John Scalzi: Vének háborúja

Helló sci-fi műfaj! Gretty vagyok és tetszel! ;)

Fülszöveg: John Scalzi a Vének háborújában egy olyan világot ír le, ahol az ember már űrbéli gyarmatokon él, és folytat kegyetlen harcokat újabbakért a Gyarmati Véderő vezetésével. Erre mindenképp szükség van, ugyanis az erőforrások szűkösek, lakható bolygókból pedig kevés van, és emiatt a kivándorlást erősen korlátozzák a Földről. Sokaknak csak az a lehetőség marad, hogy a hetvenöt éves kort elérve jelentkezzenek katonának, majd két év frontszolgálat után letelepedjenek valamelyik kolónián, busásan megjutalmazva. Nem csak emiatt hangzik csábítónak ez a lehetőség: a közvélekedés szerint a Gyarmati Véderő valamilyen módszerrel meg is fiatalítja az embereket, hiszen öregekkel nem lehet harcba indulni.

Úgyhogy John Perry két dolgot tett a hetvenötödik születésnapján. Meglátogatta a felesége sírját, majd belépett a hadseregbe. Csak két évet kell túlélnie. Azt viszont még ő sem sejti, hogy milyen megpróbáltatások várnak rá – a brutális háborúk és az otthon fényévekre nyúló távolsága örökké megváltoztatja az embert. Valami sokkal különösebbé és veszélyesebbé.

Eredeti cím: Old Man’s War

A kezembe akadt, mert…

már szemeztem vele egy ideje, amikor Lobo feltette a Kérdést, amit isteni jelnek véltem.

Közös történetünk:

Én nem igazán értek a műfajhoz, annak ellenére, hogy filmekben falom a sci-fit, de lányként nyilván egy csomó olyan nüanszot nem tudok meglátni és/vagy értékelni, amit valószínűleg kellene.

Mégis azzal kezdeném, hogy bár nekem semmit sem mond a Hugó-díj, jelzem, hogy ezt a könyvet bizony jelölték rá.

De hajlok rá, hogy a díj azt jelenti, hogy paralény-függő lányok is szeretni fogják, mert egy nagyon élvezetes regényt olvastam. :)

Alapvetően azért akartam olvasni, mert a pararománcok mellett igyekszem nyitni más műfajok felé, ha nem is feltétlen az átigazolás miatt, de mindenképpen a látókör-bővítés érdekében.

Így evidens volt, hogy előbb vagy utóbb következik egy sci-fi történet. A Vének háborúja egyébként pont a címe miatt érdekelt… illetve a fülszöveg miatt.

Vének! Aki olvasta a blogeredet-történetet, az talán sejti, hogy mennyi erős, szeretetteljes érzelem munkál bennem az idősek iránt. Itt is rögtön megfogott, hogy bizony a főszereplő 75 éves. 

Egyszerre nagyszerű ötlet harcba küldeni az élettapasztalattal rendelkező időseket, és borzasztó is, hogy azok vonulnak be, akiknek már inkább a gondtalan pihenés járna.

Igen ám, csakhogy itt egy olyan kimondatlan ígéret lebeg a bevonulók szeme előtt, ami visszaadhatja testüknek a fittséget, a fiatalságot.

John Perry 65 évesen döntötte el, hogy bevonul, részben azért, hogy ne erőtlenül kelljen utolsó éveiben vegetálnia, részben pedig azért, hogy feleségével új életet kezdhessenek. Sajnos azonban Kathy még a hadköteles kor, azaz 75 éves koruk előtt meghal, és John onnantól kezdve még inkább menekülne az emlékek elől.

Ilyen perspektívában meg is értem valahol a döntést, bár egyszerűen nem fér a fejembe, hogyan hagyhatja valaki hátra a gyerekeit, unokáit azért, hogy újra fiatal lehessen.

Nem azt nem értem, hogy mi a jó a fiatalságban, hanem azt, hogy ezért miért kockáztat valaki ennyit.

Mert ebben a világban, aki le akarja cserélni a frontérzékeny ízületeit, két évig katonaként kell szolgálnia. És mit csinálnak a katonák, főleg egy űrháborúban? Idő előtt meghalnak, ráadásul nem épp ágyban, párnák közt, hanem akár idegen, csáppal/nyálkával/trutymóval miegyébbel ellátott lényekkel való konfrontálódás által. Vagy felrobbannak egy űrhajóval, vagy kiszippantja őket a vákuum… szóval nem egy nyugdíjas álom az űrháborúsdi.

De persze én lány vagyok, meg európai, és a sci-fi ismereteim is csak egy Szepes Mária könyvre, meg jó pár hollywoodi filmre korlátozódnak. (Ahol jobbára trancsír volt.)

Vagyis lehet, hogy egyszerűen nincs meg a megfelelő űrháború-kultúrám.

Épp ezért nyitott maradtam, és elfogadtam John döntését, mert nem akartam, hogy univerzum-pacifista nézeteim miatt hátrányba kerüljön a könyv.

Egyébként jól tettem, mert felállíthattam magamban azt a tézist, hogy bizony a sci-fi műfaj és a szarkasztikus humor kéz a kézben járnak, és ez a kombó volt az, ami megvetette velem a Csillagkapu dvd-ket is annak idején.

Szóval ha ez minden ilyen könyvnél érvényes megállapítás, akkor hamarosan rohamosan megszaporodnak az efféle könyveim.

Úgy humorizál az író, hogy közben még fájdalmasan alapigazságokra is képes rávilágítani az emberi szervezettel, természettel kapcsolatban.

„...De én mondom, bárcsak otthon is lenne ilyen szekrény. Nyolcvan százalékkal kevesebben jöttek volna hozzám. Több időm lett volna dolgozni.

– A pácienseid iránti odaadásod csodálatos – méltatta Jesse.

– Á, a legtöbbjükkel golfoztam – legyintett Thomas. – Benne lettek volna. És akármennyire is fáj ezt mondanom, ez az orvos sokkal alaposabb vizsgálatot végzett, mint én valaha tudtam volna. Az a micsoda egy diagnosztikai álom. Észrevett egy mikroszkopikus tumort a hasnyálmirigyemen. Otthon csak akkor vettem volna észre, ha sokkal nagyobb, vagy ha a páciensen jelentkeztek volna a szimptómák. Másnak is jutott meglepi?

– Tüdőrák – így Harry. – Kis foltok.

– Petefészekciszta – így Jesse. Maggie rábólintott.

– Kezdődő reumás ízületgyulladás – így Alan.

– Hererák – így meg én.”

De a humoron túl…

Scalzi nagyon lényegre törően ír. Egy felesleges mondat nincs a 250 oldalon, s mondom ezt úgy, hogy néhány tudományos megokolásnál bizony éreztem, hogy ez nekem már magas matek, kár is magyarázni. Persze tachyonokról már hallottam, (tuti volt már róla szó valamelyik filmben) de úgy általában véve, ha az egész hogyan utazzunk az űrben rész nincs megindokolva, nekem az se okozott volna gondot.

Ott volt nekem a főszereplő karaktere, a lelki folyamatok ábrázolása, ami szintén nem volt agyonmagyarázva, mégis érzékeltették velem a katonákban dúló érzelmeket, és egy csöppnyi szerelmi szál is, ami rózsaszín lelkemet simogatta. Még sírtam is. (Tudom, én elég sokszor bőgök könyvön, de az a rész, ahol Perry elbúcsúzik a régi életétől… nekem szívfacsaró volt.)

Kétes hírnév, tudom, de
így kell szexivé tenni egy
sci-fi könyvet!

Alapvetően viszont nagyon pörgősen lett összerakva az egész könyv, ami gondolom is kívánatos ebben a műfajban (legalábbis szerintem). És nem is ment el semmilyen kényelmetlen irányba. Nem volt benne túlzó leírás, habcsók ízű romantika, túlkapások a világfelépítésben, az idegen lények ábrázolásában. Első könyve? Meg nem mondanám.

És itt jegyezném meg, hogy pacsi Pék Zoltánnak, a fordítónak. Tetszett, amit itt csinált.

A borítót is dicséret illeti, az az enyhe zöldes árnyalat. ;) Azért meg külön köszönet, hogy borosta van mindkét szépfiún, és e téren eltértek a szövegtől. A katonák ugyanis szemöldöktől lefelé szőrtelenek, de szerintem nagyon pubertásnak nézett volna ki csupaszon a jobb oldali fiatalember. :)

Mégis… minden erénye ellenére maradt bennem némi hiányérzet. Úgy olvastam volna még, és őszintén szólva a végéhez képest elnyújtottnak éreztem az elejét.

Fura ilyet leírnom, de ugye ez egy sorozat? Ugye? Ugye? (*bánatos kutyakép*)

Rögtön update-elem is magam, mert megnéztem, és bizony az. Úgyhogy most öröm van! :)

Bár tökéletesen lezárt a könyv, halovány utalással, hogy lehet még ebből következő kötet egyszer, és én szívesen időznék még John Perry társaságában. (Ami azt illeti, a többieket is szívesen látnám, de sajnos elég nagy volt az elhullási ráta. Bár ebben a világban sosem lehet tudni.)

A könyvet köszönöm Lobonak és az Agave Kiadónak!

Értékelés:

Egyébként utána néztem, hogy akarnak-e filmet csinálni a könyvből, és mire bukkantam?

A szerző neve ott virít a Csillagkapu-Univerzum sorozat adatlapján, mint creative consultant. Miért nem lep meg? :) Ja, és persze készül a film is, de még nagyon az elején vannak.