László Zoltán: Egyszervolt

Fülszöveg: TE IS AZT HISZED, HOGY A MESÉK CSAK A KÉPZELET SZÜLÖTTEI? TALÁN JOBB IS ÍGY. AZ IGAZSÁG NÉHA KIFEJEZETTEN ÉLETVESZÉLYES. Karsa Harlan egy budapesti kórház patológiai osztályán dolgozik, és időnként emlékezetkiesései vannak. E két tény önmagában is beárnyékolja az életét, na meg a nőkhöz való viszonyát. Amikor azonban akaratán kívül belekeveredik a mesehősök leszármazottainak belső intrikáiba, egy csapásra vonzóbbnak tűnik a korábbi józan, unalommal bélelt élete. Csakhogy a normálishoz már nincs visszatérés, ha az ember megtudja, hogy elfeledett gyerekkora egyáltalán nem nevezhető hétköznapinak. Ha iratmániás hétfejű sárkányok, a parlamenti képviselőket manipuláló óriások és legalább két potenciális barátnő teszi kiszámíthatatlanná a mindennapjait. Harlan csak úgy élheti túl az egyre veszélyesebb kalandokat, ha a maga kezébe veszi a dolgok irányítását, és dacolva az ellene szövetkezett erőkkel, fényt derít saját múltjára. A nyomok pedig a mesehősök titokzatos őshazájába, Transzóperenciába vezetnek. Szerző: László Zoltán Oldalszám: 256 Kiadó: Agave Megjelenés: 2013

Egyszer volt, hol nem volt, egy hülye lány, aki nem figyelt a jelekre, és megszédítette egy író kedvessége, ahogy kihúzta őt a pácból egy közös interjú kapcsán, meg Velkei Zoli cserfessége, aki minden Agave könyvet imád (szép is volna, ha nem) és ahelyett, hogy óvatosan közelített volna egy olyan könyv felé, aminek már a borítójára is ráírták, hogy Neil Gaiman stílusához hasonlít, elkérte recenzióba.

Ezért most az amúgy is negyven fokban főhet a feje, hogy is magyarázza el mindenkinek, hogy azon túl nincs az ég egy adta világon semmi gond a könyvvel, mint hogy kifejezetten nem bírja ezt a Gaiman-féle agymenést.

De komolyan. Szerintem az a csóka nem teljesen százas, ellenben László Zoltánról pontosan tudom, hogy épelméjű, csak ez a könyve csöppet sok a jóból. Számomra.

Alapvetően nincs bajom a meseadaptációkkal - sőt, kifejezetten szeretem őket, még valahol az a generáció vagyok (bár tudom, hogy ezt senki meg nem mondaná ránézésre :P), aki magyar népmeséken nőtt fel, és csak a kamaszkorra nyomta rá bélyegét a Harry Potter.
Itt meg ugyebár minden van, kisgömböc is, meg kóbor grimbusz, sírnom kéne a gyönyörűségtől, hogy ráadásul így egyben, mégsem teszem, mert nem értem a könyvet, amolyan se füle, se farka.

Karsa Harlan, amolyan modern kori mesehős, morbid foglalkozással (hát, már akinek, de na, a patológia még azért mindig elég sötét hely, akármennyire is divat a korbonctani szakértők kalandjait filmsorozatozni) és sűrű(nek nem feltétlen mondható) emlékezetkiesésekkel, nem mellesleg árva, piszok nehezen csajozik, és eleve nagy magyar átlag a kis jövőnélküliségével.
Igaz, mivel árva, múltja se nagyon van, úgy meg nehéz jövőt építeni, gyökerek nélkül, és erre valahol ő is rájön a regény közben, pláne, hogy van esély rá, hogy tulajdonképpen szuperhős, hiszen melyik, csajozásban tök lúzer pasi ne akarna az lenni, mióta Peter Parker, meg a Szuperman gyerek megmutatták, hogy az egyik nem zárja ki a másikat, sőt, a másik, hozza magával a csajokat.

Szóval az alapötlet csillagos ötös, és nekem tetszenek ám a képtelenül megfogalmazott dolgok is, mégsem tudott számomra élvezetes egyveleggé összeállni ez a két dolog az Egyszevoltban.
Nyögvenyelős volt, és talán túl gyors is, bár, a fene se tudja, mert néha meg egész belassult az események sodrása, szóval inkább össze-vissza tempójú, és össze-vissza kell a fejünket is kapkodni, ahogy ide-oda dobálja az Élet (vagy valami ahhoz hasonló mesei változat) szerencsétlen Karsát.
Mintha csak valami szürreális álomban járnék, ahol teljesen logikátlanul, és épp ezért néhol már ijesztően jönnek egymás után az események, még meg se értettem valamit, máris gyökeresen változik körülöttem minden. Én meg az ilyesmit rosszul viselem.
A hirtelen változásokat is, meg a szürrealizmust is.
Nem tehetek róla, de az a biztos, ha van időm megszokni valamit, netán sejtem, hogy merre tartunk, ami tudom, hogy elég vaskalapossá tesz, de mit titkoljam, az vagyok.
És félreértés ne essék, nem a kiszámíthatóságot hype-olom most, amit meg rendre lehúzok, mert csöppet sem, egyszerűen csak a helyes arányokat szeretem... mármint a nekem kényelmes helyes arányokat.
Persze, legyen újító egy regény, döbbentsen meg, törjön össze, vidítson fel, lombozzon le... csinálhat bármit, de ha már érteni se értem (és most talán hagyjuk értelmi képességeim boncolgatását), hogy tulajdonképp mit akar az író, akkor már baj van a beleéléssel.
És itt baj volt. Feszülten olvastam, mert nem tudtam komfortosan elhelyezkedni a könyvben, se külső szemlélőként, se Karsa mellett, se sehogy, mert folyton pislogtam, hogy Mivan?

Azért meg külön haragszom, hogy a kisgömböcből valami Alienre hajazó undormány lett. (Mondjuk több meseelem is elcsúszott számomra a horror irányába, de ez fájt a legjobban.)
Konkrétan bajom, hogy megboldogult mesemondó versenyeimet, és azok emlékeit rombolta le, hiszen én a róla szóló mesével mindig nyertem, minek okán a kisgömböc és én, különleges kapcsolatot ápolunk.
Egyrészt apa hentes, így nagyon távol áll tőlem, hogy bármiféle ehhez hasonló alapélelmet ne istenítsek, másrészt meg ugyebár a kellemes emlékek. Kérem szépen, számomra eddig a kisgömböc egy aranyos valami volt, emberevés ide vagy oda, kis cuki szívemszottya, itt meg lett belőle egy lüktető-növekvő húscafat, ami fúj!
Miért? De főleg: Ki fogom-e heverni én ezt valaha?

Egyébként meg pont a szürrealitása az, amiért biztos vagyok benne, hogy sokaknak tetszeni fog, ahogy például Gaiman is. Itt jegyezném meg, hogyha már választani kellene, akkor sokkal inkább László Zoltán, mint Neil Gaiman, mert ha már csináljuk, csináljuk rendesen, és e szempontból szerintem jobb LZ. (Kérdés, hogy a fentiek alapján mennyire mérvadó ezen véleményem.)

És azért jobb, mert humora van, illetve értem is azt, mint mondtam, ahogy a mondatait összepakolja (szórend, választékosság, játékosság, egyebek), az bejön(ne, ha érdemben tudnék mit kezdeni a sztorival), és pont azért, mert sokkal inkább látok magam előtt néhány Dali képet olvasás közben, mint Gaimannál, akinél csak szimplán unatkozom.

Amúgy ja, fogok még olvasni tőle, csak ezt ne kelljen még egyszer.

Szerintem:

Szerinted?

Interjú(m) a szerzővel