Junot Díaz: Oscar Wao rövid, de csodálatos élete

Semmi gond, ha nem hisztek az ilyen "babonákban". Nemcsak hogy nem gond, egyenesen tökéletes. Mert akármit hisztek, a fukú hisz bennetek.

Fülszöveg: Oscar aranyos, de súlyos személyiség: egy elhízott, sci-fi imádó, könyvmoly fiú. Ráadásul New Jersey-i gettóba szakadt dominikai család sarja, ami hátrányos helyzet a köbön. Az álma, hogy a dominikai Tolkien legyen, és persze, hogy megtalálja az igaz szerelmet. Sajnos Oscarnak a saját egyéniségén kívül egy komoly akadály állja útját: a fukú, vagyis az átok, amely nemzedékek óta sújtja családját, azóta, hogy nagyapja nemet mondott Trujillónak, a véreskezű és véresszájú diktátornak, amiért súlyos árat fizetett. A regény több idősíkon és több mesélőn keresztül követi nemcsak egy család történetét, de Dominika modern történelmét is, érdekes és megkapó szereplőkön keresztül ábrázolja az életet egy olyan véres diktatúrában, amely embertelen és emberellenes volt. Junot Díaz regénye egyedi hangjával, az irodalmi stílusok ötvözésével derűsen előadott, de szívszorító történetével rengeteg díjat és elismerést begyűjtött, többek között a Pulitzer-díjat is. Szerző: Junot Díaz Eredeti cím: The Brief Wondrous Life of Oscar Wao Oldalszám: 328 Kiadó: Cor Leonis Megjelenés: 2013 Megrendelés

Nem tudom, más hogy van vele, de én személy szerint annyira nem vagyok képben az irodalmi díjazásokat illetően, különösebben nem befolyásolja a választásaimat egy-egy nevesebb díj, ám mindennek ellenére azért figyelem az ilyesmit, szép csendben elraktározom, és alkalmasint tapasztalatot is szerzek a díjnyertes könyvekről.

Még Könyvfesztiválon beszélgettem egy hölggyel, aki kijelentette, pont Díaz kapcsán, hogy ő onnantól kezdve nem hajlandó egy könyvet elolvasni, hogy megtudta, nyert valami nevesebb díjat, ugyanis nem ért egyet a zsűrizési szempontokkal. Ám mivel a megokolás részletezése itt abba is maradt, hamar hamvába halt a vitaestünk, én meg persze azóta is rágom magam a dolgon, mert oké, nem érthetünk egyet mindennel, de attól még csak nem az ember két szép szeméért osztják az ilyesmit.

Junot Díaz például Fikció kategóriában nyerte 2008-ban a Pulitzer-díjat ezért a könyvéért, és szerintem a vicc az egészben, hogy míg a wikipédia szerint ez a díj akkor jár ha, és idézem: "Egy amerikai szerző könyve (fikció), amelyben lehetőleg az amerikai életről ír." Oscar Wao rövid, bár talán annyira mégsem csodálatos élete ennek rendesen ellent mond.
Szerencsére!

A könyv mindenről szól, csak épp az amerikai életről nem, mert bár épp ezen regény főszereplői is Amerikában élő dominikai bevándorlók, most még annyira sem jelenik meg a bőség földje, mint az Így veszíted elben. Ott azért rendesen kapni a kirekesztettséget, az amerikai integrációt, míg itt igazán Dominika a hangsúlyos. És épp ezért, le a kalappal a Pulitzer bizottság előtt, hogy láthatóan egy csomó kicsinyességükön túlléptek (már, ha van nekik), és olyan könyvet díjaztak, ami azért nem fél pár ponton bírálni a világpolitikát (sem).

A regény tulajdonképpen egy családregény, bár meg kell hagyni, hogy lazán elmehetne történelemkönyvnek is, ami a karibi-térség diktatúráktól vészterhes éveit ismerteti, és nem is akármilyen módon.

A címszereplő tulajdonképpen csak egy árnyalata a történetnek, már-már olyan rebellis gondolataim vannak, hogy csak egy kellemesen banális színezék, ugyanis minden más narratíva annyira komoly, felkavaró részleteket oszt meg velünk, hogy ahhoz képest az, hogy Oscar szexszel-e, vagy sem, pont lényegtelen számomra.

Persze, ez messze nem így van, hiszen

A természet törvényei ellen van, hogy egy dominikai minimum egyszer ne dugjon az életben, Oscar.

Annyira más kultúra ők női agyamnak, de rá kellett jönnöm épp ezért, hogy ez a dominicanosoknak igenis központi téma, kitörölhetetlenül szerves része a létezésüknek, s bár én mosolygok ezen a problémán több okból is, az, hogy Oscar tud-e csajozni, vagy sem, igenis kardinális kérdése a regénynek, akármennyire is mélyíti Trujillo rémuralma, vagy személyes (és politikai okból bekövetkezett) tragédiák egész sora a könyvet. (Azon jelenetek sokaságáról nem is beszélve, amiket elemezve rendesen el tudnám spoilerezni a könyvet.)

Ki lehet ezen akadni, vagy el lehet fogadni, és aki az utóbbi mellett dönt, az Oscar személyes vergődése mellett megismerhet egy olyan világot, ami egyszerűen elképesztő, kis közép-európai aggyal szinte fel sem fogható.

Lovakkal se lehetett volna elvontatni olyan filmtől vagy tévéműsortól, amiben szörnyek, űrhajók, mutánsok, kataklizmagépezetek, végzetek, varázslatok, vagy gonosz csirkefogók voltak. Oscar e téren tette tanúbizonyságát annak a zsenialitásnak, amiről nagyanyja állította, hogy a családi örökség része. Írt tündenyelven, beszélte a csakobszát, jobban ismerte  Marvel-univerzumot, mint Stan Lee, és fanatikus szerepjátékos volt. (Ha a videojáték is ment volna neki, akkor király lehetett volna, de hiába volt egy Atarija és egy Intellivision játékkonzolja, hiányzott hozzá a reflexe.)

Miközben Oscar a viszonylag kényelmes amerikai életében millió kifogást talál arra, hogy felmentse önmagát tunyasága és szerencsétlensége alól, a múlt homályából felsejlik az édesanyja tragédiája és hányattatott élete, valamint nagyapja felemelkedése és elkerülhetetlen bukása. Ez a két mellékszál (ami egyébként egyáltalán nem az szerintem, és ez már pusztán az oldalszámokon látszik) az, ami miatt szinte kötelező olvasni a regényt.

Az egy dolog, hogy a diktatúra errefelé sem ismeretlen, de az meg egy másik, hogy Trujillo világában milyen lehetett az élet.

Vágd le a hajad, hanyagold a szemüveget, eddz. És dobd ki azt a sok pornómagazint. Undorító, zavarja Mamit, és randit úgyse szerez neked.

Értelmes tanács, amit végül nem fogadott meg.

Díaz, mint korábbi könyvénél is, most is szemtelen, pimasz és flegma, ami Yuniorhoz, és a témájához illett, itt meg szinte kötelező, mert még az így átadott borzalmak is olyan elementárisak, annyira megülik a lelket, hogy más elbeszélésben talán kibírhatatlan lett volna.

És ez a nagyszerű Díazban. Látszólag félvállról beszél, szerkesztésileg úgy tűnhet, hogy csapong, mégis ott rejlik egy nagyon tudatos felépítés, annak biztos ismeretében, hogy az olvasója mennyit és hogyan képen feldolgozni az elbeszéléséből, és ő ezt pontosan tudja, érzi, és használja a képességeit azért, hogy az olvasójának bármit átadjon.

Teljesen megdöbbenve és lenyűgözve állok azon felismerés előtt, hogy az író mennyire rá tud hangolni a saját szavaira, gyakorlatilag másfél oldal alatt, hogy a témája, ami tényleg fényévekre van tőlem, mennyire érdekessé, és közelivé válik, csak azért, mert Díaz írja, és úgy ír, ahogy. Már-már mesterien manipulatív.

Nem könnyű, sem a könyv, sem Dominika történelme, sem a személyes sorsok, se semmi, amiről ír, mégis mind többet és többet akarok felfedezni belőle, sorról-sorra, mondatról-mondatra magához láncol, felkavar, elborzaszt... de nem enged.

Állítom, ha a Dominikai Köztársaság telefonkönyvét írná, én azt is olvasni akarnám, mert bár most pillanatnyilag pont nem érdekel, amint elkezdeném olvasni, a világ legérdekesebb könyve lenne, pusztán csak azért, ahogy Díaz írni tud.

Pedig káromkodik, és világosan látszik, hogy a személyes értékítéletünk ennél különbözőbb már nem is lehetne, hogy a dominikai pasik ezer százalék, hogy mind suciok, akik lehetőleg a közelembe se jöjjenek, és ez alatt magát az írót is értem, sőt, őt értem csak igazán, (mert hát a könyvet olvasva nem megint vele álmodtam?) de amikor ír, akkor egyszerűen megbabonáz azzal a kegyetlen őszinteséggel, azzal a vészterhes nemzeti fukúval, amit mind hordoznak.

Azt hittem, az Így veszíted el után, hogy nekem Oscar Wao élete annyira nem fog tetszeni, hiszen pont az volt az egyik legfőbb vonzereje Yunior könyvének, hogy olyan lazán van megszerkesztve, és itt majd rám telepszik egy szabályos regény szigora, de egyáltalán nem így van. Itt sincs fojtogató koherencia, itt is szinte szabadon szállunk történetről történetre, ahogy 3 generáció életét és tragédiáját megismerjük, és ez annyira jó, annyira friss tőle az egész.

Egyedül a bő lére eresztett magyarázatok zavartak kissé, mert a regény sodrásába bekerülve sajnáltam kitekinteni Díaz kommentárjaira, pedig... egyrészt jól jöttek, mert a történelem tudásom e téren igen gyér, másrészt meg nem is értem, miért nem ír Díaz történelemkönyvet.  Szinte biztos vagyok benne, hogy onnantól a Dominikai Köztársaság történelmét mindenki szóról-szóra ismerné, ráadásul profin káromkodnánk spanyolul. Én például már tudom a leghasznosabb szavakat, amiket igaz, hogy még magyarul sem igen mernék kiejteni, mert valószínűleg gyorsan szappant találnék a számban, mégis ad némi extra magabiztosságot, hogy bárkit el tudnék küldeni spanyolul a fenébe. :)

De visszatérve a díjazásokra!

Arra jutottam, hogyha ilyenekért osztogatják őket, akkor igenis hónom alá csapok egy listát, amiről módszeres tudatossággal fogom elfogyasztani a könyveket, mert bár jó dolog néha kikapcsolni a könyvekkel, azért az is nagyszerű érzés, amikor ilyen szinten bővül a világról alkotott képem.

Az meg már csak hab a tortán, és koronája a közös történetünknek Oscarral, hogy ismét számos szállóigével gyarapodtam (magyarul is), és komolyan eltökéltem, hogy készítek magamnak egy Díaz füveskönyvet, mert azokat a beszólásokat, amiket elszórt itt is, egyenesen kötelező megtanulni, és használni.

Szerintem:

 

Szerinted?