Dan Wells: Nem vagyok sorozatgyilkos

- Hát fura vagy, haver - vetette oda Max, és nagyot harapott a szendvicséből. - Az egyszer biztos. Egyszer még egy halom embert fogsz kinyírni, talán több mint tizet, amilyen lelkiismeretes vagy, és akkor majd jön hozzám a tévé, és megkérdezik, hogy lehetett-e sejteni, én meg majd közlöm, hogy "ja, a fenébe is, a srác totál kattant volt."
- Akkor azt hiszem, veled kell kezdenem.

Fülszöveg: John Wayne Cleavernek hívnak. 15 éves vagyok, és a hullák a hobbim. A terapeutám szerint szociopata vagyok. De nem vagyok sorozatgyilkos. John veszélyes, és ezt ő is tudja magáról. Megszállottan érdeklődik a sorozatgyilkosok iránt, de nem szeretne hozzájuk hasonlóvá válni. Pedig óriási a kísértés… Mivel gyerekkora óta a családja által üzemeltetett halottasházban segédkezik, hozzászokott a holttestek látványához és meg is kedvelte őket. Azok legalább az élőktől eltérően nem kérnek számon rajta minduntalan emberi érzéseket. Amikor egy brutális sorozatgyilkos elkezdi áldozatait szedni a kisvárosban, kénytelen felülírni a maga számára alkotott szabályokat, amelyekkel eddig kordában tartotta a benne lakozó sötétséget. Nyomozni kezd a tettes után, akiről egyre inkább az a benyomása: emberfeletti képességekkel bír. Szerző: Dan Wells Sorozat: John Cleaver/Nem vagyok sorozatgyilkos #1 Eredeti cím: I Am Not a Serial Killer Oldalszám: 240 Kiadó: Fumax Megjelenés: 2012

Különösebben nem szeretnék nagy szavakat puffogtatni a könyvre, mert hát mégiscsak egy misztikus krimi, nem valami pszichológiai-mélylélektani mű, mégis rendre oda jutok, hogy ez az egyik legmorbidabb könyv, amit olvastam. És még csak nem is rossz.
Igaz, nem kicsit kiakadtam a nyitójeleneten, amikor is egy idős nénit balzsamoztak be, részletesen elmesélve az egész folyamatot, s bár ez nem teljesen idegen számomra ugyebár, azért mégis kapásból úgy kezdtünk, hogy szépen félretettem a könyvet, és komolyan elgondolkodtam, hogy
a) elmegyek hányni,
b) Ákost legközelebb megkérem, hogy ezen jeleneteket az én könyvemből egyszerűen csak tépje ki,
c) egyszer nagyon megverem Dan Wellst.

Nem, nem volt gyomorforgató, csak egyszerűen képtelen voltam elvonatkoztatni, és szerintem más sem fog tudni, aki nemrégiben intézett temetést, meg az ezzel járó dolgokat. Pláne, ha valamely idős rokonával kapcsolatban.
És akkor ott volt még a vége felé szintén egy jelenet egy idős nénivel. Én az ilyet nem bírom, rá kell jönnöm. Egyszerűen annyira felkavar érzelmileg, hogy kezdeni sem nagyon tudok vele mit.

Felkavart ez a könyv, de olyannyira, ami már messze túlmutat azon, ami egy ifjúsági könyvtől elvárható.

Épp emiatt ijesztő annyira, hogy bezzeg a szociopatás részek, John belső monológjai nagyon megkapóak voltak. Komolyan!
El is kezdtem volna aggódni, ha mondjuk a sorozatgyilkosokra jellemző McDonald hármasból nekem egynél több van, de szerencsére csak piromán vagyok, úgyhogy meg lehet nyugodni, annak ellenére, hogy az empátiát néha be kell kurblizni, semmiféle belső szörnyeteget nem tartok bezárva. (Hahh, mert az enyém szabadon van.)

Bioszon tanultuk az élet definícióját. Akkor nevezünk valamit élőlénynek, ha eszik, lélegzik, szaporodik és növekszik. A kutyák élnek, a kövek nem. A fák élnek, a műanyag nem. Ha csak ezt a definíciót nézzük, a tűz nagyon is él. A fától a húsig mindent megeszik, és a hamut üríti maga után, levegőt lélegzik, mint az emberek. Oxigént szív be, kormit fúj ki. A tűz növekszik, és terjeszkedik, új tüzeket alkot. Olajat iszik, hamut ürít, küzd a területéért, szeret és gyűlöl. Néha, ahogy figyelem, hogy vánszorognak át az emberek a mindennapokon, úgy érzem, a tűz sokkal inkább él, mint mi - fényesebb, forróbb, és biztosabb magában. Tudja, hova tart.

Nem úgy, mint John, aki egész kisgyerek kora óta felismerte magáról, hogy valami nem százas, egyszerűen más fokon rezonál érzelmileg, s mivel okos kiskölyök, elsajátított pár technikát, amivel azért egész jól tudja titkolni mások előtt, hogy mennyire nincsenek rendben a dolgai.

Ha az utcán botlasz belém, fogalmad se lett volna, hogy meg akarlak ölni.

Persze különc figura, ezt mindenki ránézésre leveszi róla, de hogy mennyire, azt valójában kevesen tudják. Illetve jobbára csak a pszichológusa, Dr. Neblin, akinek kétségbeesetten igyekszik elmagyarázni, hogy mi is játszódik le benne.
Ezek a részek, illetve bármelyik, amikor John megpróbál kommunikálni magáról a külvilággal, egyszerűen mindent vittek. Annyira fájdalmasan megkapó, ahogy próbálja kifejezni és megértetni magát, ahogy egyértelműen látszik, hogy bár eltér, mint a normál (nem sorozatgyilkos) emberek, még ő is vágyik a megértésre, neki is igénye van arra, hogy elfogadják. Fájdalmas és szép, és tényleg attól olyan érzelmes, hogy máshogy kapcsolódik lelkileg emberekhez, még akkor is, hogyha nekem ilyet élőben tolnának, hát lehet, hogy még egy jelet a McDonald hármasból ott helyben produkálnék, és az nem az állatkínzás lenne.

Azt hiszem, az érzelmi kötődés nagy hülyeségekre vesz rá.

Szóval lehetetlen helyzet, amit Dan Wells azért igen érthetően, követhetően és hihetően összepakolt, bár jelen helyzetben ez sem menti meg, hogy kitegyem képzelt kucisomból, ugyanis halálra rémiszt a csóka.
Elképesztően provokatív a téma, és ahhoz képest igen elegánsan és flegmán egyszerű a kidolgozás, és talán pont ez a kettősség adja, hogy gyakorlatilag órák alatt, egy ültő helyünkben be lehet falni a könyvet. (Kivéve persze, ha az ember lánya lelöki  kicsit az ágyról, hogy pihenjen, mikor kiakadt pár jelenetnél.)
Mondjuk, nyilván ne csak a stílus és az olvasmányosság tehet erről, hanem hozzátartozik a mókához az is, hogy perverz kíváncsisággal igyekszik az ember mélyebbre ásni John lelki világában. Hiszen, olyan sok sorozatgyilkost nem ismer az ember, pláne nem kamaszkorában (bár, ki tudja ilyenkor még, ugyebár), márpedig ez is olyan, mint egy katasztrófa, vagy egy kifejezetten csúnya látvány. Akármennyire is nem akarunk, önkéntelenül is vonz bennünket az élet dolgainak ilyen kifordított "csodája". Szeretjük a szépet, de ugyanúgy képtelenek vagyunk elszakítani a tekintetünket a "mocsoktól" is.

És John itt tényleg egy látványosság. Élőben nyilván nem piszkálná meg az ember, pláne ha már bókolt, de ez a jó a könyvekben, hogy bátran bámulhatjuk.
És pont ezért sajnálom, hogy tulajdonképpen misztikusra sikeredett a cselekmény megoldása, mintegy kicsit fel is mentve ezzel a szállal mindenkit, kicsit elkomolytalankodva az egész fajsúlyos témát. Sajnálom, mert alakváltók nélkül is tökéletesen izgalmas és érdekes lenne a könyv, sőt, talán még sokkal érdekesebb.
De nehéz téma ez, én megértem, és tekintve, hogy ifjúsági, nyilván könnyebben befogadható valami paranormálissal, de azért kár érte. Szívesen olvastam volna enélkül is! Sőt!

- A vérfarkaslegendák is a sorozatgyilkosokból születtek. - magyaráztam. - A vámpírlegendák ugyanúgy. A vérfarkasok is meg a vámpírok is más emberekre vadásznak, aztán megölik őket. Pont mint a sorozatgyilkosok. Csak akkoriban még nem létezett a pszichológia, úgyhogy előkaptak őrült szörnyeket, és azzal magyarázták.

Egyébként tuti, hogy folytatni fogom, mert van egy elméletem. Tekintve, hogy John körül már legyeskedik csaj, nyilván számíthatunk szerelmi szálra is, és kifejezetten kíváncsi vagyok a megoldására, ugyanis míg szerintem az anyai szeretet tud kezelni egy ilyen kapcsolatot, addig a szerelem, pláne, hogy kamaszszerelem, egyáltalán nem, de kíváncsian várom Dan Wells elméleteit a dologgal kapcsolatban. :)

Szerintem:

Szerinted?

Hogyan ne legyünk sorozatgyilkosok: