Silvano Agosti: Pinokkió visszatér

Fülszöveg: Éjszaka van. Egy fiú kopogtat egy kislány ablakán, és bebocsátást kér. Azt állítja, hogy ő Pinokkió – és olyan dolgokat tud, amiket a kislány még csak elképzelni sem mer.

A két gyerek kiszökik a városba: különleges, veszélyes és meghökkentő találkozások, felfedezések, barátságok várnak rájuk az éjszakában.

A Pinokkió visszatér egy gyermek szemével csodálkozik rá a világ dolgaira, mentesen mindenféle társadalmi és kulturális előítéletektől. 

Eredeti cím: Il Ritorno di Pinocchio

A kezembe akadt, mert…

ajándék könyvként érkezett a házhoz, a Szellemlány rendelésem mellé. Szóval az még hagyján, hogy sok kedvezményt ad a kiadó a honlapon keresztüli rendelésekre, de még ajándékkal is kedveskedik… Hallatlan! Hallatlanul jó érzés! :)

Közös történetünk:
Mikor megjött a csomag, széles vigyorom és jómagam rögtön lecsaptunk rá. Már tapogatózásból rájöttem, hogy valami itt nem stimmel, s mikor megláttam ezt a könyvet, szinte ugráltam örömömben.

A fülszöveg igen jó, sőt mi több, csak az alapján idővel talán rátaláltam volna a könyvre magam is. A védő borító lapfülén(?) – ez a jó szó rá??? – lévő idézet pedig egyenesen nagyszerű.

„Hunyd le a szemedet! Szoríts magadhoz erősen, mintha te én lennék, és én meg te. A napban eggyé válunk, és minden fénnyé lesz, amely mindörökre bennünk marad. Varázslatos fény, amely csak jóra képes.”

Gyönyörű, nem?

Abszolút bizakodva láttam hozzá, annak ellenére, hogy Collodi Pinokkióját én bizony eddig még nem olvastam. Nem is volt releváns ezen történet szempontjából.

Aztán rögtön el is bizonytalanodtam Kirgizföld elnökének szösszenete után, hogy akkor ez most milyen könyv is lesz?

Az első fejezet végül megnyugtatott, „helyre tett”, hogy tulajdonképpen Olaszországban vagyunk, és úgy eleve egy bájos kis tanmesét sejtetett, kedves szerető családdal, ártatlanul naiv kislánnyal és Pinokkióval, aki – gondoltam én – majd a tanulságokat szolgáltatja számunkra.

Ám ahogy haladtam előre a könyvben, úgy kezdett alábbhagyni a lelkesedésem. Megmondom őszintén, hogy eleve nem hiszek abban, hogy toljuk a gyerek képébe a nyers valóságot, hadd tanulja meg idejekorán, hogy mennyi mocsokkal teli ez a világ. A gyerek lehessen gyerek, ameddig csak tud! De elfogadom, hogy a struccpolitika sem célravezető mindig, így nyitva tartottam az elmém a mondanivalóra.

Amit viszont nem kaptam meg. Persze értem én, hogy 27 éves fejjel már pont nem vagyok célközönség, de úgy gondolom, hogy a tizenévesek is többet érdemelnek annál, amiket néha Pinokkió kommentált a kislánynak. Útjuk során elég sok aktuális témát érintő felfedezést tettek, ám olyan az egész, mintha mindenbe csak úgy belekapnának, aztán usgyi tovább, ezt is letudtuk. Pár mondatnál többet egyetlen helyszínen sem kapunk, és ettől számomra elég hiteltelenné vált az egész.

Valahogy olvasás közben aztán eszembe jutott egy másik könyvélményem, szintén olasz szerzőkkel, és emlékszem, ott is néztem néha, hogy mennyire másként látják a világot az olaszok, mint én. Úgyhogy megint lett egy kapaszkodó, ami segített nyitottnak maradni a könyv felé.

A kislány és Pinokkió útja, ahogy a könyv és a stílus is igen pergő, néhol szinte már túlságosan is. Néha határozottan azt éreztem, mintha kapkodva írta volna Agosti az egészet. Ami ugyebár nonszensz. De mégis… kicsit olyan volt minden, mintha amellett, hogy rácsodálkoztak egy-egy dologra a gyerekek, azt a pár mondatos reagálásukkal el is bagatellizálta volna a szerző. Pedig egy idő után kezdtem azt érezni, hogy hát jól van, miért nem tudhatna ilyenekről egy gyerek. De ennél azért jóval több, másabb, jobb magyarázatra szorul pár téma.

Azt viszont már tényleg túlzásnak tartottam, amikor a lövöldözéshez értek. Valljuk be, ilyennel nem sok átlag gyerek találkozik az utcán. Gondolom legalábbis én. Olaszországban végülis nagyobb tradíciókkal bír a maffia. No de akkor is… Nem hiszem, hogy a védelmi pénzes, leszámolásos esetek annyira mindennapiak lennének, hogy egy gyereket erről mielőbb fel kellene világosítani.

Úgyhogy kezdtem drukkolni, hogy csak egy túlfűtött álom legyen az egész. De sajnos nem az volt. És megmondom őszintén, amikor a nyugdíjasok leírásához értünk, a szívem facsarodott bele, és komolyan elgondolkodtam, hogy valóban itt tartunk már? Sírni tudnék néha attól, hogy merre tart az Élet.

De azért voltak szívet melengető részek is. Amikor Pinokkió elárulta titkát, s a jelentését annak, hogy „Minden gyerek nagyon-nagyon fontos!” hangosan sóhajtottam, hogy „Bárcsak!”.

A csokipénzt meg ezennel szorgalmaznám, mint a világon mindenhol alkalmazható, egyetlen fizetőeszközt.

„Az egyetlen pénznem, amitől nem leszek szomorú – magyarázza.”

Összességében azt tudom mondani, hogy hálás vagyok a gesztusért, mert ezáltal olyan könyvet olvashattam, amit nagyon valószínű, hogy még sokáig nem vettem volna a kezembe. És alapvetően nem is lenne baj ezzel a könyvvel, ha mondjuk kevesebb borzalmat akart volna a gyerekek elé tárni, vagy ha már így mindenestől rájuk zúdítjuk a hadirokkantakat, prostituáltakat, maffiózókat, taposóaknákat meg minden egyebet, akkor bátran lehetett volna duplázni vagy inkább triplázni az oldalszámot. Mert ez így igazából egy kusza kis egyveleg, ahol a legfontosabb dolgot a könyvvel kapcsolatban az elején hallhattuk: „… milyenek az írók, belecsempésznek a könyveikbe mindent, ami csak eszükbe jut. … de minden a fantázia szülötte.”

Ha ezt belesulykoljuk a gyerekbe olvasás előtt, vagy esetleg körülötte sündörögve azonnal kibeszéljük vele az olvasottakat, akkor talán nem lesznek rossz álmai ezután a könyv után. Mert még én is a hatása alá kerültem így egy-két ősz hajszál birtokában.

De inkább továbbra is azt mondom, a gyerek maradjon csak gyerek addig, amíg lehetősége van rá. Nyitott, érdeklődő, de ártatlan. Olyan, amilyen a kislány volt, mikor Pinokkió a nevét kérdezte. :)

S amit én a saját gyerekemnek elmagyaráznék a könyv kapcsán, az az, hogy sajnos élnek olyan gyerekek a világban, akik ahelyett, hogy a pihe-puha ágyban aludnának éjjel, kénytelenek az utcán csatangolni. De nem megyünk ki velük szó nélkül éjjel az utcára!

Kiadó: Pongrác

Borító: egyszerű, letisztult, mégis valami okból kifolyólag varázslatokat ígérő. Szép, igényes munka az egész könyv.

Kedvenc karakter: nem tudnék egyikőjükre sem rábólintani, de kedvenc rész az volt, méghozzá pont az, amiből a lapfülre kiragadott idézet van. A napkelte útjuk lezárása volt, mégis valami új kezdete látszott felsejleni. Imádtam!

Anti karakter: az apa az ágy lábához kötözéssel kicsit kiborított.

Világkép: túl sok volt számomra az élet mocskaiból, bár elfogadom, ez van. És kezdek rájönni, hogy az olasz írók valami egész furcsán realisták. Költőien mégis morbidan, de akárhogy is, valamiért nem lehet nem szeretni őket.

Értékelés: