Gail Carson Levine: Elátkozott Ella

Fülszöveg: Ha egy mesebeli bárókisasszony szép, okos és ráadásul gazdag – mi híja lehet a boldogságának? Óh, nagyon is sok, mert Ella minden adományok tetejébe születésekor varázslatos ajándékot kap Lucindától, a jóindulatú, de roppant meggondolatlan tündértől – az örök engedelmességet! Ha valaki azt parancsolná, hogy három napig ugráljon fél lábon, meg kellene tennie, de még azt is, ha történetesen azt a parancsot kapná, hogy vágja le a tulajdon fejét! Hogyan védekezik a talpraesett és szerencsés adottságai mellett még jó humorral is megáldott leányzó az átoknak bizonyuló ajándék ellen, hogyan igyekszik megszabadulni tőle, és hogyan jut el a manók, tündérek, hús-vér, jó és rossz emberek, derék óriások és gonosz orgok között.. Ugyan hová? A boldogtalansághoz? A boldogsághoz? Megtudjátok az amerikai írónő minden oldalon újabb meglepetéssel szolgáló, élvezetesen modern meseregényéből – a mesebeli hősnővel szinte egyidős iskoláslány fordításában.

Eredeti cím: Ella Enchanted

A kezembe akadt, mert…

láttam a filmet és imádtam, és molyhoz méltatlan módon észre sem vettem a dvd hátulján a könyvajánlást addig, míg egyszer, teljesen véletlenül el nem navigáltam ehhez a bejegyzéshez.  Úgyhogy őrült módon vadászni kezdtem A KÖNYVRE, mert máléságom miatt addigra már konkrétan nem lehetett sehol sem kapni. Végigjártam széltében-hosszában, elejétől a végéig a Múzeum körutat is, de csak nem sikerült rálelnem. Sehol. Na ekkor kezdtem el nyavalyogni a Molyon, mígnem Tessa a létező legeldugottabb apróhirdetésben meg nem találta nekem, ami akkor már vagy fél éves volt. De ha én egyszer vérszemet kapok… Szó szerint zaklatni kezdtem a tulajdonosát, (mert még megvolt neki) melynek eredménye végül egy pesti út és egy sikeres csere lett. (Gretty megnyugodott, kedélyek lehűlve.)

Közös történetünk:

Ennyi hűhó után jogos a kérdés: Megérte? S mondom néktek: Naná!

Egyszerűen odáig meg vissza vagyok az örömtől, hogy nekem ez a könyv már örök életemre meglesz. Oly’ végtelenül rajongok érte most, hogy olvastam, hogy már nem is értem, miként tudtam eddig nélküle élni.

Át is helyeztem arra a polcra, ahol a folyton újraolvasós példányokat – gyűjteményeim legféltettebb kincseit – tartom.

Esküszöm, ha nem látnám, amikor arra pillantok, tikkelni kezdene a szemem.

Ennyi felvezető ömlengés után már nyilván mindenkit megesz a kíváncsiság, hogy mi a viharvert istennyilát tud ez a könyv, hogy itt szűkölök a billentyűzet felett.

És itt kezdődnek a bajok. Eddig gond nélkül meg bírtam fogalmazni a gondolataimat, ha szívemnek szeretnivaló könyvet leltem. (Legalábbis mióta blogolok.) De most… főleg az agyelszívó, ám mégis írói vénát csillogtató (nekem, nem a szerzőnek, és tisztában vagyok a képzavarral) monerek után valahogy beragadtak a szavak. (Milyen igazságtalan is ez már!)

Újabb moly jelenség, amit eddig csak kívülről figyeltem, de nagyon úgy néz ki, hogy előbb-utóbb engem is elér minden kórság.

Úgyhogy mondhatni erőlködés következik, melyben csupán csak megkísérlem mindenkiben felkelteni a vágyat a történet iránt.

Amit alapvetően nem is kell bemutatni annak, aki látta a filmet. És itt jöjjön egy újabb rácsodálkozás a világra…

Én életemben nem gondoltam volna, hogy valaha is találok olyan filmet, ami könyvben is tetszik, illetve olyan könyvet, aminek film verzióján nem kap el az ideggörcs. De itt van az Elátkozott Ella, amit minden általam ismert valóságában imádok.

A film fantasztikusan dolgozott fel részeket a könyvből, s alakított át, hagyott ki olyanokat, amiknek nemhogy kárt tettek a vászonra varázsolt sztoriban, de még javára is vált annak.

Ha alaposabban megnézem, akkor a könyvből kvázi két történet is született, de valójában a másodikat már sokkal korábban mozijegyre váltották. Disney bácsiék.

De mit akarok én ezzel mondani?

Ella Frellben él, egy varázslatosan bájos világban, ahol teljesen természetes, hogy vannak manók meg óriások, orgok és unikornisok, kentaurok vagy épp tündérek.

Csodásan megfestett szeretetben élnek édesanyjával, roppant távolságtartó és érzelem mentes kufár apjával, meg egy rakás szolgálóval, jó arisztokratákhoz méltóan. Mégsem idilli az életük, ugyanis egy kissé egomán tündér, Lucinda, igencsak szeret születésekkor és esküvőkkor kéretlen ajándékokat osztogatni. Ez lett Ella legnagyobb szomorúságának forrása, ugyanis a dilinyós tündér azt hitte, hogy mennyire jót tesz az bárkinek is, ha ellenkezés és felül bírálat nélkül kell ugrálnia mások parancsaira. A pici lány az engedelmességgel lett megajándékozva.

15 éves, mikor elveszíti édesanyját, s ekkor indul igazán a történet, melyben kalandjait, s az átokkal való belső küzdelmét követhetjük végig.

Néha visszatekintünk gyermekkori emlékeire, cikis helyzeteire, kínos pillanataira, de igazából a nővé érését… vagyis fogalmazzuk inkább úgy, hogy sokkal inkább a belső erejének ”megtalálását”, az önmagára találást követhetjük nyomon. Persze közben rátalál a szerelem is, de ez már csak így szokott lenni a tündérmesékben. :)

Ennél jobban egyáltalán nem is akarom részletezni a történetet, mert szent meggyőződésem, hogy át kell élni minden mondatát. Annyira egyszerűen megkapó, meseelemekkel átszőtt, mégis sallangoktól mentes történet, hogy biztos már egész kicsi gyerekként is nagyon jól szórakoztam volna rajta. (Miért maradt ki? Miért?)

Az írásmód E/1-es, cirádáktól, bonyolult körmondatoktól mentes, ám nem végtelenül lebutítottan egyszerű. Megfelelően feszes a tempó, a leírások a helyükön vannak. A karakterek a mese követelményeinek megfelelően kissé eltúlzottak, illetve leginkább a negatív karakterek ”felnagyítottak”. Ennyire masszívan gyűlölni szereplőt, de oly módon, hogy majdnem a lapot téptem ki, ritkán fordul elő, itt meg kapásból kettőnek is sikerült elérni. :)

A sablonosságtól – mielőtt még felhördülnének páran – azért könnyedén megmenti a tény, hogy a főhősök nem túl tökéletesek. Világosak a hibáik, melyeket humorral vagy alázattal kezelnek. És öniróniával, ami ad egy bizonyos frissességet nekik. (Jézusom, eddig tisztára úgy hangzok, mint egy salátarecept.)

„Te vagy szinte az egyetlen, akinek ezt bevallom. A másik a lovam, aki mindenről tud – mert ő nem tud elítélni érte, és nem ad tanácsot. Neked azért írom meg, mert mindent tudnod kell rólam. Bízom benne, hogy megtalálod bennem a jót, de biztos akarok lenni abban, hogy a rossz sem kerüli el a figyelmedet. Nehezen haragszom meg valakire, de nehezen is bocsátok meg. Például a nyelvtanárom mindig elérte, hogy hülyének érezzem magam. Elviseltem bántó viselkedését, de jóval kevesebbet tanultam, mint tehettem volna, ha biztat. Cecilia, aki örökölte tanáraimat, ugyanolyan bánásmódban részesült. Mikor először találtam sírva, figyelmeztettem a tanárt. Másodszorra elbocsátottam. Apa megbízott a döntésemben, és hagyta, hogy intézkedjek. Még tovább mentem. Akármilyen fiatal voltam, megtettem a szükséges lépéseket, hogy a tanár ne taníthasson tovább. De bár a győzelmem teljes volt, és az embert tönkretettem, a gondolata még így, hat év távlatából is dühbe hoz. Ezeket a sorokat is dühösen írom.Mentségemül szolgáljon, hogy jó bátyja voltam a húgomnak, vagy legalábbis igyekeztem. De csodálkozom a dühömön. …Válaszul ezt írtam:
Mandy szerint kétféle ember létezik: aki mindig mást okol; és aki mindig magát okolja. Magamat egy harmadik kategóriába sorolom: azok közé, akik tudják, kit kell okolni.Téged elítéllek. A bűnöd, hogy túl hevesen véded azokat, akiket szeretsz. Hiba és erény egyben. Förtelmes!Igaz, te feltártad előttem a rossz tulajdonságaidat, mégsem érzem magam kötelesnek, hogy őszintén beszámoljak az enyémekről. Magadnak kell kiderítened őket. És bár azt mondtad, hogy nem könnyen teszed, mégis meg kell őket bocsátanod valahogy.”

Egyértelműen kiderül a történetből, hogy a forgatókönyvhöz jobbára csak a világot, és az alapot vették, s ezért jelentős eltérések vannak a kettő között. Ami nem baj. Megvan mindkettő előnye a másik javára anélkül, hogy elnyomnák egymást. (Na ezt jól megaszondtam, de tényleg így van!)

Ráadásul olyan apró utalásokat csempésztek bele a filmbe, amit igazán csak akkor kezdtem érteni és jobban értékelni, mikor a könyvet becsukva újra megnéztem azt. Bámulatos, hogy milyen munkát végeztek a filmkészítők.

Az eltérések közül az egyik legszembeötlőbb az apa jelleme. A könyvben egy nemtörődöm alak, aki csak a vagyont hajtja, míg a filmben kitűnő érzékkel tették szerető, ám elfoglalt szülővé. Itt is láttam értelmét, meg ott is jónak éreztem úgy.

Mandy egy korosodó tündér, aki a könyvben szakácsnő, Minnie Driver meg inkább társalkodónő. Viszont kedvelhető mindkét megoldás. (Megjegyzem, a színésznőnek magasan ez a legjobb szerepe.)

Ennek folytán a varázskönyv is módosul, de itt sem tudnék választani, hogy melyik verzió a jobb, hisz a történetben lényeges szerepet tölt be mindenhol. Annak akkor és ott úgy van értelme.

Maga az eltelt idő is jóval hosszabb az írott verzióban, mint az élő szereplősben. De nyilván nehéz is lenne a hetek helyett éveket ábrázolni egy másfél órás mozifilmben.

Két ponton van nagyon lényeges változás. Az egyik Char herceg jelleme. Levine alakja egy felelősségteljes, uralkodásra született trónörökös, aki tudja, hogy mit akar. Mégsem erőszakos, inkább töprengően lovagias. (Igen, igen… ez jön: *álmodozó sóhaj*) A filmben meg inkább egy aranyifjú, aki Ella hatására érik uralkodóvá. De nem tudok pálcát törni felette. :) (És nem. Nem feltétlenü Hugh Dancy hatása miatt.) :D

A másik az egymásra találás. A lapokon egy lassan, barátságból szerelemmé érő házasság felé igyekszünk, míg a vásznon mindez gyűlöllek, majd beléd esem, de rendesen kapcsolat. Az elsőnél Ella, a másodiknál Char jellemfejlődése a karakteresebb, így rajongok mindkettőért. :) (Hát most hogyan is köthetnék bele akármelyikbe?)

Aztán volt egy pont, ahol élesen elvált számomra a hasonlítgatás, és átvette helyét egy másik. (Kanyarodunk vissza Disneyhez, majd megyünk még tovább, egészen Grimmékig.)

Bevallom, mikor elkezdtem felismerni a halmazati Hamupipőke szálat, akkor húztam picit a szám, mert Jajj istenem, mi lesz itt?. De ahogy haladtak az események, s szövődtek össze a történeti motívumok, úgy enyhültem én is.

Abszolút elfogadható a Cinderella sztori hangsúlyos beemelése a vége felé, mintegy extra bájt ad, teljesen megtámogatja a történéseket, s csak ámuldoztam, hogy Jééé, tényleg lehetett volna így is valójában. (Igen, megvan az a defektem, hogy szeretek hinni abban, hogy a tündérmesék igazak. Valahol egy picit legalább.)

Jajj, mit is írhatnék még? Egyszerűen imádtam ezt a mesét. Mert ez egy bájosan édes mese, még ha helyenként kissé keserű is. Egy tökéletes mese!

Egyetlen egy dolgot kifogásoltam csak a könyvben. A manók akkorák, mint az emberek, azt meg ne már, mert ők picik és kész. Legalábbis ezt kiabálja a 6 éves kislány bennem. :D

De ha netán egyszer valaki azzal átkozna (áldana meg), hogy minden nap újra el kellene olvasnom a könyvet, hát én bizony nem indulnék útnak, hogy leszedessem magamról a bűbájt.

Kiadó: Geopen

Borító: Teljesen rendben van, de nem ez adja meg a pluszértéket, hanem a fordítás. Egyszerűen nem hiszem el, hogy Varsányi Anna 15 éves volt, mikor lefordította ezt. Nagyon tetszett, és csak gratulálni tudok hozzá, meg persze irigykedni ezen tudása miatt. :) Remélem összefutok még a fordításaival.

Majd utána nézek, hátha a Bamarre hercegnőit is ő csinálta, mert ezek után biztos olvasok még Levine-től.

És persze őszintén remélem, hogy lesz újranyomás a könyvből, megtartva a tartalmát így, ahogy van! Még úgy is megvenném második példánynak, ha filmes borítót kapna, csak a lényeg maradjon változatlan.

Kedvenc karakter: Ella és Char. Együtt is, meg külön-külön is.

Anti karakter: Hattie, akit már rögtön a legelső felbukkanásakor vaslapáttal tudtam volna agyonverni. És ez az érzés nem is múlt el a végéig sem a könyvnek.

Világkép: Itt sem volt agyonmagyarázva maga a világ, vagy részletesen bemutatva a sok különböző lény, mégis egységes volt, működött együtt a történettel minden. Varázslatos! Bűbájos! Mesés! :)

Értékelés: