- Milyen lenyűgözően józanul közelíted meg ezt az abszurd helyzetet!
- Köszönöm. Gondolom, ez bók volt.
Fülszöveg:
Simon Malmainnek, Falconer grófjának az a feladata, hogy az Őrzők törvényét betartassa. Épp Lord Drayton várába igyekszik, hogy megbüntesse, amiért az emberiség ellen használta varázserejét. A küldetés azonban nem várt eredménnyel zárul: a férfi üldözőből üldözötté válik. Simon a kezdetben őrültnek tűnő Meg segítségével szabadul meg a várból. A lány is egyike Lord Drayton áldozatainak, aki több éven át Meg rendkívüli varázserejét használta alantas céljai megvalósításához. Miután az ifjú hölgy megszabadul az elméjét eltorzító varázslattól, egyetlen vágya, hogy elégtételt vehessen a rajta esett sérelmekért. Simon és Meg immáron együttes erővel veszi fel a harcot a lorddal szemben. A kettejük között kialakult mágikus kötés nemcsak az erejüket, hanem a köztük vibráló szenvedélyt is megsokszorozza. Végzetük azonban nem teljesedhet be mindaddig, amíg le nem győzik Lord Draytont, aki ördögi tervet eszelt ki, hogy megszerezze a Nagy-Britannia feletti uralmat…
Szívem minden apró kis dobbanása imádja Putney-t is, meg ezt a sorozatot különösképpen, s bár a végén egy bizonyos megoldással nem voltam feltétlen elégedett, meg kell hagyni, hogy Mary Jo még mindig, és folyamatosan az egyik legnagyszerűbb történelmi romantikus író.
Az a fajta író, akinek írásain látszik, hogy nem trendkövetésből tette le voksát emellett a műfaj mellett, hanem mert valahol maga is egy úri kisasszony, akinek a nézetei, de még a stílusa is tökéletesen korhűek, és ennek megfelelően a könyvei nagyszerűen visszaadják azt a hangulatot, amit én személy szerint elvárok egy ilyen könyvtől... még akkor is, ha vegyül bele némi természetfeletti. Sőt, így meg aztán főleg.
Most megint bajban vagyok, mert nehezen tartom féken túlburjánzó rajongásomat (amit feltett szándékom egy sorozatajánlóban levezetni), és az Ahh, ez a Simon!-megnyilvánulásokon kívül mást is írni.
Mert hát na... Simon Malmain, Falconer grófja, mellékállásban az Őrzök amolyan büntetés végrehajtója egy ízig-vérig angol úriember, kellően kimért, józan és megfontolt, ráadásul szőke (szóval vizualizáljuk Vilmos herceget közösen, még a kopaszodás megkezdődése előttről), és ami azt illeti, elég nagy hatalommal is bír, tehát minden alapadottsága megvan, hogy kocsányon lógó szemekkel olvassunk róla.
És nem, nem a My Little Pony stílust idézi az unikornis beemelése a történetbe, hanem nagyon szép metaforája, és egyébként is megoldása annak, hogy a szigorú életvitel mellett jól esik az embernek néha egy kis vadság, jó megbolondítani azt az élre vasalt angolságot egy kis csintalansággal. ;) (Hahh, és még nekünk, olvasóknak milyen jó!)
Simon tehát egyszerre küzd a regényben ellenségével, az újonnan felfedezett oldalával, no meg az egyre nehezebben leküzdhető érzelmeivel, amit egy bizonyos boszorkány, Meg vált ki belőle, és amik jó pár mosolyogtató jelenetet eredményeztek, főleg, amikor hintóba ültek.
Hintós jelenetekben ugyanis Putney verhetetlen, már a trilógia első részében is olyanokat írt, hogy nem győztem szaporábban venni a levegőt, itt meg még meg is bolondította azzal a dolgokat, hogy bizony néha Simon pont nem a legjobb pillanatokban változott unikornissá. Pont soha nem a legjobb pillanatokban. ;)
Van egy különleges ereje annak, hogy a kecses, elegáns stílusú írónő időnként bevillant egy-egy ilyen pikánsabb jelenetet, mintegy úgy tálalva, hogy Ja, ilyet is tudok!, én meg pillázok rá a lapokra, hogy De kérem! Hölgy jelenlétében ilyet? Hallatlan! :)
Putney könyveiben természetesen az érzelmek, és az erkölcsi normák dominálnak, és nem viszi túlzásba sem az erotikát, sem a humort, de pont ettől lesz nagyobb súlya, ha időnként megfűszerezi e kettővel a történéseket. Itt meg külön felértékelődött, mert bár már a két másik részben, a Végzetes csókban és a Bűvöletben is hangsúlyos volt a lélek tisztasága, a Jó eszméje mögötti felsorakozás, ami azért persze vegyítve volt nem egy perzselő jelenettel, mégis, az Ellopott mágiában ez az unikornis dolog egész mulatságos lehetőségeket biztosított. Bár, talán azt vetném az írónő szemére, hogy ezeket a helyzetkomikumokat nem tartotta ki elég hosszan, és egy-egy vicces jelenetet viszonylag gyorsan lezárt, de az is igaz, hogy talán a túlzásba vitt poénkodás már a finom stílusa kárát látta volna, márpedig én pont azt szeretem a könyveiben, hogy biztos menedékek, pontosan tudom, hogy milyen megnyugtatóan elegáns a stílusa. Egy egész könyvön át tartó pikáns bujálkodásért nyilván más szerzőt kell választani a műfajon belül, Putney-t pedig azért értékelni, amit nagyon tud: a kellemért, az alaposságért és azért, mert nála egyértelmű, mégsem bigott állásfoglalás van.
Szóval Putney amolyan régi vágású írónő, aki ettől függetlenül nagy jó történeteket tud írni, és pokoli jó karaktereket kreál. Nem mondom, Meg annyira talán nem lett egyedi, nekem valahogy sok volt a kiválósága, de a mellékszereplők hibátlanok, és öröm nézni, ahogy ki-be sétálnak a korábbi és az elkövetkezendő részek szereplői. Ráadásul Drayton kifejezetten jól sikerült gonosz, és nagyon illett a történelmi háttér az egész ténykedéséhez. Még el is tudom képzelni, hogy ilyesmik simán megtörténhettek volna, ha tényleg bírt volna mágiával a főnemesség.
Már Duncanék könyvében is nagyon érdekes pluszt nyújtott a történelmi tények felhasználása, de itt külön megbolondította az, hogy már-már nekünk is nyomozni kellett. Illetve nem is csak már-már, hanem konkrétan nem jöttem rá, hogy Drayton mit miért tesz, amíg a végjátékra nem került a sor, és ez külön feszültséget eredményezett, miközben agyaltam a szereplőkkel. Mondjuk, én nem voltam olyan tiszta lelkű, mint ők, ha rajtam múlik, fellógatom alkalmasint a jómadarat, de sajnos - vagy szerencsére? - még nem megoldott, hogy én is aktívan beleszóljak az eseményekbe. Mármint személyes részvétellel.
Ráadásul nagyon szépen felvezeti a mellékszállal, David White jeleneteivel a Bűvöletet, ahol már konkrétan két szálon fut majd a cselekmény, hogy a végére összeérjen minden.
Kicsit sajnálom is, hogy nem sorrendben lettek publikálva, pont az ilyen nüanszok miatt, de alapvetően teljesen mindegy, az a lényeg, hogy ki lett adva mindhárom rész, mert ezt a sorozatot kár lett volna nem olvasni!
- Hogy lehet az, hogy önnek mindig igaza van?
- Hosszú évek gyakorlata, kedvesem.
Az a fajta író, akinek írásain látszik, hogy nem trendkövetésből tette le voksát emellett a műfaj mellett, hanem mert valahol maga is egy úri kisasszony, akinek a nézetei, de még a stílusa is tökéletesen korhűek, és ennek megfelelően a könyvei nagyszerűen visszaadják azt a hangulatot, amit én személy szerint elvárok egy ilyen könyvtől... még akkor is, ha vegyül bele némi természetfeletti. Sőt, így meg aztán főleg.
Most megint bajban vagyok, mert nehezen tartom féken túlburjánzó rajongásomat (amit feltett szándékom egy sorozatajánlóban levezetni), és az Ahh, ez a Simon!-megnyilvánulásokon kívül mást is írni.
Mert hát na... Simon Malmain, Falconer grófja, mellékállásban az Őrzök amolyan büntetés végrehajtója egy ízig-vérig angol úriember, kellően kimért, józan és megfontolt, ráadásul szőke (szóval vizualizáljuk Vilmos herceget közösen, még a kopaszodás megkezdődése előttről), és ami azt illeti, elég nagy hatalommal is bír, tehát minden alapadottsága megvan, hogy kocsányon lógó szemekkel olvassunk róla.
- Ez nem túl biztató. - Simon hátratolta a székét. - Indulhatunk, hogy megnézzük?Ezt a tipikus angol, ráadásul korabeli angol attitűdöt bolondítja meg Putney némi állati vadsággal, bár félreértés ne essék, nem vérfarkas, vagy egyéb para-falkaállat DNS-e van a háttérben, hanem egy számító varázslat, melyet ellensége, Lord Drayton szór rá rögtön a legelején, s melynek következtében unikornissá változik.
- Csak miután befejeztem a kávémat, fiam. - Sterling tett bele még egy kanál csokoládéreszeléket. - Az én koromban az ember megtanulja élvezni az élet apró örömeit, mert sosem tudhatja, mennyi adatik még neki.
- Én kérek elnézést.
Sterling elvigyorodott.
- Milyen udvarias módja ez annak, hogy elküldjön a fenébe!
És nem, nem a My Little Pony stílust idézi az unikornis beemelése a történetbe, hanem nagyon szép metaforája, és egyébként is megoldása annak, hogy a szigorú életvitel mellett jól esik az embernek néha egy kis vadság, jó megbolondítani azt az élre vasalt angolságot egy kis csintalansággal. ;) (Hahh, és még nekünk, olvasóknak milyen jó!)
Simon tehát egyszerre küzd a regényben ellenségével, az újonnan felfedezett oldalával, no meg az egyre nehezebben leküzdhető érzelmeivel, amit egy bizonyos boszorkány, Meg vált ki belőle, és amik jó pár mosolyogtató jelenetet eredményeztek, főleg, amikor hintóba ültek.
Hintós jelenetekben ugyanis Putney verhetetlen, már a trilógia első részében is olyanokat írt, hogy nem győztem szaporábban venni a levegőt, itt meg még meg is bolondította azzal a dolgokat, hogy bizony néha Simon pont nem a legjobb pillanatokban változott unikornissá. Pont soha nem a legjobb pillanatokban. ;)
Van egy különleges ereje annak, hogy a kecses, elegáns stílusú írónő időnként bevillant egy-egy ilyen pikánsabb jelenetet, mintegy úgy tálalva, hogy Ja, ilyet is tudok!, én meg pillázok rá a lapokra, hogy De kérem! Hölgy jelenlétében ilyet? Hallatlan! :)
Putney könyveiben természetesen az érzelmek, és az erkölcsi normák dominálnak, és nem viszi túlzásba sem az erotikát, sem a humort, de pont ettől lesz nagyobb súlya, ha időnként megfűszerezi e kettővel a történéseket. Itt meg külön felértékelődött, mert bár már a két másik részben, a Végzetes csókban és a Bűvöletben is hangsúlyos volt a lélek tisztasága, a Jó eszméje mögötti felsorakozás, ami azért persze vegyítve volt nem egy perzselő jelenettel, mégis, az Ellopott mágiában ez az unikornis dolog egész mulatságos lehetőségeket biztosított. Bár, talán azt vetném az írónő szemére, hogy ezeket a helyzetkomikumokat nem tartotta ki elég hosszan, és egy-egy vicces jelenetet viszonylag gyorsan lezárt, de az is igaz, hogy talán a túlzásba vitt poénkodás már a finom stílusa kárát látta volna, márpedig én pont azt szeretem a könyveiben, hogy biztos menedékek, pontosan tudom, hogy milyen megnyugtatóan elegáns a stílusa. Egy egész könyvön át tartó pikáns bujálkodásért nyilván más szerzőt kell választani a műfajon belül, Putney-t pedig azért értékelni, amit nagyon tud: a kellemért, az alaposságért és azért, mert nála egyértelmű, mégsem bigott állásfoglalás van.
- Azt hiszem, máris szeretők vagyunk, annak ellenére, hogy nem egyesült a testünk. - Hátrasimította a lány haját, amely kiszabadult a szigorú frizurából. - Olyan dolgokat mondok el neked, amit senki másnak. Ha nem vagy a közelemben, arra vágyom, hogy mellettem légy.
Meg újra megcsókolta, az ajka ezúttal gyengédséggel érintette, nem szenvedéllyel.
- Ha a szeretők olyan szavakat mondanak egymásnak, ami csak kettejüknek szól, akkor szeretők vagyunk.
Szóval Putney amolyan régi vágású írónő, aki ettől függetlenül nagy jó történeteket tud írni, és pokoli jó karaktereket kreál. Nem mondom, Meg annyira talán nem lett egyedi, nekem valahogy sok volt a kiválósága, de a mellékszereplők hibátlanok, és öröm nézni, ahogy ki-be sétálnak a korábbi és az elkövetkezendő részek szereplői. Ráadásul Drayton kifejezetten jól sikerült gonosz, és nagyon illett a történelmi háttér az egész ténykedéséhez. Még el is tudom képzelni, hogy ilyesmik simán megtörténhettek volna, ha tényleg bírt volna mágiával a főnemesség.
Már Duncanék könyvében is nagyon érdekes pluszt nyújtott a történelmi tények felhasználása, de itt külön megbolondította az, hogy már-már nekünk is nyomozni kellett. Illetve nem is csak már-már, hanem konkrétan nem jöttem rá, hogy Drayton mit miért tesz, amíg a végjátékra nem került a sor, és ez külön feszültséget eredményezett, miközben agyaltam a szereplőkkel. Mondjuk, én nem voltam olyan tiszta lelkű, mint ők, ha rajtam múlik, fellógatom alkalmasint a jómadarat, de sajnos - vagy szerencsére? - még nem megoldott, hogy én is aktívan beleszóljak az eseményekbe. Mármint személyes részvétellel.
Ráadásul nagyon szépen felvezeti a mellékszállal, David White jeleneteivel a Bűvöletet, ahol már konkrétan két szálon fut majd a cselekmény, hogy a végére összeérjen minden.
Kicsit sajnálom is, hogy nem sorrendben lettek publikálva, pont az ilyen nüanszok miatt, de alapvetően teljesen mindegy, az a lényeg, hogy ki lett adva mindhárom rész, mert ezt a sorozatot kár lett volna nem olvasni!
A könyvet köszönöm a General Press Kiadónak!
Szerző: Mary Jo Putney
Sorozat: Őrzők trilógia #2
Oldalszám: 390
Kiadó: General Press
Megjelenés: 2012
Sorozat: Őrzők trilógia #2
Oldalszám: 390
Kiadó: General Press
Megjelenés: 2012
Értékelés:
Na ez az a kategória, amit nem veszek a kezembe, de most majdnem, hogy kedvet érzek hozzá... :D
VálaszTörlés@reea
VálaszTörlésCsak várd ki a sorozatajánló posztot róla! ;)