Suzanne Collins: A kiválasztott

Fülszöveg: Bár minden ellene szólt, Katniss Everdeennek kétszer is sikerült élve kikerülnie az Éhezők Viadalából. Túlélt minden megpróbáltatást, de még mindig nincs biztonságban. Mert a Kapitólium bűnbakot keres a lázadás miatt. Snow elnök pedig egyértelművé tette: Kapitólium haragja elől senki sem menekülhet. Sem Katniss családja, sem a barátai, sem pedig a 12. Körzet lakói.
De közeledik a végső forradalom ideje. Amikor a nép végre szembeszáll a Kapitólium zsarnokságával. És ebben a forradalomban Katnissnak döntő szerepe lesz. Az ő bátorságától, kitartásától és eltökéltségétől függ Panem jövője. Mert ő a kiválasztott. De maradt-e elég ereje hozzá, hogy megvívja az utolsó, mindent eldöntő harcot?

 Eredeti cím: Mockingjay

A kezembe akadt, mert…

két rész alatt hatalmas The Hunger Games rajongó lettem, így adta magát a dolog.

Figyelmeztetnék viszont mindenkit, hogy innentől erőteljes SPOILER veszély leselkedik a tovább olvasókra!

Közös történetünk:

Ez a hülye, hülye könyv! Fáradt vagyok, zaklatott vagyok és nyűgös is rendesen, mert az elmúlt két napban összesen ha aludtam 5 órát. Nappal ugyanis nem tudtam olvasni, éjjel meg beleragadt a kezembe.

És annak ellenére, hogy A kiválasztott messzemenően nem tetszett annyira, mint az első két rész, most mégis a torkomat fojtogatja a sírás, pörög a fejemben a történet, és képtelen vagyok kiszakadni belőle.

Olyan ritkán fordul ez elő velem, és én annyira örülök ennek, csak nagyon káros hatása van az életemre. Egyrészt mindenki hülyének néz, mert távolba révedő pillantásom egyértelművé teszi másoknak, hogy valami miatt teljesen zizi vagyok most. Másrészt meg az alapfunkcióimat is nehezen tudom ellátni, mert elképzelhetetlenül nyomaszt, hogy nem abban a világban vagyok.

Ami akár vicces is lehetne, mert ki vágyna egy olyan helyre, ahol ártatlan gyermekeket áldoznak fel tömegszórakoztatás vagy tömegmanipulálás céljából… Mégis magába zárt ez a nem is olyan furcsa világ. Hisz már majdnem Panem van most is, csak épp még nem fegyverekkel küldjük az embereket az arénába, hogy öldössék egymást. Egyenlőre beérjük azzal, hogy hülyét csinálnak magukból. De mi lesz, ha már ez is kevés lesz?

Nem szeretnék hosszan elmélkedni a különböző kormányok és a média naiv elméket befolyásoló hatásáról, hisz a trilógiában nagyon is világosan meg van már fogalmazva jelenlegi életünk társadalomkritikája.

Kritizálom inkább a történetet.

Úgy látszik, hogy a feszültségkeltő nafta elfogyott a harmadik kötetre, vagy pusztán én lettem ellenállóbb ezzel szemben, mert itt már bizony elő-elő fordult, hogy ahelyett, hogy tövig rágom mind a tíz körmöm, inkább untattak a húzós helyzetek.

Mondjuk talán ez annak is köszönhető, hogy pár spoiler el lett lőve számomra is, így a 4 kulcskaraktert illetően tisztában voltam, hogy ki marad életben. Nyilván, ha ez nincs, akkor betegre izgulom magam Peeta miatt, mert egy idő után én már mindent kinéztem az írónőből.

Mert ez a nő aztán nem fél kinyírni a szereplőit. Behoz valakit, megszeretteti, aztán olyan egyszerűen a mutánsok elé veti, hogy csak oldalakkal később esik le, mi történt.

Haragszom rá, de valahol becsülöm is érte. Olvasni sem volt egyszerű, hát még akkor megírni milyen lehetett a sok kaszabolást. Kész csoda, hogy a kis pékemet csak agyalágyulttá tette, mert simán kinéztem volna belőle, hogy engem is ízekre szed azzal, ahogy megölhette volna.

Mondjuk akkor nincs a kezébe a szerelmi háromszög, amivel tovább kínozhat. Mert itt bizony már kínszenvedés volt mindez. Ami megértés volt bennem Az éhezők viadalánál és a Futótűznél, az olyan gyorsan múlt el, hogy szinte sajnáltam.

Fel tudtam volna pofozni Katnisst, bezárni egy szobába, és hetekre otthagyni, rákényszerítve, hogy nézzen már szembe a saját érzéseivel, gondolkozzon már el picit.

Számomra teljesen világosan látszott, hogy Gale útja az eszméi miatt a pusztítás, és hogy az eltérített Peeta még akkor is csak őt védi, mikor kínok kínját átélve programozzák át az agyát.

De nem. Ez a hülye nő csak ment előre ész nélkül, mindenkire fújt, Primet meg nagy ívben hanyagolta, holott az egész tőle indult.

De őt legalább csodálhattam. Ezerszer többet ért itt, mint a főszereplő. Igazi erős jellem lett – bár gyanítom, hogy korábban is az volt, csak Katniss szűrőjén keresztül nem látszott. Helyén van az esze, a szíve… és gyanítom, ha a nővére nem tartja burokban, akkor akár a viadalon is megállta volna a helyét.

Igaz, azért nem haragszom, hogy a testvéri szeretettől vezérelve védte mindig. Csak pont akkor nem, amikor már a 13. körzetben voltak. Mit hitt mégis, mikor mindennel manipulálták? Még a hülye is látta, hogy Coin se különb Snownál.

Ám nem csodálkozom igazán az egészen. Collins a legnagyobb kínzómester, aki magasan túltesz a két diktátoron, csak ő épp engem kínoz, a vezetők meg a körzetek népét. (Egyébként kösz a rózsás jelképet. Most már nem igazán szeretnék senkitől se rózsát kapni!)

A háborús részek többnyire untattak, a sztáros dolgoktól már a hideg is kirázott. Valahogy túl sok lett a borzalom és a szabályozás körülöttem is, és kicsit belefáradtam.

Haymitch viszonylag kevés szereplése rosszul esett és a sok trancsír sem segített.

Hiába, az én kis hamvas lelkemnek kell némi szép és jó, amibe kapaszkodhatok. Úgy látszik nem nagyon élnék túl ép ésszel hasonló helyzetet. :\

A szlengesedés is erősödött, bár itt már annyira folyamatos volt, hogy nem akasztott meg az olvasásban. Egységesebb volt a stílus így, ám továbbra is amondó vagyok, lehetett volna ezt trendi-tini-cukiságok nélkül is.

Akkor voltam csak nyugodt – pont a spoilerezések miatt – amikor Peetás részek voltak. Azt mantráztam, hogy valami kicsi jó vége kell, hogy legyen a harcoknak, ha már annyi mindenkit elveszett. (Kövezhettek, nem érdekel, én így vagyok behangolva! :))

És a végén meg is kaptam! Az utolsó két oldal nyugtatott meg egyedül. Vagy hatszor, ha nem tizenhatszor elolvastam. Meg kell köszönnöm ennek az ámokfutó nőnek, hogy így írta meg, mert szerintem kibuktam volna, ha nem. :)

„Peeta meg én elválaszthatatlanok leszünk. Azért néha előfordul, hogy meg kell kapaszkodnia egy szék támlájában, hogy megvárja, amíg elmúlik a roham. Engem pedig rémálmok gyötörnek – mutánsok és elveszett gyerekek kísértenek álmomban –, és üvöltve ébredek az éjszaka közepén. De ilyenkor Peeta a karjába zár, és megnyugtat. Végül megcsókol. Egyik éjszakán megint elfog az az érzés – az éhség, ami rám tört a tengerparton –, és megértem, hogy ennek mindenképpen így kellett történnie. Hogy a túléléshez nem a Gale-ben lobogó tűzre, a lelkében izzó haragra és gyűlöletre van szükségem. Abból ugyanis bennem is van elég. Nekem tavasszal a pitypangra van szükségem. Az élénksárga virágra, amelyik az újjászületést jelenti – a pusztítás helyett. Nekem az ígéret kell, hogy bármilyen szörnyű veszteségeket szenvedtünk is el, lehet folytatni az életet. És minden jóra fordulhat. Ezt pedig csak Peeta tudja megadni nekem. Ezért aztán, amikor suttogva azt mondja: „Szeretsz engem. Igaz vagy nem igaz?”, azt felelem: – Igaz.”

S bár jól összefröcsögtem fentebb mindefélét, ha összességében nézem, ezt olvasni kell(ett)! Újra és újra akarom! Mert imádtam, hogy kikészített.

Kiadó: Agave

Értékelés: