Bródy Lili: A Manci

Fülszöveg: Manci, Radómanci, Mancimargit, Macskacsibe! Így szólítják e könyv bűbájos főhősnőjét, a Hernád utca üdvöskéjét, az igazi pesti lányt, a kis penészvirágot, akinek a kor, a társadalom törvényei szerint az életben való érvényesülés egyetlen útja a férjhez menés – volna. A Manci azonban egy súlyos szerelmi csalódás következtében átalakul, megújul, kivirágzik, és megtalálja – nem könnyen! – az igazi, a teljes boldogságot.

A kezembe akadt, mert…

az egy-két elkapott Manci-idézet teljesen behálózott, így a szublimálás helyett inkább megrendeltem. Ennyire lehetek én is flexibilis. :)

Közös történetünk:
Volt ez a Manci gyerek, ki húszéves fejjel a Jancsira szemet vetett. A Váltóbankos fejében persze a modern női kép lebegett, így a Manci a szerelemtől csak egyet tehetett. Ezért úgy esett, hogy a Manci megesett, s ez olyan eset, ami ’32-ben nem is oly kevesekkel esett meg. Mégis nagy az ő szívfájdalma, mert a Komlóstól mégis elesett. Az végül a Katót veszi nőül, hiába ondoláltatott a Manci bőszül. S mivel így esett, a Manci a hír hatására egy nagyot esett. A kórházban a Manci egyebet nem tehetett, mint végighallgatta az Olgi gyereket. S beszélt az neki Freud-ról meg Goethe-ről, mire először a Manci azt gondolta: ez szörnyű, de végül mégiscsak elámult a sok tudástól meg könyvtől. Majd a Manci olyan lett, mi a Radó családban eddig nem volt sohasem: gépíró kisasszonynak tanult, s esze is lett. Akarta is őt aztán a Váltóbank, meg a Lénárdmiska, de még a Komlósjancsi is könyörögte volna magát vissza. De a Manci addigra már öntudatra ébredt, s ezért megérdemelte a boldog véget!

Forrás: www.tilladesing.qwqw.hu

És most kérdem én a legkomolyabban: Hol volt ez a könyv, amikor a kötelező vagy akárcsak ajánlott olvasmányokat osztották ki minden évben megboldogult magyar szakomon? Mert depresszióssá válni a Kincskereső kisködmöntől, Légy jó mindhaláligtól, a Bűn és Bűnhődéstől vagy a Mario és a varázslótól… azt lehetett. De az élet naiv bája? Az hol van, fiam?
Még az egyetlen, árva női író műve, amit vettünk, s vele az Üvöltő szelek az is tele van fájdalommal. Tényleg érdekelne, hogy miért a búbánatra trenírozzuk az eljövendő generációkat. És ha már nők és irodalom… a század eleji magyar literatúra is kimerült a Nyugattal, meg a férfiemberek műveivel.

Na nem azért a 80 fillérért, de még mindig ott tartunk, hogy iskolai keretek között a nők, s az íróNŐK említésre sem méltóak? Vagy épp hogy csak arra?

Fiam, hát nincs ebben a regényben korrajz? Erkölcsi mondanivaló? Tanulság? Hát férfi vagyok én, bolond vagyok én, senki vagyok én, hogy ne legyen figyelmembe ajánlva egy ilyen kis könyvecske?

Egy jól irányzott ökölcsapással tessék szépen a Mancit felvenni arra a listára, amit kiajánlanak az iskolaköteles fiatalok javára, hátha a mai lányoknak eszükbe jut két hajvasalás és műkörmös időpont között olvasni is egy keveset. Ha nem is feltétlen Goethe-ről, de legalább még valamit Bródy Lilitől.

Mert ez a Manci az eltelt 80 évben semmit sem öregedett, sőt aktuálisabb, mint valaha. Lám-lám… eltelt majd egy évszázad, s a világ cseppet sem változott a lényegi dolgokban.  Annyiban pepita a mai világ, hogy van mobiltelefon, meg internet, de minden más változatlan.

Még ma is rohangálnak Komlósjancsik, remélhetőleg a Lénárdmiskák is (bár ők már veszélyeztetett faj valamelyest). S a Mancik. Igaz, jobbára csak a Mancik és nem a Margitok vagy Mancimargitok. De még mindig ugyanaz foglalkoztatja széles e világunkat most is: szerelem-munka-megélhetés-boldogság. E körül a sok, ellentmondást szülő fogalom körül egyensúlyozunk mind. Húszévesen, harmincévesen, kortalanul.

Úgy látszik, most ezek mennek nálam. Ezek a gyorsan kiolvasható könyvek, nem csak azért, mert jó, hanem mert rövidek is. (Bár az talán nem is olyan jó.) :)

Most úgy idegyűlnek körém ezek a történetek, mind átölelve olvasáskor, tanítva valamit múltról, jelenről, jövőről.

Mert csuda kis nőcske lehetett ez a Mancimargit. Nem mondom, a Manci az elején idegesített, s a Margittal is biztos lettek volna gondjaim, ha túlságosan megkomolyodik. De a Mancimargit? Belevaló fehérnép a javából.

S nem csak őt szerettem oly nagyon, de a Radó családot is, filléres kis gondjaikkal, a fiamozással, mindennel. Még sírtam is néha, mert a Mamikám fiamozott mindig, s én úgy szerettem, ha így szólt hozzám. „Megvesztél, fiam?” Nem is volt idegen a fülemnek, bár elgondolkodtam azon, hogy én miért is nem használom… Talán mégiscsak változott picit a világ. Feszélyezettebbek lettünk a nagy szabadságunktól. Görcsösebbek, fásultabbak, ahhoz a laza, élettel teli múlt századhoz képest, ahol az ember lánya kopogó cipőben sietett vasárnaponként a kismoziba.

Ó, hogy szeretnék most visszarepülni a múltba, és németül olvasni a verseket, (pedig nem is szeretem a németet, hiába küzdöttek ezért éveken át a tanáraim) gépíró kisasszonyként korán kelni minden reggel (pedig tíznél előbb engem sosem vet ki az ágy) és kávéházakban elmélkedni az entellektüellekkel. Isten biza nem hiányozna ez a felgyorsult világ, a szmog, a kilátástalanság. Sóhajtva dőlnék a sezlonra, s a naplómba írnám az élményeimet könyvekről, udvarlókról.

S hogy volt a könyvnek pici hibája? Mit számít már! Csak először volt nehezen követhető a rengeteg, hosszú, bonyolult körmondat, s a tagolatlanság. Valahol ez az egész üdítő élményé vált, hogy nem kötik a lelkemet szigorú szerkesztési szabályokhoz.

Még a Lénárdmiskába is beleszerettem, bár tény és való, hogy nem értettem nagy szenvedését, mikor az elején olyan szépeket mondott a Mancinak. Oly haladó szellem volt, mégis elvette az eszét a szerelem és a féltékenység. Kettősmércét vett a kezébe és úgy méricskélte magát meg a Mancit. De hát bolond vagyok én, elítélő bizottság vagyok én, hogy felrójam ennyi év távlatából ezt a fiaskót?

Csak a vége… az ne lett volna ennyire összecsapva!

Ám ettől függetlenül mancista lettem, a mancizmus igaz híve, mert oly sok az igazság ebben a könyvben!

Kiadó: Gondolat-Ciceró Gmk

„Hát sose fog ez elmúlni, soha? [...] ...mikor az ember egy szót sem szól, nem panaszkodik, és nem kér tanácsot senkitől, mikor az ember olyan keservesen vigyáz, hogy ne bőgjön, ha elmegy az Atlantic kávéház előtt, mikor az ember tovább akar élni, és csak azért is tovább akar élni, és úgy utálja, olyan szörnyen utálja már azt az urat... hát akkor mit akarnak az embertől, miért fáj ez ilyen keservesen, hogy mindenki tud róla, hogy Radó Manci és a Váltóbank, ahá, persze, és ja, vagy úgy...”

*** 

„Mindenre van sablon a világon, Manci. El lehet mondani két szóban nagy tragédiákat, és lehet regényt is írni arról, hogy két ember három évig ül egymás mellett egy sötét sarokban. Olvassa az oroszokat.”

*** 

„Na nézd csak, az Olgi egy fiúval beszél. [...] A fiú igazán rém csúnya, és rém magas, és rém nagy orra van neki, de tudja az ördög, egész csinos fiú. Nincs is olyan nagy orra. Szép szeme van.”

*** 

„A nap meg a csillagok, az nekünk a munka, a kenyér, az írógép, az érvényesülés... nagyon szomorú volna, ha a mi útjaink a mi csillagaink felé férfiakkal volnának kikövezve... szerencsére nem így van. Saját tapasztalatból mondom, kérem szépen, hogy nem olyan veszedelmes az egész szemtelenkedés, nem probléma ez, nem is egészen igaz. Pedig velem is megtörténhetett volna, kérem szépen, én se vagyok még nyolcvanéves...”

*** 

„Ki hitte volna, hogy ilyen jó tud lenni a csend? Ki hitte volna, hogy jön egy ilyen szelíd, jó vasárnap, amikor nem akar semmit az ember, amikor nem kell senki, amikor olyan jó egyedül.”

Értékelés: