On Sai: Calderon, avagy hullajelölt kerestetik

Mi lenne, ha a jövő hónapban lőnéd agyon magad? Addigra megkapom a könyvemért a jogdíjat.

Fülszöveg:

Calderon kapitány nem mindennapi férfi. Egy jóképű, ifjú főnemes, aki eldobta a rangját egy lányért. Csakhogy a lány meghalt, így Calderon öngyilkos akar lenni. Úriember nem temetkezik hitelbe. Calderon másodkapitányi állást szeretne egy űrhajón, hogy egy kényelmes urnára gyűjtsön, de döbbenetére a kapitányi munkakört kapja meg. Vajon miért sóz rá a Flotta egy hatalmas űrcirkálót, amit nem tud vezetni? Milyen Játszma folyik körülötte? Mit kavarnak a nemesek a háttérben? És mit kezdjen Tainával, a csinos japán kadétlánnyal, akiből árad a narancsillat? És aki a parfüm per légköbméter arányt is képes kivizsgálásra felterjeszteni? Taina szamuráj családok leszármazottja, és ugyanúgy űzi a Játékot, vagyis más manipulálását, mint Calderon. Bármit megtenne, hogy az űrben maradhasson, hiszen odahaza nagyapja már férjet keres számára. A lány útmutatást kér az Ősanyáktól, de a jóskövek veszélyre és halálra figyelmeztetik. Mire rájönnek, mi folyik a háttérben, csak önmagukra számíthatnak, és a kettejük között kialakult érzékeny kötelékre. Vajon elég jó játékosok, hogy szavak nélkül is megértsék egymást? És Taina elég ügyes ahhoz, hogy a kapitányt rávegye a túlélésre?

Hogy ez a Calderon mekkora egy hóhányó!
Ez volt az első gondolatom, meg az utolsó is, meg körülbelül akárhányszor kinyitotta a száját. De tényleg!

Az egyik legkedvesebb ajánlással érkezett a könyv, amit valaha kaptam, annyira személyes és szívhez szóló, hogy meg sem mutatom, de annyit azért elárulok, hogy egyrészt telibe talált, másrészt teljesen eltájolt a jó Calderon jellemét illetően. :)

Ez a főnemes a világ legnagyobb széltolója, s bár egyszerűen nem lehet nem szeretni, nagyjából minden második oldalon felpofoztam volna, amolyan úri kisasszonyosan (természetesen), még úgy is, hogy pontosan értettem, mire megy ki a játék abban a furmányos fejében.

Ugyanis a mi Calderonunk, bár nemesi nevelésben részesült, s magáévá tette a legfőbb eszméket, miszerint

Főnemes nem tör bordákat.

vagy épp

úriember nem temetkezik hitelből

ezeket jobbára csak azért gyakorolja, mert nemesi modora erre kondicionálta, no meg, mert ez első állítás dologgal jár, utóbbiért meg kitérne az apja a hitéből, márpedig az ő elismerésére nagyon is vágyik.
Egyébiránt meg Calderon egy nagy gyerek, egy 27 éves elkényeztetett ficsúr, s ily módon jogos a sejtés, hogy a jellemfejlődése nagyon látványos...an lassú lefolyású, viszont roppant szórakoztató.

Természetesen, az elején engem is elbájolt, ám ahogy vele együtt jöttem rá jellembeli hibáira, úgy kezdtem el drukkolni a flottának, még akkor is, ha ők nem feltétlenül akarták a testi épségét megőrizni.

Merthogy az van, hogy Calderon egész életében lázadt, főként az apja ellen, ami abban csúcsosodott ki, hogy eldobta a rangját egy közrendű nőért, akit feleségül vett, ám két év házasság után özvegyen maradt (Hogy lehet besétálni egy űrsikló alá? Úgy értem, konkrétan a technikára lennék kíváncsi.), és mivel az apanázs azzal a lendülettel megszűnt, ahogy nős ember lett, most némi pénz szükségeltetne, hogy legalább a temetését rendezni tudja. Hiszen még a rangja hagyott főnemes is büszke jószág.
Ezért sógori jótanácsra munkát keres a flottánál, és akármennyire is alkalmatlan bármire is, rögtön egy hadihajón találja magát kapitányként. De hogy ne legyen egyszerű az élet, az a sejtés, hogy ez biza túl könnyen ment, igaz is, mert szép lassan kibontakozik előttünk, hogy itt mindenkinek valami terve van a másikkal. Csakhogy ezek a tervek merőben ellentmondanak egymásnak, így amint az újdonsült, léha kapitány a csillaghajóra teszi a lábát, megindul a flúgos űrfutam, ahol mindenki manipulálja a másikat.

És bár ez rengeteg írónak veszélyes művelet, rendre bele is buknak, itt könnyed ujjgyakorlat a sok tekerés-csavarás. Mintegy végigkeringőzzük a teljes regényt Calderonnal, és meteoreső szakadjon rám, de ez kozmikusan jó volt!
Már-már túlzásnak érzem, hogy nem lehet hibát találni benne, de ha egyszer nem lehet, akkor nem lehet. Az jutott az eszembe még a közepe táján, hogy itt mi Scalzink (XX-kromoszómával), aki képes könnyed szórakozássá, s ebből kifolyólag populárissá tenni a sci-fit.
Igaz, ez nem feltétlenül sci-fi szerintem, sokkal inkább crossover a sci-fik és a történelmi romantikusok között, mintegy űrromantikust alkotva. És igen, ilyen műfajú könyvet még többet!

De hogy meg is okoljam, hogy miért, túl azon, hogy Calderon alakja olyan irritálóan szeretni való...

Imádtam, hogy a nemesi erények, még ha kissé futurizálva is, de megjelennek, és uralkodnak a történetben, és ez ad valami nagyon különleges töltést az egésznek, attól függetlenül is, hogy a történelmi romantikusok egyik legkedvesebb motívuma köszön vissza.
Működik a vegyítés, sőt, nem csak működik, hanem valahol teljesen logikus és hiteles is. Ha már a végtelent járjuk keresztbe-hosszába, kell, hogy legyen valami értékrend, ami egyensúlyban tart, hiszen, a Római Birodalomnál is hol kezdődtek a gondok - leegyszerűsítve persze? Amikor már túlnőtte magát, és nem volt egység. Viszont egy ilyesfajta értékrend igenis segíthet leküzdeni mindezt, és természetesen végtelenül szórakoztató is futurisztikus közegben olvasni a lovagi erényekről. ... Nos, egy részükről. ;)

És erre pakolt még On Sai egy rakás etnikai sajátosságot, ami látszólag önellentmondás, de akkor is nagyon tetszik, hogy ebben a világban a hagyományokat őrző, mégis egységes emberiséget vizionalizáló jövő létezik, s amin keresztül ráadásul egy olyan kultúrát hozott hozzám közelebb az írónő, amit egyébként eddig még senkinek sem sikerült, mert bevallom, engem a japán életvitel frusztrál valamiért. Ám itt nem csak, hogy leküzdöttem az ellenérzéseimet Tives iránt, de még drukkoltam is neki, hogy nevelje már meg ezt a jóembert a szamuráji erélyekkel.

Emellett a mellékszereplőket nagyon bírtam, minden kisebb és nagyobb szereplő, de még az említés szintjén feltűnő karakterek is "jelen voltak", s bár talán már csöppet sok volt számomra a lázadók vezérének perverziója, azért le a kalappal, hogy nem finomkodtunk kicsit beletúrni az emberi lélek mocskába, és nem csak a szépet és jót kaptuk, hanem valahol még némi realitást is. Hülyék akkor is lesznek. :\

És ami miatt abszolút kihagyhatatlan a könyv, túl azon, hogy Calderon *hangos sóhaj*, az a humor. A sokrétű, minden ízében nagyszerű humor!

- Mikrochipgyűjtés van a suliban, ebből megyünk majd meteortúrára.

Annyira felháborító módon szövi át a könyvet és ad neki lendületet, hogy káprázatos. A világfelépítés, a párbeszédek, de még az intrikák is poénokat ontanak magukból. Mint egy elegáns asszó, folyton találatot kapunk a legváratlanabb pillanatokban is, játszi könnyedséggel.

Van egy jelenet Calderon és a biológusnő között... komolyan mondom, csak azért a részét megéri elolvasni a könyvet, hát még, hogy ahhoz hasonló, és attól merőben eltérő poénok is vannak, és mind után a fejemet fogtam az idegtől, meg az irigységtől, hogy ilyeneket akarok én is sziporkázni.

Vacsora közben azon tűnődött, mi lenne, ha a Demokrata Párt anarchistái megtámadnák a Wellstont. Egyáltalán, hogyan tudnak feljutni egy hajóra? Bekopognak, hogy adj isten, jöttem gyilkolni?

Ellenben a tízperces mosó- és vasalóprogramért haragszom, mert nem ér ilyen jövőt lefesteni úgy, hogy esélyem sincs arra, hogy azt a roppant hasznos, és égbekiáltóan szükséges szerkezetet magam is használjam.

De hajlandó leszek megbocsátani ezt, amint realizálódik a folytatás, ugyanis egy ilyen világot vétek nem folytatni, ezeket a szereplőket jövőellenes bűncselekmény nem tovább dirigálni, engem meg itt hagyni anélkül, hogy még jó pár ilyen csavaros történetet olvassak... az egyszerűen emberkínzás! :)

A könyvet nagyon szépen köszönöm az írónőnek!
Tessék szépen folytatást írni! SOKAT!