Ann Aguirre: Menedék

Egyszerre vagyok nagyon hálás a könyvért, mert egy kézbe tapadós példány, amit öröm olvasni, és még akkor sem szívesen mozdultam el mellőle, mikor muszáj volt, ám mindeközben piszok mérges is vagyok a szerzőre, amiért nem tudta tartani a teljes történeten át mindezt, és a végére elpuskázott pár dolgot.

De attól még tény, hogy Ann Aguirre Menedéke simán agyonveri önmagával azokat a nyeszlett tinidisztópiákat, amiket eddig idehaza ebben a kategóriában sikerült olvasnom... ha minden YA ilyen lenne, visszaszoknék rájuk.

Eredeti cím: Enclave

Pikk amióta csak az eszét tudja, 

vadásznő szeretett volna lenni. 

A vadászok feladata élelmet szerezni

 a közösségnek a föld alatti menedéket

körülölelő, életveszélyes alagútrendszerből, 

amelyben örök sötétség honol, miközben 

igyekeznek elkerülni a Korcsokat, ezeket 

a zombiszerű, vérszomjas szörnyetegeket.

 Amikor az örök kívülálló, Fakó nevű 

vadászt osztják be mellé társul, aki titokzatos 

körülmények között került az enklávéba, 

a lányt tiltott érzelmek kerítik hatalmukba.

Fakóval hamarosan rádöbbennek, hogy 

a Korcsok egyre szervezettebben 

lépnek fel ellenük, ám az idősek nem 

hallgatnak figyelmeztetésükre. 

Megszokott kis világuk szertefoszlik, így 

rákényszerülnek, hogy szembenézzenek

 az ismeretlennel.

Köszöntünk az apokalipszisben!

Nemrég fejeztem be, és körülbelül azóta rázom gondolatban a Fumaxosok kezét, hogy sikerült rátalálniuk erre a műfajra, és azon belül is a jobbik merítésre.

Egyrészt életemben először váltott ki könyv belőlem olyat, hogy nekem a fordítóval egyszer muszáj lesz beszélnem (nem, nem az íróval, hanem a fordítóval, és nem, nem azért, mert olyan béna volt - épp ellenkezőleg -, hanem, mert  muszáj lesz vele kibeszélnem a könyvet), másrészt meg, mert kifejezetten bánom, hogy a pénteki nappal kapcsolatban jól átvertek bennünket a maják.

Tudom, hogy feltehetően mostantól senki nem akar majd velem barátkozni..., de az tényleg nagyon gáz, ha én ezek után kifejezetten szeretnék zombiapokalipszisben élni? :)

De komolyan! A macskának már mondtam is, hogy készüljön, mert kaja lesz belőle, ha arra kerül a sor. (Tudom, le kellene állnom a disztópiás könyvekkel, mert kezd kóros méreteket ölteni a rajongásom az apokalipszisek iránt. És tesómmal már meccseljük is azt a macskaevős dolgot, de mondtam neki, hogy nyugodjon le, övé lehet a kutya, ha a zombik megjelenése után éheznénk. Szerinte nekem orvos kell, szerintem meg két kés és egy husáng.)

Bár a könyv nem hibátlan, közel sem, de az általam eddig olvasott disztópiák közül messze kiemelkedik.

Sodró és lendületes, nem napok alatt intézi el a történéseket, mégsem terjengős, arányában nagyon jól eltalált  és feltálalt sztori, amiben nem érzékeltem azt az általános picsogást, ami alapvetően a YA karakterekre jellemző.

És jól is jött, hogy a szereplők ennyire értelmesek, hogy a regény elején tulajdonképpen csak a két főszereplőt építette fel, mert bizony a vége felé már Aguirre kisasszonynak sikerült belefutnia pár zombiba klisébe, de erről kicsit később.

Alapvetően az első rész (mert kettő részre van osztva ám a könyv) egy szűk társadalmat mutat be, azt az enklávét, amelyben Pikk és Fakó élnek, és csak halványan sejteti, hogy máshol talán ettől eltérően is működhetnek a dolgok. Ha nem is nagy mértékben, de annyira épp eléggé, hogy érezzük, itt nincs is általánosan érvényes, egyetlen elnyomó rendszer. Ezért alapvetően nem zavaró a világégés utáni globális élettel kapcsolatos tudatlanság, hiszen Pikk életét éljük, aki kellően szerethető karakter ahhoz, hogy boldogan rohangáljunk vele New York metró- és csatornahálózatában, patkányt fogdosva vacsorára és zombikat, illetve itteni nevükön nevezve őket, Korcsokat öldösve, akik valami furcsa, húsevő embermutációk.

Nem érdekelt, hogy nem derült ki, hogyan vált ez a világ ilyenné, miért kényszerültünk tulajdonképpen a föld alá, Pikkel együtt elhittem, hogy ez így van, nekünk az a jó, ha ennyi információból dolgozunk, mert bizony 2012. december 21-én, a maja világvége napján pontosan hidegen hagyott a miértek boncolgatása, és csak a túlélés érdekelt.

Talán a tudás csak teher az ember számára.

Na, ebben van valami, ráadásul semmit nem rágott a számba a sztori (Pikkébe se), hanem szépen feltárt bizonyos dolgokat, és mindenki maga dönthette el, hogy miként viszonyul a dolgokhoz.
És ebben jó a könyv. Beszippantott a történet, és ez a fura enklávé, ahol kimondják, hogy a negyven éves kor a plafon, de a legöregebbek is csak 25 évesek (kissé ellentmondás, de kit érdekel), a helység neve pedig Egyetem (ami számomra kicsit röhejes, de gondolom az NYU valamelyik kolesza alatt csöveztek), és skorbutot sem kaptak soha (legalábbis nem említi a könyv). 

Az a megannyi apróság, ami árnyalta Aguirre világképét, úgy mint a névadás folyamata - miszerint amilyen tárgyra vagy részletére hullik a véred, az lesz a neved; a szimpla önellátásra és ellébecolásra való berendezkedés, a feladatok felosztása - vannak ugyebár vadászok, akik védelmeznek nemzők, akik az utódlás-nevelés témakörben tevékenyek, és az építők, akik magyarán a termelő egység; és úgy eleve a szekta-feeling mind nagyon-nagyon bejöttek, és eszem ágában nem volt leállni, és elgondolkozni azon, hol és hogyan tudnék belekötni a dolgokba. (Ráadásul a végén pár apróságot Aguirre maga magyaráz meg, és teljesen korrekt dolgokat mond.)

Szóval semmi nem adta okát, hogy bonckéssel essek a könyvnek, és tébolyult zombi módjára keressem-kutassam, majd cafatokra szedjem a hibáit, mert ha egy könyv szerethető, akkor boldogan dobom a sarokba a kötözködést. És ez a könyv több ok miatt is szerethető! (Egyetlen ok miatt ugyan nem, de erről később...)

Pikk, mint már mondtam, egy értelmes karakter (VÉGRE!), aki bár hisz a rendszerben, ami felnevelte, nem dugja a fejét saját hátsójába, hogy aztán csak az író kedvéért billenjen ki nyugvó állapotából.

A vadászok elvileg gépiesem ki-be tudják kapcsolni magukat, nekem viszont folyton járt az agyam; ez volt a legnagyobb gyengém.

Gondolkodik, mérlegel, felülvizsgálja önmagát, a környezetét, és mindezt természetes egyszerűséggel és alkalmazkodással, nem kínosan erőlködve teszi, azért, mert bekerült a képbe egy pár delejes szempár, ami segítségével sötét szempillákat rebegtet rá valaki. Az életszemléletének változását a vakarcs létből a felnőtt létbe való átlépés, és ezáltal a vezetők viselt dolgaira való nagyobb rálátás váltotta ki inkább, mint a bajtárs rebellis nézetei, hiszen amennyit Fakó beszélt, azzal nem lehet lázadást szítani. :)

Ezt a poént most
 csak az érti, aki már
olvasta a könyvet :)

De Fakónál működött azért ez a némaságba csomagolt titokzatosság, mert alapos háttérismeretek nélkül is megérthető, hogy nem lesz a rezsim legnagyobb rajongója az, aki már látott más rendszert is, mint az enklávé, ám mégsem rohan ész nélkül a nézeteik ellen, ha a csoport még mindig jobb, mint az egyedüllét. S bár ráfért volna még némi boncolgatás,  ha elosztom egy trilógiára mindezt, akkor épp jól van, főhősünk jelleméből most csak ennyi jutott. (Azt meg már, hogy a férfi főhős szűkszavú, lassan megszokhatjuk. Egyszer azért elbírnék egy szófosó pasit is, de ez most lényegtelen.)

Így könnyedén elbolyongtam velük a vadászatok során a sötétben, s bár néha nehéz volt lelki szemeimmel követni az alagutak leírását, felteszem, az amerikai olvasók, akik egyébként jobban tudják, hogy néz ki a világégés előtt állapot, jobban eligazodtak benne. (Egyébként láttam már metrót, nem azért mondtam, csak eddigi odafigyelésem alapján nehezen ment a vizualizáció.)

Gond nélkül lubickoltam a történetfolyamban, mígnem jött a drámai tetőpont, a száműzetés, ami azon túl, hogy elég hirtelen és légből kapott volt, ami a kivitelezést illeti, még azért is rejtett veszélyeket, mert bizony az írónő is belezavarodott a saját gondolataiba. A Teke nevű szereplő hol feltűnt, hol eltűnt, és mindig más minőségében jelent meg, de szerencsére 2 oldal után letudtuk ezt az átmeneti amnéziát, így nem hagytam, hogy eme közjáték megzavarja általános rajongásomat.

Ami egyébként kitartott majdnem a végéig.

Gondolom nem lövök le hatalmas poénokat, ha elárulom, hogy idővel a felszínre keveredünk, és még az itteni akklimatizálódás is nagyon jól van megoldva. Szerettem, ahogy Pikk számára minden újdonságként hat, olyan végtelenül egyszerű dolgok is, mint a nap, vagy a madarak, a csillagok vagy a mennydörgés... Nem lett belőle szuperhős, maradt ugyanaz az esendő, mégis ésszel és alkalmazkodó képességgel bőven megáldott lányka, akinek talán csak az érzelmi intelligenciája és a napfény toleranciája alacsony kissé.

Szimpatikus írói húzás volt, hogy egy egész életnyi sötét, szűk helyen való tengődés után igenis bántja Pikk szemét a fény, gondja van a tágas terekkel, az új hangokkal, szagokkal... mindennel, és idő kell neki, még beleszokik a környezetbe.

Ahogy haladtunk, végig a földet néztem. Nem törődtem a karom lüktetésével és a sötét égbolt súlyával. Néha gyors pillantást vetettem felfelé, nyomasztó méretére. Fakó mesélt a fenti fénypontokról; nem tudta megmondani, hogy egész pontosan micsodák. Én úgy képzeltem, hogy egy messzeségben épült város fáklyái lehetnek. Egy madár tudna csak eljutni oda, ezért az odafent élő emberek talán repülni is képesek. Halvány és gyönyörű testüket csontszínű tollakkal borított szárnyak emelik a magasba, hajuk pedig fényesen ragyog.

Annyira rendben volt minden, de aztán az írónő két újabb karaktert hozott be történetbe (ez már Stiefvaternek sem működött annyira), és szép lassan hanyatlásnak indult csodásan ívelő barátságunk a történettel.

Valahogy négy szereplővel már nem tudott úgy navigálni, és nyilvánvalóan frissítésnek, színesítésnek szánta Tegant és Kószát, nálam inkább mellélőtt velük. A fő karakterek kibontása fájdalmasan abbamaradt, az újak meg egyszerűen olyan semmilyennek tűntek, így épp csak a cselekményen variált egy kicsit ez az egész, azon meg annyira nem kellett volna.

Rejtett még a fenti világ felfedezése, a múlt kutatása, a Korcsok kerülgetése vagy akár a bandáktól való menekülés annyi spirituszt a sztoriban, hogy rendesen kihasználva ezeket nincs szükség még két szereplőre, akikkel egyértelműen nem tudott bánni Aguirre.

SPOILER! Az már csak hab a tortán, hogy volt olyan hülye, hogy megsuhintotta a szerelmi háromszög varázspálcát. Komolyan mondom, ha ezt kibontja rendesen a következő részben, én olyan ideggörcsöt kapok, hogy ott helyben zombi lesz belőlem! Nem igaz, hogy nem lehet élni enélkül a közhely nélkül?! Miért? Mégis miért kellett ekkora hibát véteni? Hát miért nem lehetett végigvinni ezt a könyvet ilyen kapitális hiba nélkül? Ekkorát csók alatt én még nem csalódtam, mint itt. Még most se hiszem el igazán, hogy képes volt  Aguirre ezzel elkorcsosítani az egyébként nagyszerű kis könyvét.  SPOILER VÉGE!

Szóval igen, vannak benne kisebb-nagyobb következetlenségek és hiányosságok, amiket a közös utazás alatt fel lehet fedezni, ám minden ilyen ellenére azért a Menedék még mindig a jobbik fajtája a műfajnak, és imádtam olvasni, és sodródni ebben a világban, ezért nem is érzem kényszerét a tételes felsorolásnak és szekírozásnak! És nem, egyáltalán nem volt durva, legalábbis olyan értelemben, hogy bátran adnám akármelyik tini kezébe is. (Az persze már más kérdés, hogy aki a barbie-pónis disztópiákhoz szokott - és direkt nem nevesítek - annak talán elsőre fura lesz. De nekik ott van Fakó, majd ő megszínesíti a dolgokat.) Szeretni való könyv ez, és az írónő is nagyon ígéretes számomra, mindentől függetlenül. Aki még mindig keres valamit, az Éhezők viadala trilógia után, az most nyugodtan megállhat, és beszerezheti ezt. Részleteiben természetesen más, az olvasásának élményében viszont nagyon hasonló! ;)

Olvastam valahol, hogy volt, aki nehezményezte, hogy nincs a történetben társadalomkritika és valamerre vezető jövőkép.

Valahol igaz ez, de számomra pont az tetszett, hogy nem menetelünk semmilyen konkrét eszme felé, csak vagyunk. Nem akarjuk megváltani azt a szaros kis világot, ahol vagyunk, csak túl akarunk élni, hazugságok nélkül, biztonságban élni, esetleg tartozni valahová, felelni valakiért. És ez pontosan így reális, mert valljuk be, ha ott állunk a zombiapokalipszis közepén, akkor valószínűleg nem szépségkirálynői eszmékért akarunk küzdeni (úgymint világbéke, az éhezés felszámolása, az összes betegség ellenszerének felfedezése...), hanem az alapvető emberi igényeinket akarnánk kielégíteni szép sorjában, azaz kaja, váltásruha, rendszeres szappan+víz kombó, négy fal és egy tető, biztonság... De nem untatok senkit a Maslow-piramis hevenyészett verziójával! A lényeg, hogy nincs mindig szükség világmegváltó gondolatokra, öblös társadalomkritikára.

Ó, és tanulság is volt benne: A hülyeség, ha lassan is, de holtbiztosan tereli az emberiséget a zombiapokalipszis felé!

A következő részt tehát epedve, ám csöpp félelemmel várom, ugyanis nagyon kár lenne, ha ezt az erős, tetszetős kezdést közhelyekkel és tipikus YA bakikkal buktatná meg az írónő az Outpost-ban.

De természetesen fenntartom az esélyét annak is, hogy a második rész által végleg megátalkodott rajongójává válok. :)

A könyvet köszönöm a Fumax Kiadónak!

Értékelés:, de csak mert Pikk tényleg nagyon jól sikerült főhősnő, és hajlandó voltam figyelmen kívül hagyni a spoiler címke alatt kifejtett történéseket. 

♠♠♠

Megnéztem az Amazonon magamnak az Endurance-t, az első és második rész közötti novellát. Gondoltam az e-könyv pont jól fog esni, míg nem jön a következő rész, de csöppet visszavett visszavett a lelkesedésemből, hogy több mint 15 dollárt kérnek a 73 oldalért. :(

Szerintem kivárok egy Fumax novelláskötetet, és reménykedem, hogy abban benne lesz ez is.