Lezsák Levente: Emerson & Tsa. – avagy a titokzatos mordiai bűneset

Fülszöveg: Van egy ország, Mordia, ahol sohasem süt ki a nap, ahol mindig borongós az idő, és ahol az embereknek soha sincsen jókedvük. De még egy árva huncut pillanatra sem. És így megy ez már emberemlékezet óta. Egészen addig, amíg egy napon szörnyű dolog nem történik: IV. Burgum, Mordia királya egy reggel Jobb lábbal kel fel. No mit szóltok? Hogy semmit? No persze, hiszen nem ismeritek Mordia királyi udvarának tizenöt kötetes Etikett - és Protokoll szabályzatát, amelynek a második kötetben feketén - fehéren olvasható, hogy Mordia mindenkori királya minden reggel köteles Bal lábbal felkelni az ágyból, hogy ezzel is rossz példát mutasson hűséges alattvalóinak. Ehhez képest a király kedvesen viselkedik, vicceket mesél a szolgálóknak, mértéktelenül falja a fagylalatot, és még a napot is kisütteti az udvari meteorológussal. Hát csoda, hogy az alattvalók rémülten szerteszét szaladnak? Lássuk be, hogy nem csoda. Fő is Bikacsöki Balambér, Mordia főudvarmesterének a feje, hogy mitévő legyen. Végezetül nem tud mást kisütni, mint azt, hogy csak bűntény történhetett: valaki előre megfontolt szándékkal ellopta őfelsége rosszkedvét. Fel is fogad hát egy magándetektívet, hogy a tettes nyomára jusson, s hogy végre visszaszerezzék Őfelsége megszokott, régi, jól bevált rosszkedvét. És Emerson, a világhírű magándetektív nyomozni kezd. Szökésben lévő királylány, száműzött álruhás királyfi, néhány rejtélyes szabószámla, valamint a világ legpechesebb magándetektívje Lezsák Levente mesekrimijében, ahol természetesen minden jó, ha a vége jó, és persze a sárkányok sem maradnak éhen.

A kezembe akadt, mert…

valami ártatlanra vágytam a borongós dublini éjszaka után. Nem is választhattam volna jobban.

Közös történetünk:
Két napja agyalok, hogy mit is lehetne még írni a könyvről, hisz előttem már annyian méltatták, s én minddel egyet is értek.

A fülszöveg nagyon jó, lényegében leírja azt, amit én is elmondhatnék a történetről, Nima, Szilvamag, Zenka és Pöfivonat pedig már elmondta azokat a dicsérő szavakat, melyekkel én is elárasztanám a könyvet.

Így kénytelen vagyok újfent a kacifántos megközelítésemet alkalmazni. :)

Akkor került a kezembe a könyv, mikor befejeztem a Tündérkrónikákat, és az ottani nyomasztó világ után valami ártatlan, gyermeki történetre vágytam. Úgyhogy tökéletes találkozás volt a miénk.

Aztán mégsem tudtam vele haladni. Illetve tudtam, de körülbelül úgy, mintha 10-12 éves gyerek lennék, (vagy fiatalabb? – sajnos nem emlékszem már nagyon az akkori olvasási szokásaimra) aki bizony egy-két rövidke fejezet után elfárad, és édesdeden szundítani kezd.

Bevallom, először kétségbe estem, majd megvilágosodtam. Bár a könyv terjedelme kínálja magát az egy ültő helyben való végigolvasásra, nálam mégis elérte, hogy akaratlanul is úgy olvassam, ahogy azt kell.

Lassanként, ízlelgetve, elmélyülve... apránként.

Mert én bizony olyannyira elmerültem Mordia és Vidória világában, hogy mialatt olvastam, újra gyermek lettem. Egy boldog kisgyerek, aki alig várja, hogy estéről estére ott várja elalvás előtt a meséje, ami elrepíti egy csodavilágba, ahol varázsszőnyegen repülünk, tündérektől kívánunk, varázslókkal barátkozunk, no meg nyomozunk. :)

Csak 15-20 évvel vagyok idősebb annál a korosztálynál, akiknek szól a könyv, mégis estéről-estére Cilla királykisasszony szerettem volna lenni, beleszerettem Jonesba, jót nevettem Bikacsöki Balambéron – no meg a nevén, mert imádom az ilyesféle beszélő neveket.

Volt, hogy úgy beszéltem a könyvhöz, mintha bábszínházban, de legalábbis gyermekszínházban lennék. (Ott van a hátad mögött!) :D
Párhuzamot vontam Jones és Indiana Jones között. Visszaköszöntek rám a régi magyar népmesék jellegzetességei éppúgy, mint más nemzetek anekdotáinak sajátosságai. Imádtam, hogy a könyv kiszólt hozzám, s hogy néha együtt viccelődtünk egy-egy karakter bumfordiságán.

De a legjobban az tetszett, hogy ebben a meseregényben bizony szív van. Eszméletlen, hogy mennyire lehet néha látni az írót egy-egy történetében.

Ez a könyv egy bűbájos pillanatkép egy apáról, aki minden este történetekkel szórakoztatja a gyermekét. Olyan történetekkel, melyeket régebben maga is vagy százszor hallott, s az ismétlés helyett inkább alkotott belőlük valami egyedit, valami sajátot.

Nemhogy nem zavart a sok ismerős meseelem, hanem egyenesen rajongtam minden ilyen felfedezésért. Pedig milyen nehéz valami olyat új köntösbe csomagolni, amit korábban már alaposan megismertünk. Ám Lezsák Levente fantasztikus érzékkel nyúlt gyermekkori élményeihez. Meg vagyok győződve arról, hogy olyan gyermekkora lehetett, mely mesékkel teli kalandokról szólt, amit most ő is igyekszik átadni könyve által.

És milyen jól is teszi! Ez a könyv ugyanis nem alkalmas arra, hogy csak úgy az elhanyagolt gyerek kezébe nyomjuk, mert épp nincs semmi a tévében. Nem! Ez a könyv olyan gyerekeknek szól, akikkel foglalkoznak a szüleik. Akikre nem sajnálják az időt, hogy beszélgessenek a mesékről, az életről… mindenről.

Forrás: cserkutidavid.blogspot.com

Szerintem a könyv humora feltételez egy olyan intelligenciát, műveltséget, melyet a gyerekek leginkább úgy szerezhetnek meg, hogy időt szánnak rájuk a szüleik. Ha más nem akkor, mikor e könyvet közösen olvasva felmerül a kérdés: Mi az a cukorbetegség? Mi az a sikkasztás? Hol van Cambridge? És egyébként miért is olyan nagy valami ott tanulni?

Sok olyan dolog van épp csak érintve, ami fantasztikus lehetőséget ad arra, hogy csemeténkkel megláttassuk a körülötte lévő világot, elkezdjük megtanítani gondolkodni. Hogy ne csak a tévé nevelje. Ráadásul a létező legkellemesebben tálalva, mert egyszerre lehet élvezetes gyerkőcnek és szülőnek egyaránt.

Persze nem azt mondom, hogy csak az olvassa, aki tökéletesen funkcionáló, már-már meseszerű családban él. Nyilván nem. De hogy remek lehetőség a könyv felett közelebb kerülni egymáshoz, az biztos!

És ettől is olyan nagyszerű a könyv. Megidéz egy olyan világot, melyről néha már lemondunk, újra fogalmazza a mának, s tálcán kínálja a szeretetet, az egymásra figyelést a mese által.

Egyetlen egy, nagyon nyilvánvaló hiányossága van csupán a könyvnek, amin még épp lehet segíteni. Az, hogy az Emerson & Tsa nem egy mesesorozat legelső könyve a végtelen hosszú sorból.

Lehet lesz, aki azt mondja: attól jó a mű, hogy a szerző ezt megírta, nem erőltette, pusztán engedett a mese hívásának. Talán van is benne valami.

Én azonban azt mondom: Még, még, még Lezsák Leventét! Tessék szépen abbahagyni a többi elfoglaltságot, a kaszkadőrködést meg az lovaglást, ha máshogy nem megy, és írni! :) Írni még sok-sok meseregényt! Biztos van még abban a poros szobában olyan történet, mely alig várja, hogy befejezzék, s útjára indítsák.

Kiadó: Cor Leonis

Borító: Mit csak a borító! Az egész könyv, úgy ahogy van gyönyörű. Rendkívül igényes kivitelezés, találó és mulatságos illusztrációk. Erősen javaslom Cserkuti Dávidnak is, hogy hagyjon abba csapot-papot és tessék szépen megalapítani a Lezsák és Tsa., Cserkuti céget, és elhalmozni bennünket még rengeteg ilyen élménnyel. ;)

Ó, és a papírról még pár szót. Nagyon dicsérem a választást, hisz gyerekkönyv, kell a strapabíró anyag.

No, én teszteltem is mindezt, akaratomon kívül. Aznap, mikor megkaptam a könyvet, esett az eső. Kis csomag lévén a postás néni begyömöszölte a postaládába, s bizony ott is maradt szegénykém jó pár órán keresztül. (A postaláda persze enyhén szelel, vagyis ereszt.) Mire kibontottam, jól megszívta magát párával s persze esővízzel. Elsírtam volna magam, ha nem látom meg azonnal, hogy nem sima papírból vannak a lapok.

Hagytam, hogy magától megszáradjon, s mik nincsenek… pár óra múlva már semmi sem látszódott a könyvön. Semmi! A legkisebb eldeformálódás sem, pedig kapott nedvességet rendesen.

Persze azért víz alatt nem tárolnám, de mindenképpen jó érzés, hogy ez bizony egy idő(járás)tálló kivitelezés.

Kedvenc idézet:

Ahogy így morgolódott magában, hirtelen meglátta az ajtóban Cillát és Jonest, akik kicsit megszeppenve álldogáltak ott, eltakarva a napot az öreg kertész elől.– Virág még nincsen – mondta barátságtalanul. – Azt hiába is kérnétek.– Nem virágért jöttünk… – tiltakozott bátortalanul Cilla.– Hát akkor miért? – vonta össze kérdőn a szemöldökét a kertész.– Segítségért! – vágta rá határozottan Jones. – Csak maga tud segíteni.– Azt hiszem, eltévedtetek, fiam. Sem pap nem vagyok, hogy titokban összeadjalak benneteket, sem pedig a családi jó barát, hogy megbékítsem a szülőket egymással. Nagyon sajnálom. Alászolgája!

Világkép: Valami bűbájos. Imádtam az ártatlanságát, a beszélő neveket, hogy a végén lévő csavarra még csak nem is számítottam – de tényleg! Annyira kellett volna adnia magát, nekem mégsem esett le.

Szerintem pontosan ilyennek kell lennie egy mesének.

Értékelés:

A könyvért köszönet Cor Leonis Kiadónak!