Karen Marie Moning: Keserű ébredés

Előre szeretném jelezni, hogy az alábbi bejegyzés nyomokban tartalmazhat spoilert!

A továbbolvasás előtt minden kedves olvasó gondolja át, hogy ennek ellenére belevág-e, mert reklamációt a későbbiekben emiatt nem fogadok el!

Fülszöveg: MacKayla Lane Georgiában élő kisvárosi lány. A vihogós csitri egyszeriben komor felnőtté válik, amikor értesül Írországban tanuló nővére, Alina meggyilkolásáról. Mobiltelefonjáról meghallgatja testvére utolsó, kétségbeesett és rejtélyes üzenetét. Dublinba utazik, hogy a számára felfoghatatlan, misztikus nyomokat követve eljusson Alina gyilkosáig, és bosszút álljon rajta.

A válaszok keresése közben azonban nemcsak nővére titokzatos életének, szerelmének és halálának részletei tárulnak fel előtte lépésről lépésre, hanem az ír város ódon falak mögötti, láthatatlan árnyékvilága is. Az ijesztő események sodrában rá kell döbbennie, hogy a múlt egymással is könyörtelen harcban álló furcsa figuráinak mesterkedéseit csakis akkor képes túlélni, ha megtanulja használni újonnan felfedezett adottságát, amelynek révén betekintést nyerhet a tündérek veszedelmekkel teli világába. A veszélyek leküzdésében segítőtársa is akad a kiismerhetetlen könyvesbolt-tulajdonos, Jericho Barrons személyében.

A nagy tudású férfi történetei révén érti meg, hogy ha nem sikerül megakadályozni a tündérek és az emberek világát elválasztó falak teljes leomlását, akkor az emberiség jövője reménytelen. Mac fokozatosan tudatára ébred, hogy miféle küldetésre fi gyelmeztette őt Alina abban a bizonyos utolsó üzenetben. Neki kell megtalálnia az ősi Sinsar Dubh-t, a Sötét Könyvet, mert aki először szerzi meg a Tuatha Dé Danaan félelmetes erejű relikviáját, az mindkét világ ura lehet.

Mac úgy tervezi, hogy a nyomozás után nyomban visszatér az ő kellemesen provinciális, jelentéktelen kis szülővárosába, és igyekszik elfeledkezni mindenről, ami Dublinban történt vele. Hogy végül mégis a maradás és a további kutatás mellett dönt, abban Jericho Barronsé a főszerep.

 Eredeti cím: Darkfever

A kezembe akadt, mert…

köszönhetően a hatalmas hype-nak, meg voltam veszve érte, így miután drága molyangyalom meglepett vele, gondoltam belevágok. Egy kicsit tartottam is a könyvtől, de Titti bejegyzése pontot tett a belső vívódásra, mert annál jóval kíváncsibb vagyok, mint amennyire óvatos.

Közös történetünk:
Hát… khm… ööö… most mondjam rögtön az elején, hogy nem tetszett? Fogalmazzunk inkább úgy, hogy jogos volt minden félelmem a könyvtől, ugyanis számomra messze nem teljesítette az elvárásokat. (Ne kövezzetek!)

Az a baj a nagyon várt könyvekkel, hogy hatalmasat lehet csalódni az elképzelésinkben, vágyainkban.

Jó ideje figyelemmel követem a sorozatot övező rajongást, és annyira jó volt látni, hogy mennyi mindenki rajong a szereplőkért illetve a történetért, hogy szinte sírni tudnék, amiért engem nem rántott magával a világ. Olyan, mintha kimaradnék valami oltári jó buliból.

Szerencsére nem vagyok hajlamos a kétségbe esésre, így arra a következtetésre jutottam, hogy én leszek most az ellenállás. Ennél a résznél mindenképpen. Mert látom én azt a történetben, amiért annyira rajonganak mások, csak én baromira nem értékelem mindazt.

Kezdjük azzal, hogy vallok.

Életemben először csináltam olyat, hogy az értékelésem megírása előtt elolvastam a könyvről szóló bejegyzéseket, hátha segít. Ám ahelyett, hogy befolyásolt volna, arra eszméltem, hogy képtelen vagyok végigolvasni a méltató posztokat. Fizikailag fájt. Nem azért, mert megtagadok minden pozitív véleményt, hanem mert egyszerűen képtelen vagyok néhány dologgal azonosulni.

Ellenben Nimának hála, magamban el is neveztem a Tündérkrónikákat paranormális antiromantikusnak. (A fantasy nekem kicsit mást takar.)

Vannak a könyvben dolgok, amiket magam is nagyra értékeltem. Már a prológus alatt kiderült, hogy a stílusa jó. Könnyen és gyorsan olvasható. Tetszik a kötetlen, laza stílus, ami ráadásul kellően feszes történetvezetéssel párosul. (Igaz, el tudtam volna viselni még vagy 50 oldalt, és lehet segített is volna számomra jobban megszeretni a szereplőket. Vagy nem.)

A dumák a stílusnak megfelelően, sőt azon felül is ütnek! Minden fanyalgásom ellenére éreztem, hogy itt Rulez! van, ami a beszólásokat illeti. (Kivéve a V’Lane-es részeket, de erről majd később…)

Mondjuk az gáz, hogy még én is érzékeltem a félrefordításokat, pedig nem olvastam előtte angolul a kötetet. Ráadásul még helyesírási hibákat is találtam. :(

De ez a jéghegy csúcsa csupán.

Amin kiborultam, azok a szereplők. Én ennyire gyűlölni az összes szereplőt még nem gyűlöltem könyvben, mint itt.

Először is Mac… MacKayle Lane tipikus amerikai lány, aki leginkább azzal tűnik ki, hogy miközben mániákusan félti a manikűrjét, azért belevaló a javából.

Mi van? Mac egyedi karakter? Nekem nem!

Az jutott eszembe, miközben a gondolataimat rágcsáltam, hogy nekem ő émelyítően tökéletes. Mármint adott egy cicababa, akinek egyenletesen napbarnított a bőre, hosszú, szőke haja van, kissé sekélyes, de ellentétben az ehhez kapcsolódó általánosításokkal, ő nem sík hülye. Hanem igenis eszes.

Rózsaszín cukibogár, de hatalmas szíve van, pedig nyugodtan hozhatná az elvárt szívtelen macát.

Kényeskedő, mégis vagány. Úgy törik le a körme, hogy közben épp a rosszfiúkat tángálja.

Csak nekem jut eszembe a Doktor Szöszi, és hogy direkt úgy lett megírva, hogy imádjuk őt, mert épp a tökéletlensége, gyarlósága miatt tökéletes?

Én pont ennek nem dőltem be, számomra sajnos ő jóval inkább klisé lett, mint egyedi karakter.

Aztán ott van Jericho Barrons.

Istenem, de bele akartam ájulni ebbe a pasiba! Még a külső jellemzés alapján sikerült volna, de könyörgöm… JB jó pasi? Hisz fojtogatta Mac-et! Legyen az bármilyen okból, legyen a karakter bármilyen sötét és veszélyes, ennél kiábrándítóbb dolgot keveset tudok elképzelni. (És azt meg majd V’Lane produkálja…)

Nőt SOHA nem bántunk! Nem érdekel, hogy mennyire valós dolog ez – mert sajnos az, épp elég jól tudom – nem vagyok hajlandó a lába elé borulni egy olyan karakternek, aki ilyeneket megenged magának.

Legyen arrogáns, legyen önző, legyen akármilyen borzasztóan irritáló jellemvonása is, de fojtogatás?! Ez nekem sok volt, és nem is tudom, hogy mit kell majd Jerichonak tennie a későbbiekben, hogy megbocsássak neki, esetleg még meg is kedveljem.

Úgyhogy ezek után reménykedtem, hogy majd nekem V’Lane lesz az atyaúristen.

Ahan… Hát nagyon nem! Ő produkálta a következő, villogó vörös jelzést számomra.

Az még oké, hogy szexszel ölő tündér, (a gondolat képtelenségét és ebből fakadó egyediségét értékelem is) de a jelenetei nemhogy nem viccesek, de egyenesen viszolygást keltőek.

Nekem ez majdhogynem nemi erőszak. Hiszen Mac majdnem olyan kiszolgáltatott neki, mintha egy erőszaktevő karmai között lenne. Ráadásul nagyon megalázó helyzetekbe is hozza a seelie herceg. Persze itt is értem, hogy sajnos ez sem új a világban, és az élet nemcsak habos-babos dolgokból áll, de engedtessék meg nekem, hogy én ne akarjak ilyenekről olvasni.

Lehet, hogy egy jól felépített metafora minden karakter, de én nagyon nem értékelem.

És ha csak ez lett volna a könyvben, annak ellenére hajítom kifelé, hogy karácsonyi ajándék és hogy sok – általam nagyra becsült – moly/blogger imádja.

Szerencsére azonban voltak jó dolgok is a Keserű ébredésben.

Az Alináról, a testvéri kapcsolatról, a fájdalomról és veszteségről szóló részek nagyon mélyek, nagyon emberiek voltak. Szépen van megírva a gyász, még ha nyomasztó is, de őszintén hálás vagyok Moningnak, hogy nem bagatellizálta el mindezt.

Lehet egyébként, hogy pont ezen ment el nálam a dolog már a legelején. Hisz a testvérem az, akit a legjobban imádok a világon, abból kifolyólag a testvérekről szóló történeteket mindig kicsit máshogy kezelem. Főleg, hogy itt Mac az én legnagyobb rémálmomat éli át azonnal, hiszen Alina halálával indul a történet.

Így mivel eleve torokszorító érzéssel kezdtem olvasni a könyvet, rendesen verte nálam a biztosítékot a fentebb említett két úriember. Végérvényesen rá kellett jönnöm a tényre, hogy én az ilyesmire nagyon érzékeny vagyok, ráadásul sok ponton fájdalmas hasonlóságot véltem felfedezni a saját életemmel.

Nyomasztóan rányomta a haláleset és a gyász a bélyegét a könyvre, és személyes sértésnek vettem az általános közönyt, ami a többiekből áradt. Tudom, az élet sosem fair, ez meg eleve egy kitalált történet, de akkor sem parancsolhatok az érzéseknek, amik olvasás közben árasztanak el.

Na az lenne csak igazán pocsék olvasmány, amit nem is szeretek, meg még érzelmet sem vált ki belőlem!

Ami viszont valóban felvitte a történetet az az utolsó 50 oldal.

Egyrészt nagyon ott volt a hangulatfestés. A LaRuhe 1247-be tartva paráztam én is rendesen éjjel kettőkor.

Másrészt igaza volt Bagnesonak, hogy a végére jött némi bizsergés. Mert egy dologban leborulok a könyv előtt:

Ki az isten lehet Jericho Barrons? Persze jelenleg nem bírom a képét, de tegyetek elém egy rejtélyt és már be is búgattatok. Van vagy ezer ötletem, és nem nyugszom addig, míg ki nem nyomozom!

Folytatom-e a sorozatot? Persze, mert azt megadta számomra, ami miatt a végére akarok járni a történetnek.

Kedvenc lesz-e? Nem tudom. Egyenlőre nem úgy néz kis, de adok esélyt azon állításnak, hogy jobb és jobb lesz a későbbi kötetekkel. Talán már az Álom és valósággal is.

Ez most nekem eléggé keserű ébredés volt, de nem adom fel: kinyomozom, hogy miért imádják olyan sokan! :) 

Kiadó: Kelly

Borító: Hangulatos, de semmi különös. Az eredeti viszont gyönyörű.

A kiadás maga viszont egy kissé nevetséges. Érezhetőek voltak a félrefordítások, és ez nagyon zavart!

Kedvenc karakter: Leginkább Mac szüleit kedveltem, de van egy olyan sanda gyanúm, hogy őket sem fogom sokáig.

Anti karakter: V’Lane és Barrons egyenlő arányban. Már csak egy pedofil hiányzott volna, és teljes a kör az általam gyűlölt devianciákból.

Világkép: a Szürke Embernél megjegyeztem magamnak, hogy Jéé, ezek tisztára alienek! és közben tényleg. Kicsit vicces, és legalább tompítja az általam metaforának érzékelt rideg világ ábrázolást. Űrvámpírokról már úgyis olvastam, szóval ide nekem az űrtündéreket!

Értékelés: de csakis a vége és a testvéri kapcsolat miatt.