélgetnek, vitatkoznak végig a könyvben, s bár szikra van kettejük között, inkább a szellemi csatározásra van kiélezve kapcsolatuk, mint a testiségre. Nem is nagyon érnek egymáshoz, csak ha közösen kell varázsolniuk. Igazán üdítő, hogy a szerelmesek itt előbb lesznek barátok és társak, mint szeretők. Hasonló a helyzet Adie-nél is, igaz ő rengeteg megpróbáltatáson megy keresztül, míg rátalál Danielre, s rabszolga sorsa lévén alapvetően óvatos.

Aztán eljött a pillanat, amikor a mágia, a Sors, na és persze maga az írónő összefonta Adie, Jean és Nikolai életét. Az addig csak nyomokban fellelhető mágia is hangsúlyosabb szerephez jut innentől, és hármójukat egy igazán nagyszabású feladatra szánja.

Alig 150 oldal és a történet már rég túlmutat a fülszövegen, de még el sem kezdődött igazán. A java csak azután kezdődik, ahogy ők hárman felveszik a küzdelmet a rabszolga tartással, az előítéletekkel és a XVIII. századi brit politikával.

Alapvetően nem keresem és nem is szeretem a történelmi eseményeket boncolgató és bemutató sztorikat, de ahogy az írónő itt papírra tudta vetni azokat, abban még én is csak színtiszta szórakozást találtam. (Nem is értem egyébként, hogy miért vagyok meglepve, mert már a skót lázadás is izgalmas volt a Végzetes csókban.) Fel sem merült bennem, hogy mennyire alapos kutatómunka eredménye az angol nép rabszolgasághoz való hozzáállását bemutató részek, amíg a végén a szerzői hozzászólást el nem olvastam.

A harmadik könyv ugyanis egy bámulatos időutazás, ahol egybemosódik tény és fikció, mágia és valóság. Jean és Nikolai pedig egyre sziporkázóbb, egyre flörtölősebb egymással, miközben szép lassan kibontakozik a szerelmük. Igen, lassan bontakozik ki, nem puffogtatnak üres frázisokat, omlanak egymás karjába minden előzmény nélkül. Értelmes ember módjára ismerik fel és ismerik be vonzalmukat, és roppant szimpatikus módon meg is beszélik, hogy mindezektől függetlenül nem kell egymásnak esni. Küldetésük van, mely fontosabb, mint az állatias ösztönök. S bár szeretem az ”első látásra szerelem” történeteket is, mégis Jean és Nikolai kettőse lett a legkedvesebb szerelmespárom.

Gyengéd évődés, néha pár elcsattant csók, erős bizalmon és megismerésen alapuló szerelem. Imádtam minden ízében. Ám az első, és a könyvben egyetlen összebújásuk elég nyúlfarknyira sikerült, a szó átvitt és szó szerinti értelmében is, ami kicsit elszomorított. No nem azért, mert annyira hiányoltam a könyvből az erotikus részeket, (ez kérem szépen történelmi romantikus, nem történelmi erotikus) hanem mert eléggé hiteltelen volt, amibe kicsit túlzottan bele lett erőltetve a mágia. Azért Duncan és Gwynne hintós jeleneteiből lehetett volna ihletet meríteni… Elviseltem volna! De ennél több hibát keresve sem tudnék találni a Bűvöletben.

Mert ez egy igazán magával ragadó történet a szabadságról, élni akarásról, szerelemről és arról, hogy soha nem veszett dolog az egyenlőségért küzdeni.

Nem kérdés ezután, hogy a Stolen Magic, mely ha igaz a hír, a jövő év közepén jelenik meg magyarul, a kívánság listám élére kerül.

Kiadó: General Press

Borító: a hajó, háttérben a kis szigettel nagyon hangulatos, Mary Jo arcát meg lassan megszokom a hátulján, de a fülszövegért egy picikét haragszom. Ha csak sejtettem volna belőle, hogy ennyire jó a könyv, akkor már sokkal korábban megkaparintottam volna. Bár ahogy néztem, már az angol verziónál sem erőltették meg magukat eleve.

Kedvenc karakter: imádtam Jean csípős nyelvét, Adie élni akarását, és hogy Nikolai igazi FÉRFI!

Anti karakter: Kondo, nem fér a fejembe, hogy miért hitt Trentnek.

Világkép: Málta, Santola Jamaica és Charleston is olyan magával ragadó hangulatot árasztott, hogy szinte éreztem a fülledt forróságot olvasás közben. A ködös Albion pedig továbbra sem riaszt el attól, hogy élőben is akarjam látni egyszer. Ám leginkább az tetszett, ahogy a rabszolgák felszabadításáért küzdöttek, így biztosra veszem, hogy fogok még a témáról olvasni!

Értékelés: