Három nap, tengernyi élmény - 3. rész

Szóval Könyvfesztivál. Három nap, tengernyi élmény.

3. rész

Csak egy ugrás, némi metrózás, a Critical Mass, és már ott is voltam az Alexandra Andrássy úti üzletében, ahol már várt Gail Carriger, Borostyán, Laura, a Lélektelen fordítója, és olyan általam nagyra becsült bloggerek, hogy még jó, hogy a zongora miatt első körben nem értettem rendesen mindenki nevét, mert egyéb esetben azonnal működésbe lép az összes kisebbségi komplexusom. (Így szakaszosan sikerült aktivizálódniuk.)

Gail csinos volt, mint mindig, és hihetetlenül kedves. Miután pedig kiderült, hogyha kávéról vagy fülbevalóról van szó, egyforma az ízlésünk, én el voltam bűvölve.

A legszimpatikusabb mégis akkor volt, mikor rövid sétánk során csillogó szemmel nézte a biciklistákat, és lelkesen fényképezni kezdte a Zombie Walk-ot. Annyira őszinte volt az öröme, hogy Budapesten látja viszont  a San Francisco-ból indult kezdeményezést, hogy azonnal büszkébb lettem kis hazánkra. Jó érzés ilyenekkel örömet okozni az ide látogatóknak. Még akkor is, ha én épp az utca másik oldalán gyalogoltam. :)
Ó, és akkor is külön imádtam, mikor a kürtős kalácsos élményeit mesélte! :)

Az új helyen is volt persze némi háttérzaj, de Gail javára legyen mondva, nagyon szépen, érthetően, tagoltan és kellemesen követhető tempóban beszél, így gond nélkül értettem minden szavát. Nem kevésbé Lobot, Ronenát és Borostyánt is. (Laura már kicsit messzebb ült, az ő kérdéseit néha csak Gail válaszaiból azonosítottam be, de ez az élményből csöppet sem vett el.)

Ráadásul annyira jókat kérdeztek a többiek, hogy minden bennem felmerült kérdésre választ kaptam. Sőt… még többre is.

Az írónő mindenféle allűr nélkül, nagyon közvetlenül válaszolt a kérdésekre. Egész olyan volt, mintha ezer éve barátnők lennénk így mind, és csak egy délutáni csajos pletyire ültünk volna össze.

Nem mintha rossz véleményem lenne az írókról, de ennyire emberinek nem gondoltam volna Gailt. A fantasztikus angol akcentus (na jó, ez hülye kifejezés, de hogy mondjam másként) ellenére semmi leereszkedő hangnem vagy távolságtartás nem volt benne. És amikor felolvasott! Ugye a hangoskönyv verziót vele rögzítették?

És amilyen tetszetős volt, amit láttam belőle, olyan nagyon rajongtam azért is, amit mondott.

A szokványostól eltérő öltözéke miatt nem is gondoltam volna, hogy ő az a fajta író, aki szeret mindent előre megtervezni. Elmondása szerint ő amolyan pipálgatós lány, aki imád listát írni teendőiről, követni azokat, és a már teljesült pontokat kipipálni. Az életben ugyanúgy, mint alkotás közben. Még a jegyzetlapocskáját is megmutatta nekünk, ami a pesti programját tartalmazta. :)

Nagyon következetes író tehát, aki szeret játszani az eszközkészletével. Abban a pillanatban eldöntöttem, hogy újraolvasom a könyvet, amit megtudtam, hogy a szereplők nevei beszélő nevek, szinte minden jelentéssel bír valamely nyelven. Az meg, hogy Lord Akeldamával kapcsolatban egy kvázi feladvány is el van rejtve a könyvekben akkor is megnyert volna magának, ha történetesen elsőre nem is annyira tetszik a könyv, mint amennyire tetszett. Elárulta ugyanis, hogy apró utalások vannak elrejtve a könyvekben, melyek segítségével a végén rájöhetünk, hogy mely valós történelmi személyiségről is mintázta a vámpírt. Nagyon ötletes kis plusz ez számomra.

A könyvek keletkezéséről is beszélt, és még egy trükköt is elárult, hogyan is célszerű további szerződéseket kicsikarni a kiadóktól. :) Az utolsónak leszerződött könyvet célszerű egy hatalmas cliffhangerrel befejezni… azaz a második rész végén mind sírni fogunk a harmadik után. :D Okos nő, az már egyszer biztos!

Jövőbeni terveiről is szó esett, és azok alapján, amit elmondott, mindkét sorozatát nagyon várom.

Igaz, az egyik YA-nak lett szánva, de mégsem félek tőle annyira, mert nagyon érdekel, hogy Gail hogyan is oldja meg. Van egy olyan érzésem, hogy nem egy átlagos YA lesz. A világ persze marad steampunk. ;)

Amilyen alapossággal készül fel a regényeire, biztos nem egy átlagos lányneveldét kapunk tőle.

Megdöbbentő volt hallgatni, mikor elmesélte, hogy a Hypocras Klub eszmefuttatásait korabeli Royal Society lapok ihlették. Az ott leírt tanulmányok mentén gondolta tovább a kísérleteiket, téziseiket. És azt is büszkén mesélte, hogy Miss Hisselpenny kalapjai sem a képzelet szüleményei. Azok a borzalmas csodák bizony viktoriánus divatlapokból köszönnek ránk vissza. (Mondjuk manapság is tudnak fura fejfedőket viselni Angliában, kiváltképp királyi esküvőkön. De ez olyan lehet nekik, mint francia nőnek a parfüm. Anélkül egy lépést sem.)

A korabeli szakácskönyveken meg mind együtt szörnyülködtünk, mert egyrészt kismillió fogást leírnak az ilyenekben, ellenben semmiféle iránymutató nincs egy ilyen szakácskönyvnél, hogy miből mennyit, meddig kell sütni valamit…

Úgyhogy azzal biztos nem vádolhatják, hogy légből kapott dolgokkal tömi tele a könyveit. És elmondása szerint a mai kortárs irodalom egy részétől is távol tartja magát, (nevezetesen, amik stílusban hasonlóak az ő könyveihez, pl.: Twilight) hogy még véletlenül se legyen tudat alatti egyezés.

Helyette fantasyt olvas, vagy a japán kultúrához kapcsolódó műveket. A lényeg, hogy Alexiához hasonló erős, magabiztos női karakterek legyenek benne, mert a csetlő-botló mimózákkal ő sem tud mit kezdeni. Külön kiemelte Raymond E. Feist és Janny Wurst Birodalom trilógiáját, amire Lobo szeme is azonnal felcsillant, úgyhogy el is döntöttem, hogy hamarosan én is elolvasom legalább a A birodalom leányát.

Olyan gyorsan eltelt az idő, hogy szinte alig beszélgettünk és máris búcsúzni kellett, ugyanis másnap, kora reggel indult Barcelonába.

Persze azért még pár közös kép belefért, és nem győzök elég hálás lenni a többieknek, főleg Lobonak, hogy elküldte nekem őket, ha már így fényképezőgép híján vagyok. Köszi Lobo! ♥

A hazaúton aztán Laurával is tudtam pár szót beszélni, és végre választ kaptam azokra a kérdéseimre, amik olvasás óta fúrták az oldalamat, és csak a fordító adhatott választ rá. ;)

Külön öröm ez számomra, mert szerintem nagyon jó munkát végzett. A felolvasás és a magyar verzió alapján azt mondhatom, hogy maradéktalanul sikerült átemelnie azt a kellemesen csípős humort, ami Carrigert jellemzi.

És annak is örülök, hogy bár tényleg csak pár mondatot, de Ronenával is tudtunk beszélni, hisz a Czikornyai és Patza az első blogok közt volt, amit felfedeztem magamnak.

Így telt hát ez a három nap. Három bejegyzésre is futotta belőle, annyi volt az élmény. :)

Könyvhéten folytatjuk! ;)

Az első részt itt, a másodikat pedig itt lehet olvasni.