Macskát én még így nem féltettem

- Szépen vagyunk - mondta anya. (...) Egyetlen családtagunk büszkélkedhet normális párkapcsolattal, az is szociopata.

Fülszöveg: A Nem vagyok sorozatgyilkosban John Wayne Cleaver megmentette a városát egy olyan hidegvérű mészárostól, aki még az általa bálványozott sorozatgyilkosoknál is rettenetesebb tetteket vitt végbe. De úgy tűnik, a démon nem volt egyedül, és az eltűnése egy új fenevadat hozott Clayton megyébe. Lassan újra gyűlni kezdenek az áldozatok a hullaházban, és John egy új rejtéllyel találja szemben magát, amely megoldásra vár. John azonban már megízlelte a gyilkolás ízét, és lehet, hogy a sötétebbik oldala, amit eddig fegyverként használt a harcban – az a rémisztő alteregó, akit csak Szörnyeteg úrként emleget – most átveszi az uralmat. Claytonban senki nincs biztonságban, amíg John le nem győzi két legádázabb ellenfelét: az ismeretlen démont, akit meg kell ölnie, és a belső démonját, aki elől nem menekülhet. Ez a díjnyertes kötet még több borzongást és izgalmat ígér, mint a trilógia előző része. Dan Wells előre is bocsánatot kér a rémálmokért. Szerző: Dan Wells Sorozat: Nem vagyok sorozatgyilkos #2 Eredeti cím: Mr. Monster Oldalszám: 272 Kiadó: Fumax Megjelenés: 2013

Rendesen rápihentem erre a könyvre az első rész után, mert csöppet kiakadtam annak idején a balzsamozáson, meg úgy eleve ezen a szociopata témán, de utólag egyáltalán is nem bánom az egészet, mert így megértek bennem olyan dolgok, ami után sokkal inkább ráhangolódhattam a trilógia második részére.

Ettől függetlenül, vagy épp ezért rögtön a legelején illik megkövetnem az első részt, mert bár továbbra is morbidnak tartom, a Szörnyeteg urat olvasva sok mindent átértékeltem magamban.

Először is, Dan Wells elképesztő egy író. Disztópiában se semmi, de amit itt művel, attól feláll a szőr a karomon.

Elképzelni nem tudom, hogy juthat valaki eszébe, hogy sorozatgyilkost, vagy legalábbis szociopatát válasszon főhősének - hacsak nem dokumentumregényt ír, vagy pszichiáter, aki e témában publikál -, nemhogy még ennyire emberközelivé is tegye.

Bár korábban kicsit kibuktam, mert hát mégis csak felkészületlenül ért a téma, mára kijelenthetem, hogy ha nagy leszek, én is sorozatgyilkos szeretnék lenni. :) (Tudom, lassan meg se lepődjek, ha egyszer tényleg kopogtat az FBI, amiért ilyeneket írok.)

Wells annyira szuggesztív, olyan mesterien bánik a lelki folyamatokkal, hogy mélységesen meg vagyok döbbenve, és le vagyok nyűgözve, amiért egy ilyen, a köztudatban torznak és megvetendőnek tartott dolgot közel hozott hozzám, és úgy eleve az olvasókhoz.

Nem akarok belemenni a politikai-morális kérdéseibe a témának, de valljuk be szép csöndesen magunknak, hogy ha sorozatgyilkosról hallunk, aki x embert lekaszabolt, lazán az az első gondolatunk, hogy az ilyen minek éljen. Én legalábbis bevallom bátran, hiszen az, aki nem tud élni azon késztetés nélkül, hogy ártatlan embereket öljön hobbiból, az vesszen csak, azt még etetni is kár a kényszerkezelés, vagy a fegyház ideje alatt.

Na igen ám, de erre a vaskos elképzelésere tojt nagy ívben Wells, és alkotta meg a Szörnyeteg urat.

Egész egyszerűen megláttatta velem, hogy mi a háttere ennek az egésznek, miként lehet végigküzdeni egy fél, vagy még akár egy egész életet is szociopataként; hogy ők is csak emberek, csak emocionálisan eltérnek az átlagtól. Ráadásul úgy, hogy azért a regény megmaradt egy élvezhető, fogyasztható és izgalmas young-adult thrillernek.

Nem mondom, hogy innentől áttértem arra, hogy simogassunk sorozatgyilkosokat átnevelő jelleggel, de már sokkal inkább tekintem őket embernek, mint eddig.

Tényleg el nem tudom képzelni, honnan jött nála az ihlet, és a késztetés ekkora alaposságra, de van egy sejtésem, hogy talán volt/van a környezetében hasonló szociopata. Egyszerűen nem lehet máshogy!

Azok a belső lelki folyamatok, amiket John által megismerünk, annyira megindítóak néha, hogy szinte azt sajnálom, hogy nem vagyok magam is az, vagy épp azt, hogy nem randiztam eggyel sem eddig. (Bár ezen azért még agyalok egy keveset.)

Amikor John küzd önmagával, hogy ne váljon gyilkossá, ahogy mérlegel, ahogy próbálja kordában tartani a dolgait a szabályaival... ahogyan a randi izgalmát sajátságosan, de mégis a mindenki által átélt módon kezeli és éli meg, ő mégis a diagnózisa számlájára írja... olyan végtelenül emberi, olyan kiszolgáltatott, és egyszersmind igazságtalan.

Igazságtalan, hogy olyan napi küzdelmekkel kell szembe néznie, amit mi elképzelni sem tudunk, amit akárhogy magyaráznak, mélységében megérteni se fogunk tudni soha.

Mélyen a tükörbe bámultam, és tanulmányoztam a képet. Vajon ki néz vissza rám? A fiú a túloldalon úgy nézett ki, mint én, úgy beszélt, mint én, úgy is mozgott, mint én. Jobbra dőltem, aztán balra, majd középre, és ő követett. Ez ijesztett meg legjobban - jobban, mint az áldozatok, a démon vagy a saját sötét gondolataim. Már nem tudtam határt húzni köztem és a fejemben lakozó gonosz között.

Hogy folytathatnám így? Két ember életét éltem egyszerre - a bennem megbújó gyilkosét és az átlagos fiúét, akinek kifelé látszottam. Régóta játszottam a jó gyerek szerepét, aki csendes, sosem okoz felfordulást, sosem keveredik bajba, de a szörnyeteg kiszabadult, és most igyekeztem kihasználni őt. Egy másik gyilkos után nyomoztam. Megadtam magam neki. Egyszerre igyekeztem John és Szörnyeteg úr lenni. Vajon becsaptam magam, hogy azt hittem, kettéoszthatom az életem? Lehetek egyáltalán egyszerre két ember - egy jó és egy rossz -, vagy muszáj lesz összemosni őket, és a végén egy jó ember leszek, aki a gonosz szüntelen kísértésében él?

Rendkívül jól eltalált, vagyis inkább tálalt karakter John Cleaver, aki az első részben inkább csak bemutatkozott, és itt nyert igazi mélységet a személye. Egyszerűen FRE-NE-TI-KUS!

És hasonlóképp igaz ez a többi karakterre is, mert valahol egyik se normális teljesen. A nővére a családilag kitaposott önrombolás egy enyhébb válfaját űzi, a nagynénjén látszik, hogy lassan, de biztosan belekeseredik a magányos életébe, az anyja pedig mind közül a legrosszabb a kontrollálási mániájával, s fonák módon egyben  a legnagyszerűbb is.

El-eljátszadoztam a gondolattal, valahányszor fel akartam pofozni, hogy hallgasson már, és üljön le őszintén beszélgetni a gyerekkel, hogy én vajon hogyan reagálnék egy ilyenre. Ahol az őszinte szavak arról szólnának, hogy legszívesebben a torkomnak szegezne egy kést, de nyugi, ő azért próbál jó gyerek maradni.

Valószínűleg nem jól, és aludni onnantól például már nem tudnék egy házban szerencsétlen fiammal. Furcsán összetett a mama, a maga egészen érdekes módján idegőrlő, mégis tele van anyai szeretettel és hűséggel, olyannal, ami már-már emberfeletti.

Ez viszont Brooke-ból már hiányzik. Talán a kis barátnőt tartom gyenge láncszemnek, bár őt is jobbára azért, mert volt egy elképzelésem, hogy merre alakul majd a történet, és ez az elmélet nem jött be.

A Nem vagyok sorozatgyilkos végén már látszódott egy halvány romantikus szál, ami itt eléggé kibontakozik. A lány kattog a fura fiúra, a fura fiú meg hát viszont, csak kicsit máshogy.

Ez látható volt már az előző részben is, és romantikus énem titkon arra számolt, hogy majd Brooke és John kapcsolata lesz az a vonulat, ami érzelmi csapást, s egyben mankót is nyújt ahhoz, hogy a szociopata szereplőnk közelítsen a normális élethez, meg valami happy endhez.

Ez egyrészt megvalósult, másrészt meg nem. Messze nem olyan romantikusan, mint vártam, ráadásul ezzel kapcsolatban még hálás is vagyok. Sokkal elemibb, realistább így az egész regény, akármennyire is "szörnyek" a rosszfiúk.

Mert rosszfiú itt is van, hiszen, ha nem misztikus fantasy-ként írja meg ezt Wells, az életben nem engedik szerintem kiadni a könyvet. Most már megértem.

Azt meg köszönöm, hogy ez a gonosz már másabb, mint az első rész gonosza volt. Sokkal emberibb, kegyetlenebb, mintegy támogatva a Johnban dúló borzalmakat. Itt nincs alakváltás, vagy az elpusztításával kapcsolatos dilemma, csak kegyetlenség, amolyan démoni módra, ami egyébként lazán lehetne emberi is.

Továbbra is azt mondom, hogy sokkal pofán csapósabb lenne realista regényként, de az is igaz, hogy ez a misztikum már közelít hozzá.

Ezáltal ez a rész sokkal merészebb, megdöbbentőbb, és izgalmasabb is, amiért emelem kalapom Dan Wells előtt! Nem hittem volna, hogy egyszer egy potenciális sorozatgyilkos lesz az egyik kedvenc szereplőm, és ilyen könyv kapcsán érzem majd a kényszert a folyamatos újraolvasásra, de megtörtént.

Az összes Dan Wells regény közül, amit olvastam, messze ez a legjobb, pedig a többi is nagyszerű!

Már előre sajnálom, hogy csak trilógia, mert így már csak egy rész van hátra, pedig John Cleaver kettősségét még éveken keresztül olvasnám.

Szerintem:

Szerinted?

Olvass bele!