Gayle Callen: Bűnös szerelem

Fülszöveg: Reynold Welles először lovag volt, majd szerzetesnek állt, mindig is szigorú erkölcsi normák szerint élt. De azon az éjszakán, amikor kiszabadítja a gyönyörű Lady Katherine Berkeley-t egy felségáruló emberrabló karmaiból és ezzel megmenekíti attól, hogy belekényszerítsék egy házasságba, a bájos hölgy varázsa meglágyítja a szívét. A védelmező karokban remegő nőnek fogalma sincs arról, hogy milyen emésztő vágy lángja lobbant fel a férfiban, és ez a szenvedély napról napra egyre erősebben égeti a lelkét.

Bár tehetetlen a hölgy ártatlan érzékiségével szemben, Reynold kötelességének érzi, hogy segítsen a lánynak eljutni a király színe elé, akinek az élete függ attól a titoktól, amit a nő őriz. De amikor a lovag rádöbben, hogy Katherine a tervek szerint férjhez megy, a kötelességtudat és kínzó vágyai között kell döntenie.

Eredeti cím: The Darkest Knight

A kezembe akadt, mert…

extra akciósan kínálták, így gondoltam elkalandozom kicsit a középkori romantikus történetek irányába.

Közös történetünk:
nagy tanulság, mely során csak megtanulom már végre, hogyha szinte utánam dobnak egy könyvet, akkor annak nyilvánvalóan oka van.

Haragszom erre a könyvre! Elvett négy napot az életemből, ami alatt olvashattam volna normális könyvet is. Ehelyett a félbehagyott könyveim számát növeli, amit én mindig kudarcként élek meg.

És haragszom magamra is, amiért nem adtam fel korábban, sőt azért is, mert szilárd elhatározásom ellenére sem voltam képes végigolvasni. :(

A történet szerint Reynold egy világtól elvonult nemesember, aki a szerzetesi életet választotta vezeklésül egy tettért, mely számomra sajnos hosszú ideig, ha nem örökre rejtély marad.

Katherine kisasszony szintén a nemesi vérvonalat erősíti, aki ennek megfelelően egy tökéletesen életképtelen, ám annál bugyutább, mégis „ki, ha én nem” egóval megáldott szépasszony. Legalábbis, ami az első 50 oldal után kiderült róla.

„Katherine nem válaszolt, csak megborzongott, amikor eszébe jutott az a két megalázó nap fogva tartója kezei között. Megint azon gyötrődött, hogy elrablója mennyire ügyelt arra, hogy ne tegyen benne kárt.”

A történet ott kezdődik, hogy Katherine úrhölgyet elrabolják, és Reynold szerzetes apátságába hurcolják. A daliás és igencsak szőrös főhős pedig minden gyötrelmét félretéve a megmentésére siet. Megszökteti a cellájából, és együtt indulnak Nottinghambe, Richárd király színe elé. Persze az úton majd jól egymásba szeretnek, és mivel az  utolsó két oldalt is sikerült még leerőszakolnom a torkomon, bizton jelenthetem, hogy nász is lesz a dologból.

Az én közhely-ingerküszöböm általában jóval magasabb az átlagnál, de itt már a huszadik oldal környékén elkezdte valami belülről kaparni az idegszálaimat. Ha még egy istenekhez vagy kősziklához hasonlatos férfi testről olvasok, tuti megüt a guta.

E/3-ban íródott a történet, ennek ellenére igen sokszor Katherine fejében találtam magam, ahol alaposan a számba rágták, hogy ő bizony megveti, mélyen megveti a szerzeteseket, úgy ahogy vannak. Persze jó oka van rá, mert mint tudjuk, az egyház (ekkor még, vagy már ekkor sem) és csuhásai nem vetették meg a keresztényinek nem mondható örömöket, és azok megszerzésében sem válogattak.

De jön ez a szőrös őshím, aki jóságosan kiszabadítja, majd felajánlja, hogy védelmezi.

Ez rá is férne, meg kell hagyni! Ha eddig valaki Twilight Bella esetlenségén ki lett volna akadva, akkor ezt is olvasnia kell. Ez a hölgyemény is folyton esett-kelt, csetlett-botlott, vagy ha nem, akkor épp nekiment valaminek vagy valakinek. Volt olyan oldal, ahol a nő hatszor szerencsétlenkedett össze valami bajt magának. (igen, megszámoltam, mert már bántóan feltűnő volt.)

Lám, hogy ne legyen olyan szánalmas az egész, a jó szerzetes magában viccelődve elmélkedett arról, hogy vajon a nemes hölgyeket miért nem tanítják meg járni. (Na erre én is kíváncsi lennék! Az 1400-as években hogy közlekedtek? Riksán?) No persze értem én, hogy az apátság, meg az erdő az nem hazai terep, de azért egyik lábamat a másik után tenni, esetleg még figyelve is, hogy ne essek el semmiben, azt azért olyasminek gondolnám, amivel egy hölgy is meg kellene, hogy birkózzon.

De egye fene, nem ment neki. Hátha még ötven oldal után belejött. (Ezt sem fogom megtudni már soha.) Ha meg nem, hát Reynold tuti segített neki, talán még a hátára is vette. Mert ő nemcsak hogy a legszőrösebb férfi, akit valaha könyvben leírva volt szerencsém megismerni, de biza széles is, meg magas is, meg csupa csont és izom, a teste hőt bocsájt ki… és nem lehet bízni benne, mert szerzetes.

„Az éjszakai árnyékban az arca olyan volt, mintha sziklából faragták volna ki négyszögletes állkapcsát és vékony ajkai mögött a rést. Szemöldöke vastagon csüngött a szemgödre fölött és teljes sötétségbe borította.”

Ám szép dolog a kémia, és ha egy lecsüngő szemöldökű szempárba néz az ember, akkor ott szerelem lesz, de azonnal. Így esett ez a szereplőkkel is, akik azért, hogy lehessen még nyújtani az egymásra találást, frappánsan vagy hányingernek vagy bűntudatnak tudták be a vonzalmat.

És én kereken az ötvenedik oldalnál feladtam a küzdelmet, mert… mert rájöttem, hogy nem vagyok méltó a Mazochista Moly címre. (Talán egyszer újra megpróbálom... ha már nem lesz más könyvem, amit olvashatnék.) Nem ment, feladom!

Kiadó: Alexandra

Borító: egész tetszetős, ha figyelembe veszem, hogy a pasi messze nem olyan szőrös rajta, ahogy leírta nekem az író.

Kedvenc rész: ez volt a ”csúcs”:

"A nő nem válaszolt, de továbbra is a férfi szőrös lábát bámulta. A szerzetes megvonta a vállát.

– Valahol van egy harisnyám.

Katherine elfordította a tekintetét az erős szempárról."

Kedvenc karakter: sajnos azt kell mondjam, hogy a nő elrablói, bár szinte alig szerepeltek.

Anti karakter: mindkét főhős!

Világkép: na, addig már nem jutottam el, hogy a paraszti ruházaton kívül mást is megismerjek Richárd király korából.

Értékelés: