Nalini Singh: Angyalvér

Fülszöveg: A vámpírvadász Elena Deveraux tudja, hogy ő a legjobb a szakmában - abban viszont már egyáltalán nem biztos, ez elég is lesz ahhoz, hogy túlélje legújabb megbízatását. Megbízója, a világot irányító arkangyalok egyike, Raphael fenyegetően vonzó, de az évezredes hatalom kegyetlenné tette. Elena tehát nem hibázhat, ha kedves az élete - még akkor sem, ha lehetetlen feladatot kell megoldania.

Még ha a vadászatot meg is ússza ép bőrrel, lehet, hogy az arkangyal csábító hatalmának nem tud ellenállni. Márpedig ha az angyalok játszani kezdenek, gyakran megtörik halandó játékszereiket…

Eredeti cím: Angel’s Blood

A kezembe akadt, mert…

Quiconque volt olyan drága és megajándékozott vele. És mivel már régóta várólistás volt, hát nem volt okom késlekedni az olvasással.

De mennyire jó ajándék is ez! Nem győzöm esténként hálásan elsuttogni érte barátosném nevét. ;) :*

Közös történetünk:

Azzal kezdeném, hogy láttam én a felhajtást Nalini körül, csak nem értettem, hogy mégis mit tud enni a jónép rajta. Angyalos történet? Fitzpartickot is lehúzták, na és? Jól ír? Gyerekek, Stiefvater az Isten nálam e téren. De aztán belevágtam a magam szkepticizmusával, és talán egy fejezet sem kellett, hogy elfelejtsek mindent, de MINDENT!

Apám! Ez a nő nagyon jó! Olyan érzékletesen ír, hogy még meg sem szerettem a karaktereket, de már fizikai fájdalmat éreztem Raphael érintése utáni vágyamban.

Pedig máshogy ír, mint megszoktam. Szókimondóbb és egyenesebb is, mint hittem volna egy fiatal felnőtt regényről. De képtelenség tagadni, hogy mennyire érzékletes. Míg Stiefvater eléri azt, hogy a leírásaival beburkolózza a világába és andalítón elmerüljek benne, addig Nalini az érzékeimre hat, és lassú pulzálásból kiindulva idővel lüktetni kezd a bőröm alatt. Szinte beleszuggerálta a fejembe az érzéseket, ami ugye nonszensz, mert érezni nem feltétlenül azzal szoktunk. (Idegpályás, bioszos hitvitát erről most nem kívánok nyitni!)

Ízig-vérig erotikus, és annyira, de annyira kellett ez épp Krentz után, hogy hihetetlen. Amiért ott sírtam, azt itt megkaptam kamatostul.

De épp a fentiek miatt egyáltalán nem javaslom Nalini műveit tömegközlekedési eszközön való olvasásra. Nekem sikerült 8 fejezetet úgy olvasni, és mit ne mondjak, majdnem görcsöt kapott az állam az elfojtott sóhajtozások miatt, ami nem is mindig sikerült. Kiegészítve ezt némi pirulással, és már lehet is kínosan röhögni magunkon, mert egyszer csak azt vesszük észre, hogy mindenki minket bámul. :) Szóval ne! Ez nem egy ártatlan kis sztori.

Adott Elena Deveraux, aki vámpírvadászként él New Yorkban. Egy olyan világban , ahol teljesen rendben van, hogy léteznek angyalok és vámpírok, hovatovább utóbbiak az angyali sereg teremtményei, akik a csicskástól kezdve a szeretőig sok szerepben igyekeznek uraik kedvére tenni. Hogy akkor miért van szükség a vadászokra? Néha bizony eltévelyedik egy-egy jómadár, amit a világot irányíró angyalok nem tűrhetnek, és ehhez az emberek segítségét veszik igénybe. Pedig a sorrend: angyal-vámpír-ember… illetve mindezek élén az arkangyalok, szám szerint 10. (Jó tudni, hogy azért jó még az emberi faj valamire.)

Az egyik közülük Raphael, Észak-Amerika ”ura”. Egy nap felbéreli Elenát egy olyan vadászatra, amit szinte mindenki elöl titkolni kell.

És innentől kezdve mindenki élete veszélyben forog, legyen az bármely faj tagja…

Az elején nagyon nem voltam kibékülve Elenával. Eléggé végletes, nyűglődős, kissé gyerekes, elégedetlenkedő… az a tipikus nőietlen fajta. Milyen már az, hogy elmondja, hogy fél az arkangyaltól, meg nem akar leesni, amikor az repül vele, de azért rúgkapál, mint egy sültbolond, mikor együtt repültek. Nem mellesleg mindig is repülni szeretett volna, erre az első ilyen alkalmat nem agyonüti holmi egó kérdés miatt?!

Az idegeimre ment, pedig irritált engem is Raphael. De mivel az írónő úgy ír, ahogy, hát tökéletesen megértettem és átéreztem a vonzalmát, és nem akadályozott a folytatásban a jelleme miatti viszolygásom.

Szerencsére az unszimpatikus szokását lassan le is vetkőzi, ráadásul Nalini el-elejt pár utalást a múltjára, s máris sokkal jobban kezdtem kedvelni. Amikor meg már Michaelával szájal… Na az volt az a pont, amitől kezdve már bizony imádtam. Annyira nem bírt lakatot tenni a szájára, pedig konkrétan tudja, hogy bele is halhat. (Pont ilyen kényszeres feleselős vagyok én is. Azt hiszem, hogy ezt hívják önmagunkra ismerésnek?!) :D

Lassanként megláttam benne én is az erős, harcos nőci karaktert, és sokkal jobb volt így tovább olvasni.

Az arkangyal is pozitív változáson ment keresztül. Határozottan jól állt neki egy kis emberség. A delejes megfoghatatlansága, szenvtelensége kellő mértékben vegyült némi érzelemmel, ami kioltotta a kezdeti rideg ’én-vagyok-az-arkangyal-nem-érdekel-semmi’ stílusát. Persze volt benne továbbra is jó adag macsózás, ami vett is volna el a végkövetkeztetésemből, de az utolsó harmaddal valami olyat művelt Nalini, hogy ámultam és bámultam.

„A francba, villant át Elena agyán, ez az arkangyal rohadt szexi tudott lenni, amikor nem volt éppen gyilkos hangulatában.”

Addig csak két bagzó macskát láttam, akik kerülgetik egymást különböző kifogásokkal. Volt egy problémájuk, amit meg kellett volna oldani, de alig történt ebben előrelépés, ellenben a huza-vona a két fél között szinte folyamatos volt. Erre egyszer csak az érzékletes leírások mellett – mert nekem kb a feléig csak az vitte el a hátán a könyvet – elkezdett kibontakozni az akció, a világfelépítés, a szerelmi szál. És itt most nem is éreztem erőltetettnek, hogy az első együttlétük után rohamosan alakul ki a kötődés. A féltékeny birtoklási vágy meg egyenesen szükséges is volt kettejük kapcsolatába!

És a vége… Úgy ahogy van frenetikus. Először éreztem azt, hogy ebből bűn lett volna nem sorozatot csinálni. Ha Nalini képes lett volna önálló kötetnek meghagyni, akkor most egy igen éles hangvételű levelet fogalmaznék az írónőnek e bejegyzés helyett. De szerencsére van folytatás, és ezért nem érzem azt, hogy aggódnom kellene a megválaszolatlan kérdéseim miatt. Amolyan ősbizalommal viseltetek a további részek iránt, hogy ott rejtik magukban a megoldást mindenre, amin most még picit problémázok.

És itt lenne a bejegyzés vége, ha nem éreznék vágyat a mellékszereplők méltatására is.

A Hetek Raphael személyes testőrsége, és olyan szinten beleájultam szinte mindbe, hogy a végén számoltam utána, hogy csak négyet ismertem meg közülük. Illium az abszolút favorit; ha már angyalt kellene választani, akkor a kékszárnyú szépfiú nyerné a versenyt. ;) Ha meg vámpírt, akkor őket meghagynám az emberi fajnak, de összességében érdekes irányt adott nekik az a fajta hűség, amit az arkangyal iránt éreztek.

Nem is értem, hogy a másik kilenc társa miért nem ismerte fel a bennük rejlő erőt. Persze értem én, hogy mind külön egyéniség, de akkor is. Ennyire nem figyelnek egymásra? Ettől függetlenül azért érdekesek, izgalmasak és veszélyesek. Egyikükről még biztos hallok/olvasok később is, de remélem, hogy a többiek is szerepet kapnak még.

De az emberi oldal is ”kitermelte” a vagány karaktereket. Sara és Ransom, de még az alig szereplő Deacon, és a többnyire csak megemlített más vadászok is nagyon tetszettek. Belevaló kis társaság. Nyugodtan lehetett volna száz-százötven oldallal több is a könyv, hogy kicsivel több szerepet kapjanak.

Durva, de már most kevésnek érzem a trilógiát, pedig még csak az első könyvet olvastam. :D

Azért észrevettem én a hibákat is a könyvben. Még egy csöpp LOTU déjá-vu is volt, amikor a hangocska suttogott Raphaelnek a Csendesség idején. De elhessegettem ezt a démon a fejemből. :)

No meg az sem volt tiszta, hogy miért is bújt el Elena az arkangyal elől?

És nem csak ez az egy furcsasága volt a lánynak. Egyszer tökéletesen tisztában volt azzal, hogy mi is Urram, majd kérdéseket tett fel minderről. Jóval később meg eszébe jutott az is, hogy akkor ő most miért is érzi a szagát? Kavar volt e téren a fejekben, az biztos.

Szinte biztos, hogy mindezt észre sem vettem volna annyira, ha Nalini nem úgy fogalmaz, ahogy. Mondtam már, hogy mennyire érzékletesen ír? :) Imádtam!

Kiadó: Egmont

Borító: Teljesen korrekt, de biztos, hogy hagyott bennem hiányérzetet, mert amióta elkezdtem a könyvet, rendre gyártom a tematikus, angyalos sőt, Angyalvéres könyvjelzőket. :) De az eredetinél mindenképp jobb!

Kedvenc karakter: Raphael… nem… Elena vagy inkább Illium… ööö… vagy Sara? Esetleg Méreg… a fenébe már, szinte mindenkit nagyon bírtam már a végére.

Anti karakter: Dmitri, de ő is csak addig, míg el nem ejtett Nalini a legvégén egy apró infót róla. Ááá, nagy játékos ez a nő! Máris megvett a következő sorozatára. :)

Világkép: Óóó igeeen! Attól függetlenül, hogy még egyáltalán nem bontakozott ki előttem az összkép, mégis… Talán pont a titokzatosság mozgatja úgy a fantáziámat.

Értékelés: 4,5 csak mert érzem, hogy lesz itt még sok minden! ;)