– Szóval mi vagyok én? – kérdem anélkül, hogy megfordulnék.
Félek Audrára nézni, miközben kimondja a szavakat, amelyek örökre megváltoztatják az életem.
– Szilfek vagyunk.
– Szilfek? – Nem erre a válaszra számítottam. Most komolyan, ha egyszer muszáj mesebeli lénynek lennem, igazán lehetnék olyan, amiről legalább már hallottam. – Mi az isten az a szilf?!
Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy előolvasója lehettem Shannon Messenger: Vihar szeli ketté című könyvének, mely ma jelent meg, s végre megoszthatom immár mindenkivel azt, ami hetek óta nyomja a lelkem. Azaz, hogy: Úristen, de szerelmes vagyok Vane Westonba!
Tudom én, hogy párszor már tetten érhető volt nálam némi liliomtiprás, de ez mind eltörpül amellett, amit most a szélfiú kiváltott belőlem, mondjuk úgy, hogy ami Pritkin a felnőtt kategóriában, az Vane a young-adult műfajú srácoknál, s mivel Pritkinen már osztozni kényszerülök, ezúton a legkomolyabban is jelezném, hogy stip-stop Vane Weston!!! (raknék ide több felkiáltójelet is, de remélem értitek már ebből is)
De miért is, és ha már young-adult...
PONTOSAN ILYENNEK KELL LENNIE SZERINTEM EGY YOUNG-ADULT REGÉNYNEK!
Valahányszor rinyálok, hogy Ajjj már, egy újabb tinikönyv!, valahol mindig azt hiányolom, amit ide egyben bepakolt Messenger, ahogy a Vihar szeli kettében összefűzte a szálakat, és pont olyan karakterekre vágyom, amilyen itt Audra és Vane. Nincs felesleges rinya, meg mellébeszélés, mondhatni szép, egyenes a vonalvezetés, világos a történet kibontása, érezhetően eljutunk A-ból B-be, anélkül, hogy közben hatmillió félreértésen kellene átrágnunk magunkat...
Gondolta a csuda, hogy ilyen jó lesz, mert bár a beleolvasónál már érezhető volt, hogy olvasmányos, ami köszönhető a váltott nézőpontnak, meg a ritmikusságának, de hogy ilyen eleven és izgalmas lesz, még engem is meglepett. De az, én meg örömtáncot tudnék lejteni, hogy a kezembe sodorta a szél a könyvet.
Két dolgot kell még tudni a könyvről:
1. piszok vicces
2. Vane Weston
Ráadásul ezek még össze is forrtak, de oly módon, hogy már fáj az arcom, úgy rárögzült a vigyor a képemre.
Adott ugyebár Vane, aki túlélt egy tornádót - amiben a szülei viszont meghaltak -, ám ezzel együtt ki is szállt minden emlék a fejéből, és nagyjából csak annyi biztos számára, hogy piszok jól járt az örökbefogadó szüleivel, illetve, hogy minden éjjel egy titokzatos lányról álmodik, akibe azért rendesen bele is van zuhanva. Aztán szépen ezzel magyarázza, hogy korához és sutaságához képest, megnyerő külseje ellenére egy rakás szerencsétlenség a szerelmi élete, és valószínűleg ő a legnagyobb balfácán a randik terén. Pedig, ha tudná...
Ugyanis a vérciki helyzetek legtöbbjéért Audra a felelős, aki meg félárva, köszönhetően annak, hogy kettejük családjának közös harca van (volt) a viharhozókkal, akik meg a rosszfiúk a szilfek között.
Ja, mert persze mindketten szilfek, azaz a szél gyermekei, akik bár ölthetnek testet emberként (és szoktak is) valójában azért nem emberek. Csak ezt az egyikőjük tudja, a másikójuk meg nem (mármint először), és az a veszedelem, amiben a számukra legfontosabbak meghaltak, még koránt sem vonult el a fejük felől. Csak épp meghúzzák magukat, ezért őrzi Audra Vane-t, és torpedózza a romantikus kalandjait folyamatosan. A többit meg olvassátok el, mert kurva jókat lehet röhögni a könyvön. (Hoppá, ez kiszaladt! :D)
Most pedig beszéljünk egy kicsit Vane Westonról!
De komolyan... :)
Többé nem vagyok a lusta diák Vane, akin átok ül, ha lányokról van szó.Mostantól én vagyok Vane Weston: Az utolsó nyugati.Csúcs… Úgy hangzik, mint valami rajzfilm.
Már attól érdekes a könyv, hogy ezúttal olyan lényekkel, a szilfekkel ismerkedhetünk meg, akiket eddig hanyagolt a parairodalom, pedig... most nem azért, mert rám van tetoválva a szél jele, de szerintem ezek az elementálok (de még a többi is), kellően érdekes ahhoz, hogy elnyerjék méltó helyüket a könyvespolcainkon. Lények, akik az elemeket irányítják, jelen esetben a szeleket, és ne mondja nekem senki, hogyha szuperhatalmat lehetne kérni, ezeken a képességeken nem gondolkodnánk el.
Maga a megoldás, hogy miként használja fel ezt a szálat Messenger, végig érdekes, a leírásai pedig 99%-ban vizualizálhatóak. (Remélem, lesz sorozata más elementálokról is!) Nem mondom, hogy tökéletes, mert talán pár harci jelenetnél agyaltam, hogy pl filmen hogyan kivitelezném, de ugyebár addig, amíg hollywoodi látványtervezők és visual effectesek nem szorítanak széldárdát a torkomhoz, hogy szóról-szóra kivitelezzek mindent a filmvásznon, nem különösebben zavar a dolog, és szerintem mást sem fog. Szokni kell picit az elején a szelek összefűzésének elképzeléseit, az tuti, de annyi baj legyen, mert legalább újdonság.
És az is újdonság, hogy ennyire működik a kémia a két főszereplő, no meg az olvasó között.
Audra egy kicsit fafejű, kicsit karót nyelt orkánosztagos (ők a jófiúk elit katonái), aki irdatlanul elszúrt valamit a múltban, ami miatt rendesen kompenzál, többek között Vane túlzott védelmével, na meg a szabálykövetéssel.
Vane meg ettől kifejezetten a falnak tudna menni repülni, mert hát ő bizony emberek között nevelkedett, meg különben is 17 éves, tomboló hormonokkal, meg mindenfélével, amitől normális 17 éves srác lesz valaki. (NORMÁLIS! Imádtam, hogy mennyire normális!)
Persze, idővel idomulnak egymáshoz, Audra is lazít magán, meg Vane is hajlandó lesz felvállalni némi felelősséget, bár ezt leginkább Audráért teszi.
És ebben nagyon erős és nagyon jó a könyv!
Meg sem próbálja bevonni a kvázi emberi hőst semmiféle túlidealizált mázzal, vagy akár a hősnőt valami agyonerőltetett szupercsaj képpel. Mindketten olyan eleven és élő karakterek, hogy tényleg el tudom képzelni, hogy valahol Kaliforniában rohangál szálldos egy ilyen srác, meg követi egy ilyen csaj.
Ugyanis történjék bármi, Vane-nek gyakorlatilag máson se jár az esze, mint a csajozáson. Persze, érti ő a fennkölt eszméket, de tulajdonképp az motiválja, hogy megvédje Audrát, hogy aztán bepróbálkozhasson nála. Ettől persze csöppet egyszerűnek hangozhat szegénykém, de nem az! Pont ettől olyan szerethető, és pont ezek a gondolatok és helyzetek azok, amitől egyrészt valós lesz (mert tulajdonképpen mi is motivál egy 17 éves srácot?), másrészt meg akkorákat lehet röhögni rajta, hogy szinte már túlzásnak érzek ennyi humorérzéket egyetlen könyvbe sűrítve.
Drámai helyzetek csillannak meg, ahol ugyebár a szilfnemzet sorsa a tét, Vane meg azon agyal, hogy Audrán lehetne egy kicsivel kevesebb a ruha. XD (Audra általában nyakig be van öltözve.) Elképesztően autentikus és reális (de főleg vicces!!!), ahogy a feladatra koncentrálás mellett nem tagadja meg 17 éves énjét, ráadásul alig tudom elképzelni, hogy ezt Messengernél valaki viccesebben tudta volna megfogalmazni.
Audra pedig, bár fontos neki Vane, gyakorlatilag az munkál benne, hogy elnyerje az orkánosztag tiszteletét, vagy épp megküzdjön az apja hiánya felett érzett gyásszal. Bár kifelé próbál érettebbnek látszani, valójában csak egy kamaszlány, akinek támogatásra és szeretetre lenne szüksége, mondhatni iránymutatásra, amit nem is fél láttatni az írónő.
Tehát mindkettőjüknek van elég lelki többlete, nem hal el a dolog abban, hogy egymásba szerelmesednek, ráadásul mindezt szépen építi fel Messenger, annak ellenére is, hogy a történet nem ölel fel sok időt. Viszont nem fals az érzelmi rész, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy a két szereplő több, mint tíz éve ismeri egymást.
– Egy pillanatra támaszkodj egy pálmafának! – mondja, és már át is karoltat velem egy durva törzset. Áthelyezem a testsúlyomat, kényelmetlen szögben dőlök a fának, de sikerül talpon maradnom, miközben Audra nekiáll kigombolni a dzsekijét.A mindenit, remélem, hogy vékony, csipkés fehérnemű fog előbukkanni alóla!Miután kigombolja az utolsó csillogó aranygombot is – szerintem egy nyolcvanas évekbeli popsztár ruhatárába illene a dzsekije –, Audra kibújik a vastag kabátból, felfedve egyszerű, ujjatlan, fekete felsőjét és bársonyos bőrét. Szerelése nem éppen az áhított szexis melltartó, de legalább szűk és mélyen kivágott.(...)Fontos teendő: ellopni és megsemmisíteni Audra dzsekijét, amint csak lehet.
Mindent összevetve, Vane Weston eszméletlen jó kis pasi, akinek helyén van az esze, a szíve, meg még a hormonjai is, ráadásul ezt képes mind egyszerre úgy felhasználni, hogy konstruktív is, de megmarad pacifistának.
Audra meg méltó párja, aki bár ostorozza magát a múlt miatt, mégsem szippantja be a szenvelgés annyira, hogy ne legyen képes változni, vagy belátni dolgokat, amiket félre magyarázott magának.
Szóval jó kis pár ők ketten, nem is hiányoztak melléjük kifejezetten a hangsúlyos mellékszereplők (bár van két anyukánk, akiket szintén lehet bírni, kit ezért, kit azért - Vane-é például eléggé hasonlít Reni anyjához a Szent Johanna Gimiből), és kifejezetten izgalmas az is, ahogy lassan eljutunk oda, hogy fény derüljön a múlt egy-egy titkára (Itt jön az, hogy Úgy tudtam! Úgy tudtam! és nem azért, mert kiszámítható a csavar, hanem mert kívántatta magát a helyzet.), ahogy mindketten változnak egymás hatására, és persze az is, ahogy körvonalazódik az orkánosztag és a viharhozók között egy esetleges háború. (Mert az tuti lesz idővel, kell, hogy legyen!)
Jó volt elmerülni a könyvben, és alig várom, hogy ismét rárepüljek, mert sokszor olvasós lesz a poénhegyek miatt, az tuti. És épp ezért (meg Vane Westonért), nagyon ajánlom a könyvet másnak is, akár ya rajongó, akár nem, mert biztos vagyok benne, hogy a végén ti is úgy fogtok érezni, mint én, hogy
IDE NEKEM A FOLYTATÁST, DE AZONNAL!
Az előolvasás lehetőségét köszönöm az ÉTK Kft.-nek, a Merit Könyvek kiadójának!
U.i.: megszámoltam, csak 17x írtam le Vane Weston nevét. (Ezzel együtt 18.) - De hát szeretem! ;)
Szerintem:
Szerinted?
Trailer
akkor ez most ment a kívánságlistámra. pedig nem gondoltam volna.
VálaszTörlés