- Még nem táncoltam korábban - suttogtam.
- Ahogy én sem - válaszolta. - Biztosan jól csináljuk, mert nem taposok a lábadon.
Vannak pillanatok, amikor kifejezetten ijesztő vagyok még önmagam számára is.
Az elmúlt két napban ráadásul sok ilyen pillanat volt, jobbára azok, amikor Kemese Fannit zaklattam, sőt, üldöztem levélben, hogy mielőbb kierőszakoljam belőle a következő könyvét. (Jól tűrte. Még nem kaptam távolságtartási végzést, de nem lepődnék meg a dolgon.) :)
Az ok: nekem ez a Pippa Kenn nagyon tetszett!
Persze jól meglepődtünk egymáson a könyvvel az elején, hiszen ő young-adult, én meg ugyebár annyira már nem, csak ha fiatalabb srác kérdezi, mert akkor 22 évbe tömörülök, de csak lesz lassan értelme annak, hogy nem olvasok el akármit a műfajon belül. Mert ilyenkor, mikor ilyenre lelek, mint a Pippa, nekem olyan jó!
Persze disztópia, sőt, road-trip, és meg lehet gyanúsítani azzal, hogy de bezzeg, műfajwhore vagyok eme alágon, amit nem tagadok, de azért jelezném, hogy a gügyéket ott se bírom.
És ezzel nem azt akarom mondani, hogy gügyének gondoltam korábban ezt a könyvet, pusztán csak azt, hogy amit kaptam, azt a réveteg álmodozást, a kellemes belesüppedést a sztoriba, azt én alapjáraton külföldi első könyvekről sem feltételezem.
Fanni nagyon szépen ír. Érződik rajta, hogy Stiefvater az egyik példaképe, de szerencsére nem olyan, nem a másolata sem jelen könyvben, sem összességében véve.
Kellemesen bájos a stílusa, mely egy zombiapokalipszis esetén is helytálló így, ahogy itt adagolva van. Nem esett túlzásokba, nem voltak cirádás leírások, amik hiteltelenné tették volna a pusztuló világot, ellenben nem is volt leegyszerűsítve, ponyvásítva a mondanivaló kifejezése. Olyan lányosan eltalált, ami tökéletesen illik ahhoz a szívmelengető szerelemhez, ami kibontakozik a szereplők között.
Adott ugyanis Pippa, aki egy erődházban él, mert jóval a születése előtt eljött az apokalipszis, azaz a hülye emberiség addig génmanipulált, meg hajszolta a technológiát, míg valami szakadár csoport azt nem mondta, hogy akkor itt most kipusztulás lesz mostantól, mert ebből elég.
El is indítottak egy vírust, ami mindenkiből, aki a hosszú és fiatalos élet reményében használt implantátummal élt, zombiszerű izét csinált. Akinek meg ez ilyen-olyan okból nem volt beültetve, az épp megmenekült, de persze ők voltak kevesebben.
Szóval erősen szanálódott világban él, annyira, hogy mire ő megszületik, a családja tulajdonában lévő erődház kolóniája kettő főre csökken. Ő, meg az apja, ráadásul még neki is volt érkezése sápadt támadás áldozatává válni Pippa 12. születésnapján.
Innentől Pippa egyedül maradt, a létfenntartásra persze alkalmas házában, a megfelelő Bear Grylls tudással, de telve csupa félelemmel, félinformációval, és már-már babonás beidegződéssel az őt körülvevő környezettel kapcsolatosan.
Minden életképessége ellenére túlélnie persze nem könnyű, pláne nem zombiapokalipszis idején, de azért Pippát nem kell félteni. Sokkal inkább sajnálni, mert az a pokol, amibe ő került, az sokkal rosszabb a halálnál. 5 év egyedül sok, még akkor is, ha valaki Müller Péterre hallgatva konstruktívan éli meg a magányt.
Ennek a magánynak tesz pontot a végére Ruben felbukkanása, és veszi kezdetét kettőjük közös útja, mely során mindkettőjük élete megváltozik...
Nagyon tetszett, ahogy Fanni vezetett ezen az úton. Tetszett, hogy Pippa erős karakter, mégsem kendőzte el a gyengéit, mert esendő is lenni. Nem állította be az írója legyőzhetetlennek, az élni akarás és a reményvesztett feladás éppúgy ingadozott a lelkében, ahogy normál embereknél lenne hasonló helyzetben.
Tetszett, ahogy Rubenben összecsapott a felelőtlenség és a küldetéstudat. Ahogy megismerkedtek, a kezdeti bizalmatlanság, a későbbi esetlenség, majd a lángoló ragaszkodás. Örültem, hogy az élet dolgait tekintve igenis nem mindent tudóak, mégsem kényszer szendéskedtünk például a szerelem dolgait illetően. Olyan természetesen alakultak köztük a dolgok, egy természetellenes világban, amolyan kék lagúnás módon, amitől ősi, elemi lett az egész, mégis megmaradt valamiféle ártatlanságban. Nagyon jól ráérzett Fanni valami ösztönösre, amire én is úgy reagáltam, hogy észrevétlenül is, mondhatni ösztönösen rajongtam a könyvért.
Tetszett, hogy Ruben folyton röhögött, még ez a szóhasználat is tetszett, de leginkább azok a jelenetek érintettek meg, amikor egymás karjába szaladtak.
Annyi mély fájdalom, s egyben felszakadó reményteli sóhaj van ezekben az összekapaszkodásokban, mintha Fanni pontosan tudná, milyen érzés az évekig tartó magány sötétségéből egyszer csak beleszaladni egy szerető ölelésbe.
És nem arról a magányról beszélek, amikor még kreatívvá tesz, és fejlődünk általa, hanem amikor már túl sok, túl bénító, amikor már lassan becsavarodik az ember, annyira kell egy társ magunk mellé. Lényegében nem is feltétlen szerelem, hanem valaki, akit érdeklünk, akihez szólhatunk. Pippának épp egy szerelmes jutott. És nem is akármilyen.
Azért nem fals az egész egy lány-egy fiú, senki más felállás, mert annyira előkészített a világ magányossága által is a helyzetük, hogy egyszerűen nem is történhetne másképp, mint hogy egymásból merítenek erőt.
Az meg már csak tetézi rajongásom, hogy miután egymásra leltek, tudatosan dolgoztak a kapcsolatukon.
És tetszett az adagolt információáramlás, a váltott nézőpont dinamikája, amit néhol időbeli ugrás is tarkított. Szépen szerkesztett a cselekmény, okosan felépítve, és érződött rajta, hogy Fanni komolyan gondolja, hogy olyan sztorit ír, amiben bár ő is ízig-vérig benne van, mégsem fél alázatosnak lenni, és beáldozni dolgokat a szerkesztés folyamán. (Nem olvastam a nyers kéziratot, de lehet érezni, hogy tudatos a kész mű. Nem erőltetetten, hanem professzionálisan.)
Épp ezért nem értem utólag, a félfüllel szemmel elkapott kifogásokat például az alternatív jövőkép higiénés módszereit illetően.
Itt ez a génmanipulált, haldokló világ, ahol az emberek próbálnak túlélni, érdekes egyvelegét használva a technikának és a természethez való visszatérésnek.
Nem kaptak hangsúlyt apró, mindennapi dolgok, mint például van-e vécépapír, de nem is hiányoznak szerintem az efféle mindennapi apróságok a disztópiás regényeknél. (Majd csak feltaláljuk magunkat, ha már odajutottunk!) Ellenben érinthetünk, és itt is érintettünk olyan alapvető kérdéseket, mint fogmosás, vagy fürdés.
A folyó víz természetesen megoldott, vagy ha nem, hát vannak tavak. A szájszag ellen meg itt nem mentalevél van, hanem olyan bokrok, melyeknek gyümölcse szárítva-porítva segít, hogy ne fogatlan legyen a túlélők hada. Hasonlóképp oldják meg a fürdéshez alkalmazható segédanyagokat, és nem értem, hogy ez miért fura egyeseknek. Egyrészt ilyen már ma is van (Google), másrészt meg, akkor lett volna esetleg mókás, ha a vándorlás alatt is ragaszkodnak az illatos rózsavízhez fürdősóval, békességre intve a sápadtakat, míg végeznek.
De efféle következetlenségek még hírből sem maradtak a könyvben. Nagyon is reális, sőt, szinte néhol még kicsit nyers is az utazás, és a közben átélt viszontagságok. (Epic fantasy-k esetében sem rágódunk a személyes ápoltságon, hanem elfogadjuk, hogy nagy valószínűséggel nem a Colgate-Dove kombó a megoldás. Elárulom, ott is tuti növényekkel oldják meg, csak legfeljebb nincs írásban említve. Vagy beszélgethetnénk a természeti népekről...)
Egyszerűen csak jó volt olvasni, mert lendületes volt, és igenis nem tarkították bakik a világfelépítést, a megismerése következetes volt, a karakterek elevenek, a szerelmi szál pedig andalító.
Talán, talán, ha nagyon akarnék kontrát is írni, annyit említenék meg, hogy egy leheletnyivel több sápadt ismeretnek örültem volna, illetve, a végén egy bizonyos dolog körüli titok már szerintem oly mindegy volt. Számomra tökéletes lett volna minden anélkül is.
A vége pedig... Ahhoz képest, amit szomjaztam, furcsán keserédesbe hajlik, s bár nagyon jó így is, elviseltem volna én akár a cukorszirupot is jelen esetben. :) Sőt!
Ugyanis a lezárás sejtet némi függést, de valójában tökéletesen megállja a helyét a könyv önálló kötetként is.
S mivel van egy szilárd elképzelésem a szerelmesek sorsáról, az így bennrekedt katarzis (ami a cukorsziruptól kiszakadt volna) most tombol bennem, és íratja Fanninak a csöppet sürgető hangvételű, hisztérikus leveleket, hogy mikor jön már A viharszívű Mya Mavis.
Merthogy annak nem várok ám annyit az olvasásával, mint Pippánál, az ezer százalék. Nem lesz ideje kézmelegre lehűlni a nyomdából kikerülve, én már rávetem magam! ;)
Az elmúlt két napban ráadásul sok ilyen pillanat volt, jobbára azok, amikor Kemese Fannit zaklattam, sőt, üldöztem levélben, hogy mielőbb kierőszakoljam belőle a következő könyvét. (Jól tűrte. Még nem kaptam távolságtartási végzést, de nem lepődnék meg a dolgon.) :)
Az ok: nekem ez a Pippa Kenn nagyon tetszett!
Persze jól meglepődtünk egymáson a könyvvel az elején, hiszen ő young-adult, én meg ugyebár annyira már nem, csak ha fiatalabb srác kérdezi, mert akkor 22 évbe tömörülök, de csak lesz lassan értelme annak, hogy nem olvasok el akármit a műfajon belül. Mert ilyenkor, mikor ilyenre lelek, mint a Pippa, nekem olyan jó!
Persze disztópia, sőt, road-trip, és meg lehet gyanúsítani azzal, hogy de bezzeg, műfajwhore vagyok eme alágon, amit nem tagadok, de azért jelezném, hogy a gügyéket ott se bírom.
És ezzel nem azt akarom mondani, hogy gügyének gondoltam korábban ezt a könyvet, pusztán csak azt, hogy amit kaptam, azt a réveteg álmodozást, a kellemes belesüppedést a sztoriba, azt én alapjáraton külföldi első könyvekről sem feltételezem.
Fanni nagyon szépen ír. Érződik rajta, hogy Stiefvater az egyik példaképe, de szerencsére nem olyan, nem a másolata sem jelen könyvben, sem összességében véve.
Kellemesen bájos a stílusa, mely egy zombiapokalipszis esetén is helytálló így, ahogy itt adagolva van. Nem esett túlzásokba, nem voltak cirádás leírások, amik hiteltelenné tették volna a pusztuló világot, ellenben nem is volt leegyszerűsítve, ponyvásítva a mondanivaló kifejezése. Olyan lányosan eltalált, ami tökéletesen illik ahhoz a szívmelengető szerelemhez, ami kibontakozik a szereplők között.
Adott ugyanis Pippa, aki egy erődházban él, mert jóval a születése előtt eljött az apokalipszis, azaz a hülye emberiség addig génmanipulált, meg hajszolta a technológiát, míg valami szakadár csoport azt nem mondta, hogy akkor itt most kipusztulás lesz mostantól, mert ebből elég.
El is indítottak egy vírust, ami mindenkiből, aki a hosszú és fiatalos élet reményében használt implantátummal élt, zombiszerű izét csinált. Akinek meg ez ilyen-olyan okból nem volt beültetve, az épp megmenekült, de persze ők voltak kevesebben.
Szóval erősen szanálódott világban él, annyira, hogy mire ő megszületik, a családja tulajdonában lévő erődház kolóniája kettő főre csökken. Ő, meg az apja, ráadásul még neki is volt érkezése sápadt támadás áldozatává válni Pippa 12. születésnapján.
Innentől Pippa egyedül maradt, a létfenntartásra persze alkalmas házában, a megfelelő Bear Grylls tudással, de telve csupa félelemmel, félinformációval, és már-már babonás beidegződéssel az őt körülvevő környezettel kapcsolatosan.
Minden életképessége ellenére túlélnie persze nem könnyű, pláne nem zombiapokalipszis idején, de azért Pippát nem kell félteni. Sokkal inkább sajnálni, mert az a pokol, amibe ő került, az sokkal rosszabb a halálnál. 5 év egyedül sok, még akkor is, ha valaki Müller Péterre hallgatva konstruktívan éli meg a magányt.
Ennek a magánynak tesz pontot a végére Ruben felbukkanása, és veszi kezdetét kettőjük közös útja, mely során mindkettőjük élete megváltozik...
Nagyon tetszett, ahogy Fanni vezetett ezen az úton. Tetszett, hogy Pippa erős karakter, mégsem kendőzte el a gyengéit, mert esendő is lenni. Nem állította be az írója legyőzhetetlennek, az élni akarás és a reményvesztett feladás éppúgy ingadozott a lelkében, ahogy normál embereknél lenne hasonló helyzetben.
Tetszett, ahogy Rubenben összecsapott a felelőtlenség és a küldetéstudat. Ahogy megismerkedtek, a kezdeti bizalmatlanság, a későbbi esetlenség, majd a lángoló ragaszkodás. Örültem, hogy az élet dolgait tekintve igenis nem mindent tudóak, mégsem kényszer szendéskedtünk például a szerelem dolgait illetően. Olyan természetesen alakultak köztük a dolgok, egy természetellenes világban, amolyan kék lagúnás módon, amitől ősi, elemi lett az egész, mégis megmaradt valamiféle ártatlanságban. Nagyon jól ráérzett Fanni valami ösztönösre, amire én is úgy reagáltam, hogy észrevétlenül is, mondhatni ösztönösen rajongtam a könyvért.
Tetszett, hogy Ruben folyton röhögött, még ez a szóhasználat is tetszett, de leginkább azok a jelenetek érintettek meg, amikor egymás karjába szaladtak.
Annyi mély fájdalom, s egyben felszakadó reményteli sóhaj van ezekben az összekapaszkodásokban, mintha Fanni pontosan tudná, milyen érzés az évekig tartó magány sötétségéből egyszer csak beleszaladni egy szerető ölelésbe.
És nem arról a magányról beszélek, amikor még kreatívvá tesz, és fejlődünk általa, hanem amikor már túl sok, túl bénító, amikor már lassan becsavarodik az ember, annyira kell egy társ magunk mellé. Lényegében nem is feltétlen szerelem, hanem valaki, akit érdeklünk, akihez szólhatunk. Pippának épp egy szerelmes jutott. És nem is akármilyen.
Azért nem fals az egész egy lány-egy fiú, senki más felállás, mert annyira előkészített a világ magányossága által is a helyzetük, hogy egyszerűen nem is történhetne másképp, mint hogy egymásból merítenek erőt.
Az meg már csak tetézi rajongásom, hogy miután egymásra leltek, tudatosan dolgoztak a kapcsolatukon.
És tetszett az adagolt információáramlás, a váltott nézőpont dinamikája, amit néhol időbeli ugrás is tarkított. Szépen szerkesztett a cselekmény, okosan felépítve, és érződött rajta, hogy Fanni komolyan gondolja, hogy olyan sztorit ír, amiben bár ő is ízig-vérig benne van, mégsem fél alázatosnak lenni, és beáldozni dolgokat a szerkesztés folyamán. (Nem olvastam a nyers kéziratot, de lehet érezni, hogy tudatos a kész mű. Nem erőltetetten, hanem professzionálisan.)
Épp ezért nem értem utólag, a fél
Itt ez a génmanipulált, haldokló világ, ahol az emberek próbálnak túlélni, érdekes egyvelegét használva a technikának és a természethez való visszatérésnek.
Nem kaptak hangsúlyt apró, mindennapi dolgok, mint például van-e vécépapír, de nem is hiányoznak szerintem az efféle mindennapi apróságok a disztópiás regényeknél. (Majd csak feltaláljuk magunkat, ha már odajutottunk!) Ellenben érinthetünk, és itt is érintettünk olyan alapvető kérdéseket, mint fogmosás, vagy fürdés.
A folyó víz természetesen megoldott, vagy ha nem, hát vannak tavak. A szájszag ellen meg itt nem mentalevél van, hanem olyan bokrok, melyeknek gyümölcse szárítva-porítva segít, hogy ne fogatlan legyen a túlélők hada. Hasonlóképp oldják meg a fürdéshez alkalmazható segédanyagokat, és nem értem, hogy ez miért fura egyeseknek. Egyrészt ilyen már ma is van (Google), másrészt meg, akkor lett volna esetleg mókás, ha a vándorlás alatt is ragaszkodnak az illatos rózsavízhez fürdősóval, békességre intve a sápadtakat, míg végeznek.
De efféle következetlenségek még hírből sem maradtak a könyvben. Nagyon is reális, sőt, szinte néhol még kicsit nyers is az utazás, és a közben átélt viszontagságok. (Epic fantasy-k esetében sem rágódunk a személyes ápoltságon, hanem elfogadjuk, hogy nagy valószínűséggel nem a Colgate-Dove kombó a megoldás. Elárulom, ott is tuti növényekkel oldják meg, csak legfeljebb nincs írásban említve. Vagy beszélgethetnénk a természeti népekről...)
Egyszerűen csak jó volt olvasni, mert lendületes volt, és igenis nem tarkították bakik a világfelépítést, a megismerése következetes volt, a karakterek elevenek, a szerelmi szál pedig andalító.
Talán, talán, ha nagyon akarnék kontrát is írni, annyit említenék meg, hogy egy leheletnyivel több sápadt ismeretnek örültem volna, illetve, a végén egy bizonyos dolog körüli titok már szerintem oly mindegy volt. Számomra tökéletes lett volna minden anélkül is.
A vége pedig... Ahhoz képest, amit szomjaztam, furcsán keserédesbe hajlik, s bár nagyon jó így is, elviseltem volna én akár a cukorszirupot is jelen esetben. :) Sőt!
Ugyanis a lezárás sejtet némi függést, de valójában tökéletesen megállja a helyét a könyv önálló kötetként is.
S mivel van egy szilárd elképzelésem a szerelmesek sorsáról, az így bennrekedt katarzis (ami a cukorsziruptól kiszakadt volna) most tombol bennem, és íratja Fanninak a csöppet sürgető hangvételű, hisztérikus leveleket, hogy mikor jön már A viharszívű Mya Mavis.
Merthogy annak nem várok ám annyit az olvasásával, mint Pippánál, az ezer százalék. Nem lesz ideje kézmelegre lehűlni a nyomdából kikerülve, én már rávetem magam! ;)
Szerintem:
Szerinted?
Olvass bele!
0 megjegyzés:
Ne tartsd magadban...
Mondd el bátran a véleményed!