Pittacus Lore: A negyedik

Eredeti cím: I Am Number Four

Fülszöveg: Pittacus Lore a Lorieni Bölcsek bölcse. Tizenkét éve él a Földön, készül a bolygó sorsát meghatározó, mindent eldöntő háborúra. Tartózkodási helye ismeretlen. A Lorienről érkeztünk a Földre. Tizenkét évvel ezelőtt. Úgy nézünk ki, mint ti. Ugyanazt a nyelvet beszéljük. Köztetek élünk. De másmilyenek vagyunk. Olyan hatalommal rendelkezünk, amiről nem is álmodhattok. Elképzelni sem tudjátok, milyen erősek és gyorsak vagyunk. Hozzánk hasonló szuperhősökkel eddig csak filmekben vagy képregényekben találkozhattatok, de mi valóban létezünk.

Kezembe akadt, mert...

láttam a filmet, és annyira tetszett, hogy azonnal rárepültem a könyvre. 

Sikeresen levadásztam Vaterán, majd a világ legeldugottabb antikváriumába zarándokoltam, hogy átvehessem csodás példányomat. :)

Közös történetünk:
Na most ezt nehéz lesz értelmesen összerakni, mert már megint keveredik a fejemben a film és a könyv, ráadásul fura ellentmondásba keveredtem, amit előbb fel kellene oldani.

Amikor az Ellát olvastam, azt gondoltam, hogy nini, itt a kivétel, amikor egy könyv működhet filmen is. Erre megnézem A negyediket, majd elolvasom, és megint azt érzem, mint korábban.

Szóval most vagy az van, hogy piszok mákos vagyok és már két könyvet is találtam, aminél nem hullagyalázásnak érzem a filmet, de az általános jelenség ettől függetlenül az, hogy a könyvek megfilmesítve általában sz@..k,

VAGY csak a Harry Pottereket sikerült éktelenül elb@..ni, és én ennek a balsikerű vállalkozásnak a hatása alatt tengődöm évek óta. (És hogy mi a bajom a HP filmekkel? Hát ehhez egy élet is kevés volna, hogy kifejtsem...)

Tehát ezen agyalok, mióta befejeztem a könyvet, és már egész kezd dühíteni a dolog, főleg, hogy a történet nagyon nem érdemli meg, hogy mással foglalkozzam rajta kívül.

Ugyanis imádtam!

Igaz, minimális elvárásokkal kezdtem neki, mégis magasan hozta azt, amit szerettem volna.

Negyedik - aktuális polgári nevén John Smith - Cépanjával - azaz annak földi megfelelőjével, a gyámjával - kisvárosról kisvárosra költözik bizonyos külső kényszerítő okok miatt.

Mik ezek?

Hát először is, ők lorienek, vagyis földönkívüliek, akik tíz évvel ezelőtt, a Lorien bolygó leigázásakor menekültek el, hogy egyszer talán újra benépesíthessék bolygójukat.

No nyilván nem ők ketten, mert az elég vicces lenne, hanem 16 társukkal, melyek közül fele ugyanúgy Cépan, mint Herni (lorieni nevén Brandon) és Védő, mint John. És vegyesen vannak fiúk és lányok. ;)

Aztán ott van az az aprócska tény, hogy a hódítók, azaz a mogadoriak követték őket a Földre, mert ezek a kedves alienek úgy eleve szeretnék még az írmagjukat is kiírtani, ezért vadásznak rájuk. Nem mellékesen meg előkészítenek egy Föld elleni inváziót. (Ó, hát imádom, egyszerűen IMÁDOM a sci-fit!)

Annyi csavar van a dologban, hogy a menekülés előtti utolsó pillanatokban védővarázslat alá vonták a Védőket, így csak bizonyos sorrendben lehet őket megölni addig, amíg elkülönülten élik földi életüket, és várnak a tálentumaik kifejlődésére, amivel már hatékonyabban felvehetik a harcot a mogadori gyilkológépekkel.

A történet kezdetekor épp a Harmadik delikvenst likvidálják, így Johnnak már igencsak elkezd égni a talpa alatt a talaj, hiszen ő következik a sorban. Henrival az ohio-i Paradise-ba költöznek, ahol életükben először szövetségesekre lelnek.

És akkor SSSTOP!

A természetfelettit, lett légyen az földönkívüli eredetű, vagy fakadjon boszorkányságból, egyszerűen két pofára tömném magamba. Itt meg ráadásul átfedésben van az egész, így hangos sikongatások kísértek minden olyan fejleményt, visszaemlékezést, mely ezt magyarázta. Lehet, hogy vannak logikai bukfencek a dologban, de úgy ahogy van nem érdekel, mert számomra fogyaszthatóan és szépen van összerakva az egész. Ez kérem szépen YA sci-fi, és mint olyantól, nem tudományos értekezést várok, hanem csak egy világot, mely elvarázsol.

Ez a világ elvarázsolt! És nem, nem Alex Szexifiú Pettyfer memóriámba beleégett arca volt rám ilyen hatással, hanem a könyvben olvasott sztori. (Haha, nem hiszitek? Pedig így van, mert ha nem így lenne, akkor már rég egy Alex Szexifiú Pettyfer poszter lógna a szobám falán. De nem lóg! Na jó, a blogon bezzeg van, de az Angelika hibája. :D)

De nem tagadom, a főszereplő korát illető eltérés film és könyv között, eléggé vízválasztó volt. A filmben ugyebár A. SZ. P. minden, csak nem kamasz, míg a könyvben 15 éves. És attól féltem a legjobban, hogy emiatt lesznek gondjaim.

Nos... nem voltak!

Miért?

Mert szépen, nagyon szépen, életszerűen volt megírva a történet, ahol abszolút elfogadható volt, hogy John kamaszként így viselkedik.

Mondjuk, az igaz, hogy az első randizós jelentenél meg kellett néznem a regény írásának dátumát (2010). (Kicsit megilletődtem, hogy egy 15 éves és egy 14 éves fiú és lány már együtt jár, de aztán volt egy mélyenszántó beszélgetésem tesómmal, aki rávilágított, hogy van, aki már szül is ennyi idősen. Igaza van. Ezek a mai fiatalok már csókolóznak. :D)

Bár azért a tény, hogy Sarah előtte már elfogyasztotta Mike-ot, kissé meredek volt, de annyi baj legyen, kellett a konfliktus a regénybe, hogy az elejét is feltölthessük némi feszültséggel.

Szóval John beleszeret Sarahba, Mike féltékenykedik, közben összehaverkodik Sammel, ráadásul elkezdenek kifejlődni a képességei, amikkel esélye lesz életben maradni, ha összeakaszkodna pár mogadorival. És ugyebár a túlélés a cél.

Számomra a könyv sztorija két szálon futott.

Az egyikben láthattam Johnt, a szerethető kamaszt, aki előtt kinyílt a világ, barátokat szerez, szerelmes lesz, és mindenféle földi dolog történik vele. Ezek a részek aranyosak voltak, szerethetőek, abszolút fogyaszthatóak és kedvesek.

A másik oldalról viszont ott volt Negyedik, aki fejlődik, tanul és küzd, hogy benne és általa a népe egy kis része túléljen. Ezeket a részeket meg egyenesen imádtam.

A történetvezetésnek hála nagyon autentikus volt az egész könyv, hihetetlenül látványos elképzelésekkel, amiért abszolút megértem, hogy filmvászonra vitték. (Azt nem értem egyedül, hogy miért nem folytatják!)

Jó, aláírom, sci-fi esetében talán túlzó az autentikus kifejezés, de számomra igenis az volt, és nem azért, mert titkon én is földönkívüli összeesküvés-elméleteket gyártok. (Na jó, igen, de ez így akkor már nem is titkos.)

A lényeg, hogy az én agyam teljesen alkalmas arra, hogy ilyen és ehhez hasonló történetekkel szórakoztassák, mert el akarom, és el tudom hinni az idegen kultúrák létezését, főleg ilyen tálalásban. (Nem A. SZ. P.-re gondolok, hanem a lorieni világra! :P)

A természetfeletti képességek, a lorieniek megátalkodott monogámiája, (Óóó igen! Ide nekem egy lorienit, de azonnal!) a kimérák, mint háziállatok... mind-mind olyan eleme volt a könyvnek, ami miatt érdemes volt olvasni is, nem csak mozgóképen látni.

Ráadásul nem rontotta az élményt, hogy előbb láttam a filmet, mert bár a nagy akciójelenetig szinte egy az egyben ugyanaz volt a film és a könyv, a vége jelentősen eltért.

Nem török pálcát egyik felett sem, a filmben majd kifolyt a szemem a gyönyörűségtől a látványelemek miatt, (nem A. SZ. P.-re gondolok, hanem a technikai megoldásokra) addig a könyv lapjain egy olyan érzelmi hullámvasútra ültettek fel, hogy pattanásig feszültek az idegszálaim.

Szerintem piszok jól meg lett írva a forgatókönyv, mert annyi mindent változtatott a finálén, hogy ezáltal a könyves verzió végig izgalomban tartott. Ami szintén fenomenális. Tövig rágtam mind a tíz körmöm, hogy most akkor hogy lesz, mint lesz, néha még levegőt venni is majdnem elfelejtettem.

Mindent megkaptam Pittacus Lore-tól, amit vártam, sőt...

És már számolom is vissza a napokat a novelláskötet megjelenéséig, amit még A negyedik olvasása előtt megrendeltem, és utólag már látom, hogy nagyon jól tettem. Még több háttér információt, még több Védőt, még több Lorieni krónikát akarok! Cartha Light, szeretlek!

Kiadó: Cartaphilus

Értékelés:

U. i.: Mondjatok akármit, imádom a filmes borítót! (Igen, A. SZ. P. miatt!) :)

Nancy is szerette! ;)

Ó, és vegyétek meg a DVD-t is, hátha akkor lesz folytatása a filmnek is! ;)