A. O. Esther: Elveszett lelkek

Miféle harcos vagy te, mondd? [...] Küzdeni nem tudsz, már megbocsáss, a diplomáciai érzéked nulla, és odaadod valakinek az egyetlen ékszeredet, ami vigyázhat rád és meggyógyíthat földi életed során?

Fülszöveg: Hiszel a végzetben? A sorsszerű szerelemben?

Az Univerzum végtelen csendjében különös fényben ragyogó üvegcsékről suttognak. Úgy tartják, az ezüstszállal lezárt parányi palackoknak közük van élethez s halálhoz, ezért angyalok ezrei szállnak alá, hogy megszerezzék a világmindenség titokzatos kincsét. Sophiel, a bájos fiatal angyal lány glóriája és szárnyai nélkül érkezik a Földre, hogy küldetését teljesítse, ám nem számol azzal, hogy a halandó léttel emberi érzéseket is kap odafentről. A félelem, a fájdalom, a kétely és a gyász ugyanúgy ismeretlen fogalom számára, mit az életre szóló barátság, a keserű féltékenység, vagy a mindent felemésztő szerelem – de vajon meg tud birkózni mindezzel az ellenséggel való küzdelem során? Képes lesz-e vakon hinni, s véghezvinni feladatát?

Elijah a Sötét Angyalok vezére, harcos katona, aki sajátosan gondolkozik a jó és a rossz fogalmáról, miközben önálló életet élő, nyolcágú lángoló ostora – szövetségesei sorait erősítve – teszi a dolgát. Kiátkozott angyalként ő a legidősebb idelent, s bár maga sem hisz benne, egy váratlan esemény folytán örökre megváltozik az élete, s ezzel létezésének értelme.

Két össze nem illő lélek – és egy elkerülhetetlen találkozás, amely alapjaiban rengeti meg a világot…

Kezembe akadt, mert...

EgyKönyvmoly kolleginánál szúrtam ki, bár különösebben nem foglalkoztam vele, tekintve, hogy akkor már a böjtöt tervezgettem. Aztán megkeresett az írónő, nekem meg úgy omlott össze az elhatározásom, mint egy kártyavár. Hiába, a kísértés még angyal képében is érkezhet. ;)

Közös történetünk:

Ilyen nehezen talán még sosem írtam könyvről, illetve olyan könyvről, amit szerettem olvasni.

Először is, nagyon nehéz úgy eltávolodni a történettől - mind olvasásában, mind értékelésében -, hogy ne befolyásoljon a könyv által képviselt hittől eltérő nézetem. Olvasás közben egyébként még könnyen ment, tekintve, hogy a popkultúra egyéb ágai megedzettek, de most, hogy írni kell, nem egyszerű, s ezért bizony töredékét írom le annak, ami bennem van. Nem azért, mert ne vállalnám fel, hanem pusztán csak azért, mert fenntartom a lehetőségét, hogy az én hitvallásom torzítaná másokban a még meg sem fogalmazott véleményt a könyvről.

A történettel a Jó és a Rossz közötti örökös küzdelembe csöppenünk, ahol a helyszín és a kor gyakorlatilag lényegtelen. Sikerült is az írónőnek úgy irányítania a szálakat, és megoldani a leírásokat, hogy egy homogén, mégis mindenki képzelete által formálható világot teremtett, ahol arra ismerünk rá, amire épp akarunk.

Utólag átgondolva, ez igen okos húzás is, hiszen fantasy-ról van szó, amit áthat egy nagyon is valós világvallás.

Ráadásul plasztikusságtól függetlenül nagyszerűek a tájleírások, az az igazi, jól esik olvasni-félék, amiről már az elején feltűnik, hogy nem a megszokott magánkiadást tartja az ember a kezében.

Kicsit in medias res módon kezdünk, és a két főszereplőt, illetve céljukat, küldetésüket a földön egy igen erős jelenet után kezdjük el kibogozni.

Forrás

Sophiel alászállt a Fehér Fák Ligetéből (mennyország gondolom, vagy angyallak), hogy az emberek, illetve a jó emberek és vezetőik, a Térítők mellett küzdjön, akiknek jóságát nem nézik túl jó szemmel a Sötét Angyalok. Közülük való Elijah is, aki egy véres összecsapás után megmenti Sophielt, aki viszont bizalmatlan segítőjével szemben, és az első adandó alkalommal elszökik előle.

Végül a manók és tündérek között lel menedéket, ám felgyógyulása után útnak kell indulnia, hiszen nem elég, hogy a bukottak élik hedonista világukat, egy gonosz mágus, Sahranfer (akit következetesen Safraneknek olvastam, és bizony a Macskafogó maffiavezérének is képzeltem el) hatalmának növelése érdekében lelkeket gyűjt. Márpedig a fogva tartott lelkek nem léphetnek tovább, így Sophiel legfőbb küldetése, hogy felszabadítsa a fogságba esetteket.

Csakhogy Elijah sem tett le róla, így útjaik ismét keresztezik egymást, és hamarosan lehetetlen szerelem szövődik köztük.

A könyv legnagyobb érdeme, hogy elkerüli az összes olyan kapitális, és irritáló eszközt, amivel előszeretettel élnek a kezdő (jobbára magánkiadásban megjelenő) írók. Nincs skizofrén beszélgetés, tőmondatok, túlbonyolított végcél. (Oké, nyilván a Rossz legyőzése nem kis feladat, de ez olyan évezredes alapkonfliktus, és idővel konkretizálódik is azzal, hogy Sahranfer hatalmát megdöntsék.)

Van viszont normális leírás, amitől csak úgy vidul az ember, ha belefut. Egyetlen részt leszámítva, nevezetesen az erdőlakókról szóló két fejezetet, mely egyértelmű mélypontja a regénynek. Egyrészt, a jelzővel ellátott főnevek száma többszöröse az átlagember ingerküszöbének (néha azon voltam, hogy átmegyek a kocsmába, csak káromkodjon már valaki egy jóízűt a fülem hallatára), másrészt teljesen jelentéktelen epizód, ami nem adott a fő történethez semmit, ellenben hosszú időre megakasztotta azt, sajnos rögtön az első harmadában.

Nem mondom, egy önálló novellaként, kiegészítőként tökéletes lehet(ett volna), és nyilván a láthatatlanná tevő főzetnek is az angyallányhoz kellett kerülnie valahogy, de azt nagyjából 5 mondattal meg lehetett volna oldani. Így viszont két lénnyel többet írhatok a címkékhez.

Ám ezen részen túljutva beindul a központi cselekmény, és kifejezetten izgalmas fordulatokat vesznek az események. Vannak itt lidérc harcosok, és zombi (élőhalott) szolgák, talentumokkal bíró gyermekek, angyalok és boszorkányok, mindez olyan arányosan elosztva, hogy fel sem merült bennem, hogy zavaró legyen a sok lény. (Bár az is igaz, hogy kifejezetten szeretem a soklényes sztorikat.) :)

Az egész kötet valahogy nekem a heroikus fantasy irányába mozdult el, főleg, hogy igen nagy százalékban megyünk valamerre a főhőssel, segítőkre és ellenségekre lelünk, hogy a végén megmérkőzzünk a legfőbb jó érdekében. És amint ráléptünk Sophiellel erre az útra, sodort magával a könyv. Apránként megismerjük mindkét oldalt, a Sötét angyalok elkezdenek szürkülni (értitek? :D), a másik oldal pedig egyre nagyobb létszámban képviselteti magát a harcban.

Forrás

Ám ez azt is eredményezi, hogy igazán senkit sem ismerünk meg. Nagyjából tudjuk, ki hogyan néz ki, és mit képvisel vagy mit tud (Ariel a látomásokért felelős angyal, Machiel az emlékezésé, Matariel pedig az esőt intézi...), de ezen túl nem kapunk senkiről sem részletes jellemrajzot. Igaz, nem is éreztem hiányát, hiszen angyalok, és a maguk módján megfoghatatlanok is valahol. Sokkal fájóbb viszont, hogy a főhősök esetében sem sikerült meglátnom a karakterek mélységét.

Igaz ugyan, hogy küllemre alapos leírást kapunk, ám sem a jellemük nincs kellőképpen ábrázolva, se a tetteik nincsenek olyan szinten kifejtve, hogy érdemi képet fessenek róluk.

Persze Sophiel jóságos, ez minden egyes megjelenésével egyértelműen kiderül, de hajlok arra, hogy a két kurtizán véleményét osszam, miszerint "csak bőgni, sápítozni és elájulni" tud. Amivel nem lenne gond, ha nem harcolni jött volna a földre. Igaz, a kardinális csatajelenetekben tudja forgatni a kardot, nem is akárhogyan, de ettől csak még szétesettebb lesz az egész lénye. (Persze nála még menthető a dolog azzal, hogy épp tapasztalja az emberi érzéseket.)

Ám a közte és Elijah között kialakuló szerelem is egész instant, pedig a potenciál megvolt, hogy ne az legyen. Elég sok időt töltenek együtt, mégsem leltem nyomát egyetlen olyan jelenetnek sem, mely alátámasztaná, hogy cselekedeteik alapvetően változtatják meg az egymásról és az önmagukról alkotott képet. (Egyébként a bimbózó szerelem a keresztény szellemnek megfelelően meglehetősen plátói, de javára legyen mondva, nem álszenteskedő.) Kételkedni kezdenek abban, amit addig a világukról gondoltak, de hogy pontosan miért is, arra az áltérítő támadáson kívül nincs kézzel fogható ok, márpedig azt a helyzetet nem ők generálták, csak megesett velük. Az együtt lovaglástól meg nem biztos, hogy meg kellene változtatni a korábbi nézeteinket, legalábbis macsó bukott angyal vezér és hithű angyal esetében semmiképp.

Mégis... minden fentebb felsorolt hiányosságok (és a kihagyottak) ellenére faltam a sorokat (amint már nem voltak manók és tündérek a közelben), és hiányzott a könyv, ha épp nem tudtam olvasni.

Van valami megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan bája, így ez is tipikusan az a fajta sztori, ahol a hibák teljesen világosak, észérvek alapján talán el kellene szaladnom előle, ám ennek ellenére majd megveszek, hogy olvassam a folytatást (és nem csak a hihetetlen függővég miatt, amiért gratulálnom kell!), sőt, az Elveszett lelkeknek is komoly esélye van, hogy újraolvassam időnként.

Arról nem is beszélve, hogy úgy élvezetes olvasmány, hogy bátran ajánlom korosztály nélkül. Az általános iskolás unokahúgom kezébe is mindenféle problémázás nélkül fogom belenyomni, amint végzett a Harry Potterrel, mert messze igényes kiadvány ez, mind küllemében, mind tartalmában ahhoz, hogy kellemes perceket szerezzen. Angyal rajongóknak meg egyenesen kötelező!

Első könyv, ami meg is látszik a történet háttér információinak, és a karakterek belső motivációinak hiánya miatt, mégis nagyszerű írás, ami kiemeli A. O. Esthert a magánkiadással próbálkozó önjelölt merénylők közül, és azok közé emeli, akikre érdemes figyelni mostantól.

A könyvet köszönöm az írónőnek, kinek csodás honlapját feltétlen látni kell!
A. O. Esther és az Összetört glóriák honlapja

Értékelés: 

Jó hír, hogy a következő részre, melynek címe Hívogat a fény, már csak egy hónapot kell várni, és elnézve a borítót, nagyon ígéretesnek tűnik! ;)

Az első rész hangulata szinte tökéletesen egyezett a külcsínnel, így a látottak alapján valami komorabbra számítok, szóval, ha lehet, most még jobban bezsongtam.