- Te szoktál temetési meneteket kergetni hosszú, piszkos ruhában, mögötted lobogó hajjal a szélben?
Nem tudom, hova tegyem magamban ezt a könyvet. Hadakozik bennem a gonosz és a megértő kicsién, mert akárhogy forgatom magamban a véleményemet, mindig oda jutok, hogy... nem tudom. :\
Rachel Vincent macskás-karmolós-alakváltós másik sorozata egyáltalán nem érdekelt, de mikor megláttam, hogy a Sikoltók sorozat banshee-kről szól, rögtön felkaptam a fejem, hisz mennyivel érdekesebb lények ők, mint a vérmacskák, vagy mik.
Ráadásul Vincent a bean sídhe, azaz az ír mitológiai alapokhoz nyúlt, ami tovább fokozta volna a rajongásom, ha nem gyalul le sok mindent a kivitelezés.
Kezdjük azzal, amiről nem az írónő tehet. A mi fordításunkban lúdvérc lett a banshee-ből, ami kifejezés a magyar mondavilág egyik lénye, s bár van némi átfedés ír társával, én azért úgy tanultam, hogy a kettő nem egy és ugyanaz, így bár tetszetős a kifejezés, mégis zavart.
Amiről viszont már a szerző tehet, hogy akármilyen néven is nevezzük ezt a gyereket, bizony nem lett ez szépen összerakva.
Kaylee megérzi a halált, ráadásul egész kellemetlen mellékhatások kísérik eme képességét, ugyanis szinte leküzdhetetlen sikoltóroham jön rá, ha a közelében valaki épp készül az örök vadászmezőkre távozni. Ahogy illik, ezért rendesen flúgosnak is nézi mindenki, hovatovább már kényszerkezelést is kapott kedves rokonaitól, akik azóta nevelik, hogy az anyja meghalt, az apja meg nagy szeretetében magára hagyta.
Az egyetlen, aki nem a kényszerzubbonyt segítené fel rá egy-egy ilyen mutatvány után, az Nash, a suli egyik legjobb pasija, és naná, hogy a lánykánk rá van állva, és pillogja felé a kis szívecskéket a szeméből az iskolaudvar túloldaláról. ... És bármiféle poén lelövése nélkül itt nagyjából meg is lehet állni a történet összefoglalásával. Innentől kezdve fokozott SPOLERVESZÉLY!
Az például tetszett, hogy nem futunk nagy felvezető kört, Kaylee és Nash összemelegedésébe akkor kapcsolódunk be pont, amikor egy péntek este megteszik egymás felé az első lépést. Az viszont már kevésbé hoz lázba, hogy a srác pár vallomása végül ellentmondásba keveri az írónőt.
Konkrétan az a bajom, hogy ezek egy iskolába járnak, Nash a regény folyamán bevallja, hogy a hangja miatt kezdett el vonzódni Kaylee-hez, bennem meg felmerült a kérdés, hogy miként lehet hosszú hónapokat úgy lehúzni egy zsibongó iskolában, pláne, hogy a legjobb barátnőd a kiszemelt srác egyik haverjával kavar(t), az unokatesódról nem is beszélve, hogy egyszer nem álltok hallótávolságra egymáshoz?!
Az is rendben volt, hogy a szépfiú- amellett, hogy szép, még esze is van -, nem görgeti tovább az elhallgatott információkat kezdő banshee-nk előtt, hanem adott helyzetben bizony kinyitja a száját, és magyaráz.
Csak sokat elvesz az élvezhetőségből, hogy szinte varászütésre jönnek össze, hisz maga a regény olyan 4-5 napot ölel fel. Meg az is problémás számomra, hogy az addig mellébeszélő rokonság ennek hatására lesz hirtelen közlékeny. Mi a jó eget csináltak ezek évekig? Inkább bedugták a pszichiátriára, csak ne kelljen megbeszélni a dolgokat, aztán amikor Nash borítja a bilit, hát jól van, beszélünk?!
És még azt is a könyv javára írhatjuk, hogy az események felgöngyölítése, és a csavar egész izgalmas lett, de nem hagyhatom szó nélkül, hogy a történések középpontjában álló Kaylee bizony sokszor olyan sötét, mint az éjszaka.
Ha azt mondták neki, hogy csináljon A-t, csinál B-t, ha megkérték, hogy tegye meg B-t, juszt is nekikezdett az A-nak. Magától átfogó lényeglátása nem igazán volt, és bár voltak kérdései a képességeit illetően, messze nem volt benne elég igény arra, hogy megismerje önmagát.
Tényleg egész jól elvoltam a sztorival, bár messze nem hozta azt, amit ki lehetett volna alakítani belőle, de az, hogy a fő karakternél mindenki összetettebb és következetesebb, az azért elég nagy probléma. Főleg, hogy a teljes szereplőgárda kliséhalmaz valahol.
Szegény lány tipikusan az a főhősnő, akit vaslapáttal vernék agyon szívem szerint az első hülyeségénél, és ezt még tetézi az is, hogy a képességének valójában semmi haszna nincs az ég egy adta világon.
Jó, nyilván idővel lesz majd, különben a sorozat nem ért volna meg már 7 részt, de ebben a kezdő kötetben egy az egyben azt érzem, hogy a világon nincs ennél feleslegesebb paraképesség. Amikor meghal valaki, én azt sikoltással jelzem, ami a pasimnak szexi ének, meg közben látom az elhunyt lelkét, és még óbégatok, az meg tud barátkozni a halál gondolatával.
Na és aztán? Akinél nem vérnyákol valaki, az meg megszívta? Nem ráérnek a túlvilágon megbékélni?
Ráadásul a páros képesség is öngól, mert bár lehet embert menteni technikailag, valójában nem szabad, és más halálával szankcionálják.
Hehh?
Szóval az a bajom a sztorival, hogy nagyon érdekes lenne, csak sajnos több sebből vérzik az alap, mint egy szétlyuggatott drogfutár utcai bandaháború esetén.
Pedig amúgy nem lenne rossz író Vincent, mert egész kellemesen elszórakoztatott, csak vagy nem elég kreatív szegénykém, vagy igénye nem volt alaposabban összerakni ezt a könyvet. Így első találkozásra eléggé tucatírónak tűnik, aki villant valami eredetinek látszót, aztán szépen leamortizálja.
Márpedig ezért a témáért igazán kár, mert ritkaságszámba megy ez a kaszás-banshee paralény vonal nálunk, és örömmel vettem volna egy ilyen sorozatot.
Így viszont... nem tudom, hogy akarom-e folytatni egyáltalán, mert messze nem volt meggyőző. És életemben először annyira sajnálom ezt, hogy szánalomból talán kap még egy esélyt a Lélekmentők, de ha az is ilyen pongyola, akkor kasza végleg Rachel Vincent munkásságának számomra.
Szomorú vagyok!
Rachel Vincent macskás-karmolós-alakváltós másik sorozata egyáltalán nem érdekelt, de mikor megláttam, hogy a Sikoltók sorozat banshee-kről szól, rögtön felkaptam a fejem, hisz mennyivel érdekesebb lények ők, mint a vérmacskák, vagy mik.
Ráadásul Vincent a bean sídhe, azaz az ír mitológiai alapokhoz nyúlt, ami tovább fokozta volna a rajongásom, ha nem gyalul le sok mindent a kivitelezés.
Kezdjük azzal, amiről nem az írónő tehet. A mi fordításunkban lúdvérc lett a banshee-ből, ami kifejezés a magyar mondavilág egyik lénye, s bár van némi átfedés ír társával, én azért úgy tanultam, hogy a kettő nem egy és ugyanaz, így bár tetszetős a kifejezés, mégis zavart.
Amiről viszont már a szerző tehet, hogy akármilyen néven is nevezzük ezt a gyereket, bizony nem lett ez szépen összerakva.
Kaylee megérzi a halált, ráadásul egész kellemetlen mellékhatások kísérik eme képességét, ugyanis szinte leküzdhetetlen sikoltóroham jön rá, ha a közelében valaki épp készül az örök vadászmezőkre távozni. Ahogy illik, ezért rendesen flúgosnak is nézi mindenki, hovatovább már kényszerkezelést is kapott kedves rokonaitól, akik azóta nevelik, hogy az anyja meghalt, az apja meg nagy szeretetében magára hagyta.
Az egyetlen, aki nem a kényszerzubbonyt segítené fel rá egy-egy ilyen mutatvány után, az Nash, a suli egyik legjobb pasija, és naná, hogy a lánykánk rá van állva, és pillogja felé a kis szívecskéket a szeméből az iskolaudvar túloldaláról. ... És bármiféle poén lelövése nélkül itt nagyjából meg is lehet állni a történet összefoglalásával. Innentől kezdve fokozott SPOLERVESZÉLY!
Az például tetszett, hogy nem futunk nagy felvezető kört, Kaylee és Nash összemelegedésébe akkor kapcsolódunk be pont, amikor egy péntek este megteszik egymás felé az első lépést. Az viszont már kevésbé hoz lázba, hogy a srác pár vallomása végül ellentmondásba keveri az írónőt.
Konkrétan az a bajom, hogy ezek egy iskolába járnak, Nash a regény folyamán bevallja, hogy a hangja miatt kezdett el vonzódni Kaylee-hez, bennem meg felmerült a kérdés, hogy miként lehet hosszú hónapokat úgy lehúzni egy zsibongó iskolában, pláne, hogy a legjobb barátnőd a kiszemelt srác egyik haverjával kavar(t), az unokatesódról nem is beszélve, hogy egyszer nem álltok hallótávolságra egymáshoz?!
Az is rendben volt, hogy a szépfiú
Csak sokat elvesz az élvezhetőségből, hogy szinte varászütésre jönnek össze, hisz maga a regény olyan 4-5 napot ölel fel. Meg az is problémás számomra, hogy az addig mellébeszélő rokonság ennek hatására lesz hirtelen közlékeny. Mi a jó eget csináltak ezek évekig? Inkább bedugták a pszichiátriára, csak ne kelljen megbeszélni a dolgokat, aztán amikor Nash borítja a bilit, hát jól van, beszélünk?!
És még azt is a könyv javára írhatjuk, hogy az események felgöngyölítése, és a csavar egész izgalmas lett, de nem hagyhatom szó nélkül, hogy a történések középpontjában álló Kaylee bizony sokszor olyan sötét, mint az éjszaka.
Ha azt mondták neki, hogy csináljon A-t, csinál B-t, ha megkérték, hogy tegye meg B-t, juszt is nekikezdett az A-nak. Magától átfogó lényeglátása nem igazán volt, és bár voltak kérdései a képességeit illetően, messze nem volt benne elég igény arra, hogy megismerje önmagát.
Tényleg egész jól elvoltam a sztorival, bár messze nem hozta azt, amit ki lehetett volna alakítani belőle, de az, hogy a fő karakternél mindenki összetettebb és következetesebb, az azért elég nagy probléma. Főleg, hogy a teljes szereplőgárda kliséhalmaz valahol.
Szegény lány tipikusan az a főhősnő, akit vaslapáttal vernék agyon szívem szerint az első hülyeségénél, és ezt még tetézi az is, hogy a képességének valójában semmi haszna nincs az ég egy adta világon.
Jó, nyilván idővel lesz majd, különben a sorozat nem ért volna meg már 7 részt, de ebben a kezdő kötetben egy az egyben azt érzem, hogy a világon nincs ennél feleslegesebb paraképesség. Amikor meghal valaki, én azt sikoltással jelzem, ami a pasimnak szexi ének, meg közben látom az elhunyt lelkét, és még óbégatok, az meg tud barátkozni a halál gondolatával.
Na és aztán? Akinél nem vérnyákol valaki, az meg megszívta? Nem ráérnek a túlvilágon megbékélni?
Ráadásul a páros képesség is öngól, mert bár lehet embert menteni technikailag, valójában nem szabad, és más halálával szankcionálják.
Hehh?
Szóval az a bajom a sztorival, hogy nagyon érdekes lenne, csak sajnos több sebből vérzik az alap, mint egy szétlyuggatott drogfutár utcai bandaháború esetén.
Pedig amúgy nem lenne rossz író Vincent, mert egész kellemesen elszórakoztatott, csak vagy nem elég kreatív szegénykém, vagy igénye nem volt alaposabban összerakni ezt a könyvet. Így első találkozásra eléggé tucatírónak tűnik, aki villant valami eredetinek látszót, aztán szépen leamortizálja.
Márpedig ezért a témáért igazán kár, mert ritkaságszámba megy ez a kaszás-banshee paralény vonal nálunk, és örömmel vettem volna egy ilyen sorozatot.
Így viszont... nem tudom, hogy akarom-e folytatni egyáltalán, mert messze nem volt meggyőző. És életemben először annyira sajnálom ezt, hogy szánalomból talán kap még egy esélyt a Lélekmentők, de ha az is ilyen pongyola, akkor kasza végleg Rachel Vincent munkásságának számomra.
Szomorú vagyok!
Szerintem:
Szerinted?
0 megjegyzés:
Ne tartsd magadban...
Mondd el bátran a véleményed!