Monica Cantieni: Zöldfülű

- Most is félsz?
- Igen, mindennap.
- Mitől félsz?
- Hogy nem lesz erőm?
- Mihez?
- Hogy olyan egyszerű kérdéseket tegyek föl, mint a tata?
- Mikor?
- Amikor a legfontosabb dolgokról van szó.

Eredeti cím: Grünschnabel

Fülszöveg: „Apám 365 frankért vett meg a várostól. Sok pénz egy gyerekért, aki nem lát a szemétől. Ezt eltitkoltam a szüleim elől, ameddig csak tudtam. Nem jó, ha már akkor megfosztjuk őket minden reményüktől, amikor belépünk a házba, ha a lányuk akarunk lenni. Ezt a főnökasszony sulykolta belénk. Nem maradhatunk tovább nála. Túl sokan vagyunk, az emberek közé kell mennünk. Jó azoknak, akiknek ilyen szép a szeme, sűrű a haja, és jók a fogai. Csakhogy a fejünk se legyen ám üres. A fej a legfontosabb szerv. A kart is helyettesítheti. Az emberek nem egyformák. A szülők legfontosabb szerve a türelem.”

Így kezdődik a kislány története, aki egy svájci nevelőotthonból kerül új szüleihez, az őt örökbe fogadó házaspárhoz. A történetet, mely az 1970-es évek svájci emigráns miliőjében játszódik, maga a kislány meséli el, aki gyufaskatulyákban gyűjtött és sajátos logika szerint rendszerezett szavak segítségével próbál eligazodni a felnőttek különös világában. A regényt feledhetetlenné teszi kép- és nyelvgazdagsága, egészen egyedi elbeszélésmódja és meglepő humora.

Kezembe akadt, mert...

a Gondolat Kiadó legutóbbi kiajánlója kapcsán Szilvamaggal ezt szúrtuk ki. A fülszöveg és a borító érdekes volt, Svájc meg valahol számomra egzotikum.

Közös történetünk:

Még a Nalini dedikálás idején kezdtem el olvasni, és hamar rájöttem, hogy hangulattól függően hol nagyon könnyen és gyorsan olvasható a történet, hol pedig emészteni kell a szavakat.

A főszereplő egy kislány, akit az árvaházból váltott ki egy átlagos házaspár, s a maguk módján szeretettel mégis némi távolságtartással neveltek.

Tanítgatják az Élet kisebb és nagyobb dolgaira, néha tettekkel és érzelmekkel, de legtöbbször csak szavakkal, melyeket attól függően magyaráznak meg számára, hogy mennyire érnek rá.

Senki fia ő, a senki földjén, de ártatlan, gyermeki naivitásával ő ebből semmit sem érzékel.

Talán ebben rejlik a gyenge pontja a regénynek.

Maga az alapötlet, miszerint gyermekszemmel nézve a világ teljesen más képet fest, egy fantasztikus ötlet, ám párszor, jó párszor úgy éreztem, hogy a világ meg nem értése túlságosan is felnőttes.

Hiszek abban, hogy a gyerekek sokkal többet megértenek a körülöttük lévő világból, mint ahogy hiszik sokszor a felnőttek, legfeljebb talán nem osztják meg ezt másokkal. De ez a könyv egy kvázi napló-féle, igenis vártam volna, hogy meglássuk, hiába nincs megmagyarázva sok szó jelentése, attól azok még otthonra lelnek a főhősnél, sokkal inkább, mint sejtenénk.

Persze az olyan szavak, mint a tőke, profilírozás vagy idegenáradat valóban nehezen kikövetkeztethető, de alapvetően hiszek abban, hogy legyen akár a hetvenes évek, akár 2012, egy kislány is pontosan érzi, hogy az istencsapása csak egy kifejezés, és jelentését pontosan érti, hogy a taknyos lelenc fáj, ha neki mondják.

Ám ő csak gyűjti a szavakat, és nem keres mindenáron értelmet nekik.

A hátoldal alapján egy édes-bús történetre számítottam nagyapáról és unokáról, ám hamar rájöttem, hogy ez a kapcsolat csupán csak egy epizód a kislány életében, illetve a könyvben.

Egy bájos motívum, mely akár megható is lehetne, de nem emeli azzá az írónő, hiszen annyi egyéb lecke van még az Életről, hogy egyetlen ember halandósága mindennapivá avanzsál.

Mégsem lehet megfedni érte, hiszen a dolgok rendje ilyen, az emberek élik mindennapjaikat, születnek, szeretnek, meghalnak...

A mi történetünk történetünk sem szól másról, csak épp nem szigorúan lineáris az elbeszélése, hanem gyermekien csapongó.

Emlékképek sokasága, amit az olvasónak éppúgy bogozni kell, ahogy gyermekként tettük. Nem értünk mindent, sokszor csak következtetünk dolgokra... Mindent magunk tanulunk.

Néha a jó érvek vagy a legjobb argumentumok sem segítenek, mondta a tata. De néhány dolog biztos: vannak jó érvek a szilvafák, az őszibarackfák, az epres sütemény, a gyors motorok, a Toscano, a szép nők, a különlegesen szép nők mellett (a tata szerint), az örökérvényű pillanatok mellett, amikor a boldogságtól eláll az ember szívverése, a hosszú csókok mellett (sejtelmem sem volt, miről beszél a tata, de már neki sem, ahogy mondta), és még több érv szól az emlékezés, a most mellett, még ha az ember nem láthatja is mindig. És vannak jó érvek Dejan zenéje, Mirela kacaja, Eli kőművessége, a műszülők, a műlábak, a rántott hús, Hófehérke, a szép idő és a légycsapó mellett.

És akármennyire is hatja át kissé túlságosan is a naivitás, az ötlet zseniális és megkapó.

Ráadásul képet kapunk egy olyan Svájcról, ahol nincs minden kerítés kolbászból, a politikai csatározások éppúgy jelen vannak, mint máshol, a bevándorlás problémája őket is sújtja.

Egyébként amennyire könnyedén el lehetne helyezni térben bárhová máshová a regényt, olyan nehéz volna  megváltoztatni.

Kíváncsi lennék, hogy 2012-ben hogyan nézne ki ugyanez az elbeszélés, mennyire lenne ártatlan, milyen szavak kerülnének azokba a szóskatulyákba, és egy mai gyerek hogyan értelmezné őket.

És emiatt a gondolat miatt lesz a Zöldfülű egyszerre a történelem egy apró lenyomata, és marad mégis örök érvényű.

A könyvet köszönöm a Gondolat Kiadnónak!

Értékelés: