Nalini Singh: Angyalkard

Eredeti cím: Archangel's Blade

Fülszöveg: A folyóban talált vámpírfej ügye a Vámpírvadász Céh fennhatósága alá tartozna, de Raphael arkangyal jobbkeze, Dmitri ösztönei azt súgják, neki kell vezetnie a nyomozást. Van valami az áldozat bőrére tetovált, titokzatos írásban, ami régmúlt idők szörnyűségeit idézi fel benne. A Céh Honort küldi, hogy segítsen megfejteni a jeleket, de a szörnyű támadás és kínzások során megtört vadász nem áll készen arra, hogy együtt dolgozzon a kegyetlenségéről és sötét embertelenségéről hírhedt vámpírral; még akkor sem, ha gyermekkora óta megmagyarázhatatlanul vonzódik a férfihoz. A Honor elrablói és a vámpírfej eredete utáni nyomozás során feléled a múlt, pedig egyikük sem akarja újra átélni annak borzalmait. De a fájdalomba gyönyör is vegyül…

Kezembe akadt, mert...

a hőség, meg sok minden egyéb miatt fizikai kényszert érzek arra, hogy Nalinit olvassak. Nincs is jobb nála trópusinak tűnő nyári éjszakákon. Mármint ha könyvről van szó. ;) Az egyéb eseteket meg hagyjuk, mert nincs kedvem kitenni a 18-as karikát a blogra.

Közös történetünk:

Dmitrivel úgy alapból nem szimpatizáltam az előző kötetekben, úgyhogy annyi elvárásom volt csak a könyvével kapcsolatban, hogy egy kicsit azért kedveltesse meg velem az írónő.

Felszakadozhatnak a sóhajok, mert sikerült neki. Sőt, immár az én pici szívecskémben is teljes értékű tagja a Heteknek, ahonnan korábban kigyűlöltem magamban.

Talán az volt a baj vele korábban, hogy egyáltalán nem lehetett a páncélja mögé látni, márpedig nekem egy remekbe szabott, áttörhetetlen pajzs, úgy az ember nélkül, aki viseli, annyira nem jön be.

No de itt...

Nagyon élveztem a visszaemlékezéseket, a múltbeli történéseket és hatásukat, hogy Nalini végre engedte, hogy lássam, mi van a napcsókolta bőrfelszín alatt.

Dmitri nem csak, hogy jó pasi, hanem egyenesen a hűség, az állhatatosság mintaképe, és mint ilyen, azonnal a szívembe zártam.

"- Volt már olyan nő, aki visszautasított? - Egyetlenegy. ... Őt feleségül vettem."

Nagyon romantikus dolog ám 1000 évig vágyódni valaki után, és egyik legkedvesebb íróm ezt szépen ki is hangsúlyozta.

Ráadásul igen méltó párt kapott maga mellé a marcona vámpír, mert Honor... hát ő bizony vámpírvadász, aki nem fél odavágni a késsel, ha arra van szükség. :)

Igaz, az ő története cseppet sem vidám, és minden elismerésem, hogy ilyen szépen nyúlt a témához az írónő. Nem volt túlerőltetve, látszott, hogy nem vállalt többet annál, mint amit még elénk tud tárni az erőszak és kiszolgáltatottság témakörében.

Két megtört lélek, akik az őket ért megpróbáltatások ellenére sose hajlottak meg.

Remekül működött a párosuk, izzott ismét a levegő, repültek a poénok, de akármennyire is igyekszem szemellenzővel nézni a regényt, sajnos nem tudom.

Mert a vége... valahogy a vége nekem nem klappolt. Kicsit banális lett, amolyan túl rózsaszín, mintha Nalini nem merte volna kimondani, hogy 1000 év után lehet újrakezdeni egy életet, lehet mást szeretni. Nem. Ő inkább folytatást írt annak az életnek.

És ezzel nem tudtam mit kezdeni.

Sokszor sírok ilyen megoldás után hiába, de sajnos pont ez volt az a történet, ahol nem kellett volna ezzel a fordulattal élni. Sok volt így, ráadásul túl tömören is jött a megoldás a végére, mintha már le akarná zárni gyors, mert folyik a víz a kádba, és épp fontosabb dolga is akad, mint agyalni még 30 oldalnyit a könyvön.

Pedig a nyomozás itt egész pörgős volt. Mondjuk tőle nem szabad hatalmas akciókat várni, de itt viszonylag sok volt az összecsapás, már elég korán, ellentétben az előző három rész hosszas sejtetésével, hogy majd a végén harcolunk is.

Mintha cserélt volna. Itt most nem a végső küzdelmet vezette fel hosszan, érzékletes leírások közepette, hanem húzta kicsit a párt, miközben rendre harcoltak, és a végén jött a nagy egymásra találás. Csak az a fordulat, amivel megmagyarázta a dolgokat...

Az pedig külön jót tett a könyvnek, hogy az eddig, általam nem értett nagy barátságba arkangyal és vámpír között is bepillanthattunk. Abba, hogy tulajdonképpen miért olyan kedves Raphaelnek a Hetek vezetője. Sőt, ennél sokkal többet is szívesen olvastam volna még róluk. (Még azt is megértem immár, hogy miért hergeli folyton Elenát az illatcsápjaival. ;) A kis ravasz, még ebben is imádni való.)

Úgy, ahogy egy szépen megírt testvéri kötődés is nagyon tetszik, egyre inkább elmerülök a két ember közötti, ilyen mélységű barátság ábrázolásában.
Mint mindent, Nalini ezt is nagyon szépen dolgozta ki, és megkockáztatom, a visszatekintések mellett a Raphael szemén keresztüli Dmitri hangolt rá igazán a főhősre. Szeretem azt a módszert, amikor másik karakter szemével mutatja be az adott szereplőt. Valahogy sokkal szívhez szólóbb és élőbb lesz tőle a főhős. És itt igazán az lett, ahogy mind jobban megismertem barátságuk eredetét.

Nalini továbbra is gyönyörűen ír - bár ízlésemnek már kissé sok volt a napcsókolta jelző, amit ellenőriztem, az eredeti szövegben is hemzseg -, sziporkázik a humora, nagyon érzékletesen festi meg a hangulatot, de most jobban hangsúlyozódtak a mellékszereplők is, mint pusztán csak a fő páros. Legalábbis szerintem.

Valahogy az az izzó kötelék, amit három részen keresztül épített Elena és Raphael között, itt most nem tudott teljesen kibontakozni. (Esetleg írhatna még két könyvet Dmitriről... és mindenki másról is! ;) Nagyon tudnám értékelni. :D)

És olyan morzsácskákat kaptam a következő kötetekből, hogy már viszket a tenyerem utánuk. :)

Aodhan halványan, de egyre inkább bekúszik az események sodrába, Méreg párját már egyértelműen lehet látni (hangos felkiáltás, hogy Jóóó!), Illium... ó, ő továbbra is Illium, és Ashwini és Janvier kötetéért lassan tényleg bűncselekményt tudnék elkövetni.

"- Honor, ne flörtölj annyit Illiummal! Csak a hiúságát erősíted."

Azt a hangos kurjongatást hallani kellett volna, mikor Raphael közölte Dmitrivel, hogy Janviert be kell hívni szolgálatra. :) Ó, mi lesz itt még abban a regényben! :)

Úgyhogy ez a kötet is méltó folytatás volt, annak ellenére, hogy a vége csavarral nem tudtam azonosulni. Ettől függetlenül kihagyhatatlan, mert aki eddig nem szerette Dmitrit, az itt nagyon bele fog ájulni, aki meg már eddig is rajongott érte, csak tovább növelheti a sóhajai számát a vámpír után.

A könyvet köszönöm az Egmont Kiadónak!

Értékelés: