Domokos Gábor: Reklámország peremén

Fülszöveg: Domokos Gábor a harmincas évei közepén jár, eddig két prózai kötet, számos televíziós és filmforgatókönyv szerzője. A reklámszövegírás terén is jeleskedik.

A Reklámország peremén tagadhatatlanul önéletrajzi ihletésű könyv, amelyben az író izgalmas és sziporkázóan szellemes portrét rajzol generációjának – az első magyar yuppie-nemzedéknek – tagjairól.

Az egyes szám második személyben fogalmazott mű reklámszlogen-gyártó főhőse kívülről, mintegy felettes énje pozíciójából ostorozza önmagát és kortársait, alapvető lúzerségük miatt. (Amit persze mi, „öregek”, egészen másképp látunk. Pontosabban, láttunk eddig.) Emberünk szűk, de irigylésre méltóan összetartó baráti körrel és harmonikus családi háttérrel rendelkezik. Látszólag semmi baj vele, és mégis. Néha kicsit rosszul érzi magát a bőrében, akárcsak a barátai. Talán az zavarja (őket), hogy túl könnyen pottyannak az ölébe (ölükbe) a dolgok. A többiek sorra el is „hullanak” mellette, megkötik kompromisszumaikat, föladják álmaikat, vagy ami még tragikusabb, sőt életveszélyes: képtelenek megalkudni a realitásokkal. Ő viszont ezerrel hajszolja az „igazit”: nőt, bulit, életcélt. Iszik, dohányzik, szív, csajozik (mindezt módjával és a leszokás feltett szándékával), több egyetemen bepróbálkozik (némelyiken a diplomáig is eljut), állandó időzavarral küzd és folyton „görcsöl”, mert képtelen megfelelni szülei (önmaga, barátnője) elvárásainak. Mindig a könnyebbik megoldást választja, még akkor is, ha ez a nehezebb. Általában rosszul tűri a konfliktushelyzeteket és a kudarcokat, amire megvan az ideológiája: császárral született, így már a kezdeti gyötrelmeket is megspórolta neki a sors (az orvos szikéje). Feltett szándéka, hogy megtalálja azt a keskeny mezsgyét, amelyen elegyensúlyozhat a happy end felé. A könyv végén a meccs döntetlenre áll.

Domokos Gábor a felnőtté válás kalandregényének 21. századi prototípusát alkotta meg, méghozzá bravúrosan. Egyetlen szavát se lehet komolyan venni, mégis minden szava igaz. Százszázalékosan a mában él (szerző és főhős egyaránt), hasonlatait, metaforáit a televíziós tömegkultúra (főleg a reklámok és a sorozatok) világából veszi. Szinte szégyenkezve, lopva adagolja nekünk a bölcsességet, műveltséget, morált. Látszólag mindig a felszínen marad, egy-egy oldalvágással darabidőnként mégis telibe talál.

A számtalan tanulságos és mulatságos epizódot felsorakoztató, a katartikus felhangokat se nélkülöző Reklámország elsősorban kivételesen frappáns és „korszerű” nyelvezete, sodró stílusa jóvoltából kecsegtet azzal a reménnyel, hogy társaságban sűrűn idézhető kultuszkönyvvé válik. Könnyű és finom.

A kezembe akadt, mert…

rábeszéltek, én meg engedtem a csábításnak.

Közös történetünk:
A rábeszélés ellenére azonban nem voltam biztos benne, hogy ez az én könyvem. Tologattam is, pakolgattam is sokáig, egyrészt mert bizonytalan voltam, másrészt meg nem akartam, hogy hátrányba kerüljön a nem megfelelő lelkiállapotom miatt.

De csak rászántam magam, mert –  milyen kis vicces az élet –  épp olyan élethelyzetbe keveredtem, amiben kifejezetten nem tündérmese stílusra vágytam.

Gondoltam átveszem ezzel a könyvvel a macsógyerek osztja az észt a csilli-villi világban hozzáállást, úgyis rám fér.

Na, nagyon nem azt kaptam, amit vártam. Elmondom miért!

Hozzákezdtem, azzal a kellemes kis attitűddel, ami már nyilván szemet szúrt mindenkinek, s szinte vártam, hogy jól megbotránkoztasson a trágárság és a tartalom… meg minden.

És úgy két oldal után pofán vágott a felismerés, hogy ez a pasi hasonlóan ír, mint én. Ráadásul jól! (Én meg szerény vagyok, tudom!) Legalábbis én véltem hasonlóságot felfedezni. (Esetleg Szilvamag megtámogathatnál vagy cáfolhatnál mondjuk a Mona Lisás bejegyzéssel összevetve a dolgot. :D)

Aztán az is feltűnt, hogy abszolút stílus biztos, (de persze miért is ne lenne, ha egyszer hasonlítunk) még a csúnya szavak is a ”helyén vannak”. Nem azt mondom, hogy emeljük azonnal szépirodalmi magasságokba, de végig nagyon működött ez az élő, beszélt nyelvi stíl. Nemhogy nem zavart a káromkodás, de még azt is megkockáztatom, hogy sótlan-szagtalan lett volna az írás nélküle. Nem hittem volna, hogy én valaha ilyet leírok, de a legutolsó bazdmeg is együtt élt és lélegzett a történettel, célja volt és értelme. (És nem is volt olyan sok ”kötőszó”, inkább cizellált szitkozódó szófordulatok jellemezték.) Márpedig ha nem céltalanul, pusztán csak a mondanivaló hiányának takargatása végett van elhelyezve egy-két öblös kocsis-kifejezés, akkor nem parádézok ellene. Nagyon is vannak itt magvas gondolatok, képtelen, mégis élvezetes képzettársítások, szarkasztikus-cinikus önostorozás és önfeloldozás.

A forma is újdonságként hatott, mert inkább tűnik ez az egész egy naplónak. Illetve naplóból kiszemezgetett részleteknek, azzal a kis változtatással, hogy E/2-ben van megírva. (Pasinapló? Na ilyet se sűrűn olvasunk!) *arcán gonosz vigyor, közben a tenyerét dörzsöli, hogy mi mindent tudhat meg az ellenségről*

Nem volt agyonerőltetve a haverkodós stílus, egyszerűen csak ilyen volt, s bizony nem köthetek bele. Akartam, de nem megy. Képmutatásnak érezném. Tetszett na, úgyhogy elkezdtem inkább aggódni a ”témaválasztáson”. Nem mondom, kicsit evett a fene, hogy egy aranyifjú sanyarú életébe kellett belelátnom, mert a közrabszolgamunkán senyvedők mindennapi problémái fel nem érhetnek ehhez. De megembereltem szerénységem, mert ha őszintén magamba nézek (és őszintén megtettem!) hasonló élethelyzetben már én is voltam. Bizony volt idő, mikor én se pasziánszoztam nap mint nap a csekkekkel, csak úgy éltem bele a nagyvilágba, boldog hedonizmussal, és imádtam, de nagyon. És mit ad isten, én se forgolódtam álmatlanul a harmadik világ éhezői miatt, meg amiatt, hogy a megkeresett pénzemet nem nekik utalom át.

S bár ez az idő elmúlt, igazságtalan lenne feledni, hogy volt, főleg emiatt elítélni a könyvet. A főszereplő nem tehet arról, hogy ő ott, én meg itt. Még jó is volt kicsit emlékezni az én aranyifjú éveimre, bár lényegesen kevesebb kisunikumot és sört ittam, és nem is jártam a Lukácsba. :) (Ja, meg nem csajoztam ezerrel, de a pénzt ugyanúgy nem tudtam félretenni, és nekem is mindig volt legalább száz okom a megkomolyodás ellen. – Mielőtt még valaki félreért.) ;)

De ha valaki még mindig nem tud napirendre térni e felett, akkor vigasztalja a gondolat, hogy azért nyilván az efféle hozzáállás miatt fognak lassan kihalni a férfiak.

Már épp kezdtem felengedni a könyv mellett, mire kritikus ponthoz értünk. Mert mi az én másik vesszőparipám a hölgyhöz nem illő szavak mellett? Bizony, a nemi erőszak. És itt is megcsillant egy röpke pillanat erejéig a fény ezen a súlyos témán. Forgattam is a szemem, s gondolatban olyan dolgokat tettem Sanyiarccal, ami mellett a börtön egy élethosszig tartó luxus utazás all-inclusive ellátással, teljes állami költségtérítéssel. Remegjen is élete végéig, hogy sose találkozzunk, mert nem mentik fel a körülmények sem a szememben. De végül is kedves főhősünk kimondta, amit ki kell, megkaptam a tett elítélését írásos formában, így folytathattam az olvasást. (De azért megfogadtam: alkoholra mostantól részeg férfi mellett ránézni sem fogok.)

Lerendeztem magamban a vörös gombos jelenetet, s bizony arra eszméltem egy idő múlva, hogy jókat kacarászok, nem is túl halkan. (Hogy engem mennyire értékeltek ezért a munkaügyön...) Mert olyan szövege van ennek a srácnak, hogy hihetetlen. Annyi baromságot összehord, olyan slendrián, mégis annyira szórakoztató. Végem volt! Hogy lesz ebből negatív kritika? Bár ezt addigra már magam sem gondoltam komolyan.

Nem akartam én bántani ezt a könyvet, mert be kell látni: ilyenek a férfiak, és kész! Két dolog vezérli őket: az, amivel gondolkodnak (s itt most nem a fejükben lévő szervre gondolok) meg a gyomruk. (Bár meglehetősen kevés szó esett az evésről, de tudom, hogy a második kijelentésem is tökéletesen helytálló.)… Hol is hallottam viszont, hogy a sör folyékony kenyér? :)

Aztán lassan beindult a jellemfejlődés is. Illetve elég hülyén hangzik ez, miután megállapítottam a naplórészletek dolgot, de mégis.

Főhősünknek kezdett egyre kényelmetlenebb lenni az élet császára gúnya.

Idővel rátalált a szerelem is, s öröm látni, hogy ennek még mindig akkora ereje van, hogy hegyeket mozgat meg. (Illetve negyven kilós súlyokat, de ez részletkérdés.) És ez volt az a pont, ahol le kellett tennem a könyvet. Amit ott leírt, az első találkozást, illetve annak inkább a hatását… Könyörgöm, derüljön ki, hogy az a rész nem csak írói túlzás, egy mitológiai elem beemelése a történetbe, mert ha ez tényleg létezik a férfiaknál, akkor nekem most adták vissza a magánéletembe vetett hitem. És ez a hit nagyon rám férne.

Valakinél azt olvastam, hogy kicsit cukorszirupos a szerelem rész, tekintve, hogy milyen volt előtte. Na ezzel vitatkoznék. Az első látásra dolgot leszámítva (ami könyörgöm legyen valós!) abszolút reális a lassú változás A NŐ hatására. Mert igenis lassanként bontakozott kis minden, hisz nem két hét történéseit követhetjük végig, hanem hosszú-hosszú hónapokat. Talán éveket. Idomul ahhoz, akit szeret, mert hatással van ez az érzés az életére, világképére. Megjavul?! :)

Láttam valahol azt is, hogy már-már idegesítő a könyv a pálfordulás nélkül is. Ezzel szintén vitatkoznék! Nem mondom, hogy helyenként nem borzolja az idegeket, főleg, ha valaki sose kóstolta nagykanállal az életet. Dühítő lehet úgy, igen! De én szeretek a mondanivaló mögé nézni, és szeretem is, ha találok ott valamit. Itt megkaptam, legalábbis én le tudtam szűrni a magam tanulságait, következtetéseit.

A pálfordulás kérdésével meg tényleg egy az egyben ellenszegülök. Nem kapunk a végén semmi konkrét eredményt, hanem egy lassan meginduló változást. Helyzeteket, amik elindítanak az emberben valamit. Olyan szituációkat, amik a stabil énképpel rendelkezőket is megrengetik. Milán esete még engem is kikészítene, s változásra késztetne, nemhogy a reklámos csirkefogót. És ahogy A. barátom mondaná: Az Élet erről szól. A folyamatos változásról. Ha ellenállsz, így vagy úgy, de megfizeted az árát. Ha elébe mész, akkor csodás ajándékokat is kaphatsz.

És ezt kaptam én is a végére. A változóban lévő Gábort, aki ott ül a folyosón, nem tagadja meg önmagát, de már elindult benne az ön(felül)vizsgálat. Megmérettetett nem először, de talán most nem találtatik könnyűnek.

Még arra a pillanatra is emlékszem, amikortól már nem tudtam letenni a könyvet. Nagyjából ott, ahol megjelent Szabi, az asztalos. *oh, Szabi az asztalos* Addigra észrevétlenül úgy be lettem hálózva, hogy faltam a lapokat, s hagytam, hadd sodorjon a történet. Ami nem cukormázas véget kapott és elég sok szál elvarratlan maradt!

Függővég lett? Annál jobb! Gondolkodjon csak mindenki ezen a könyvön!

A Kultúrinfo egyenesen kultgyanús könyvnek nevezi, s ha jobban belegondolok, nem kötözködöm egy percig sem. Lásd meg a Reklámországon keresztül ezt az oldalt, bíráld, háborodj fel, ítéld el és/vagy ismerj magadra! Aztán fordulj befelé és elemezd a reakcióidat! Az elveszett generáció érteni fogja, a többiek meg próbálkozzanak!

Mi ebben élünk és így, ezek vagyunk egészen lecsupaszítva, s ettől nem vagyunk rosszabbak, mint bárki más, pusztán csak elveszettebbek. De küzdünk, mert azt mondták, hogy kell, s mert magunk is érezzük, hogy küzdelem nélkül még jobban elveszünk. De a változtatás jogát fenntartjuk!

Annyira magával ragadott a mögöttes tartalom, hogy a reklámszakmás betekintést, az elejtett szlogeneket én inkább csak kellemes mellékzöngének éreztem. Érdekes plusz volt, de számomra nem erről szólt a könyv.

Egy fura tükör, az a beszélő féle, aki kérlelhetetlenül megmondja, hogy nem te vagy a legszebb a világon.

Az igazság persze fáj, de a felismerés fél egészség vagy hogy is mondják Szomáliában. És még jól is szórakoztam. Amennyire nem akartam szeretni a könyvet, annyira megszerettette magát mégis.

A kevésbé szubjektív véleményért pedig tessék ellátogatni Szilvamaghoz és Dr. Dakotához. :)

Legőszintébb hálámmal köszönöm a könyvet a Cor Leonis Kiadónak!

Borító: Na az nekem már azért túlságosan is kult lett. Ellenben annyira frappáns a fülszöveg/előszó, hogy az már ritkaság számba megy, így elnéző vagyok a borítóval.

Kedvenc karakter: Szabi, az asztalos ;), és Milán, a rendíthetetlen idealizmusával.

Anti karakter: Sanyiarc

Kedvenc jelenet:

„Aztán eljött a záróra, s te megkérdezted, hogy hazakísérheted-e. Persze, mondta, aztán az utcán egyszerűen beléd karolt. Még mindig érzed az érintését a bicepszeden. Na jó. Ott, ahol a bicepsznek lennie kellene. Mégse érezted magad még soha olyan erősnek, mint azokban a percekben. Ha azt akarta volna, hogy rúgd tökön az első rendőrt, aki szembe jön, habozás nélkül megteszed. Ha arra kér, ugorj a Dunába, mostanában halásznának ki a hulládat valahol Mohács környékén. Magyarán: teljesen az ujja köré csavart. És te, még mindig, mint egy hollywoodi nyálember, csavarodtál boldogan…”

Értékelés: