Három nap, tengernyi élmény - 1. rész

Szóval Könyvfesztivál. Három nap, tengernyi élmény.

1. rész

Eredetileg nem szándékoztam menni, lévén sokba van az nekem, de aztán a körülmények összefogtak ellenem, lefogtak, és addig nyomták a mellkasomat, míg itthon, utolsó erőmmel azt nem leheltem apának, hogy Megyeeek…

Úgy kezdődött ugyanis, hogy olvastam a LoveStart, és a Gondolat Kiadó volt olyan kedves  és felhívta a figyelmemet az íróikkal való találkozás lehetőségére.

Na, gondoltam egy napba nem hal bele a pénztárcám.

  

Aztán tovább agyaltam – a kineziológusom szerint ez az én nagy bajom – és arra jutottam, hogy ha már ott vagyok, akkor a másnapi molytalálkozó belefér. Meg persze azzal a lendülettel dedikáltatok Gail Carrigerrel is. (Ahelyett, hogy kisírnám valakinél, hogy tegye meg helyettem.)

De aztán tényleg irány haza.

Erre jött egy nagyon megtisztelő e-mail, ami egy vasárnapi teadélutánra invitált, nekem meg végem volt, ugyanis töredelmesen be kell vallanom, én bizony mindennek ellenállok, csak a kísértésnek nem.

És persze, ha már amúgy is Budapesten vagyok, mi az a plusz egy nap, nemdebár? :)

Ezúton szeretném megköszönni pesti tartózkodásom két főtámogatójának a segítséget, nevezetesen A-nak és B-nek, hogy ismételten lízingelhettem a kanapét, és nem kellett a híd alatt ökölharcot vívnom a jobb helyekért. Srácok, mivé lennék nélkületek? ;)

De vissza az élményekhez!

Éreztem én már csütörtök este, hogy nem lesz olyan egyszerű pontosnak lennem, mint ahogy azt nekem a BKV utazástervezője mondja, így nem is idegesítettem túlzottan magam azon, hogy késve érkeztem meg a Tiller-Magnason-Grunberg interjúra. (Egyébként eltévedtem a Mammutnál, és azért késtem, de semmi vész, már jól vagyok!)

Olyan gyorsan sprinteltem be 3 perccel a kezdés után a terembe, hogy észre sem vettem az ajtónál lévő tolmácsgépeket, így a körülöttem ülőket kezdtem el faggatni, hogy mit rontottam el.

Most mondanám, hogy lehet találgatni, vajh’ milyen jeles személyek mellé keveredtem, de mikor apának meséltem, eléggé felbosszantotta a dolog, így ezennel eltekintek tőle.

Tehát, mint kiderült, sikeresen lehuppantam Magnason felesége mellé. Bezony ám!

Aki nem mellesleg egy hihetetlenül kedves nő, és csinos is, legalábbis szerintem, főleg, hogy ugyanaz a divat-sárga szín volt fellelhető mindkettőnk ruházatában. :)

Épp csak pár elismerő pillantást tudtam felé küldeni (persze akkor még egyébként fogalmam sem volt, hogy ki ő), mikor rájöttem, hogy nem tudok norvégul. (Norvégul vagy norvégül?) Az egyezményes kézzel-lábbal mutogatás és a sokkal egyszerűbb angol nyelv segítségével kifilóztuk, hogy én a nyelvi kompetenciáimat az ajtónál hagytam, úgyhogy másodmagammal (nem csak én késtem) újabb fennforgást eredményeztem, és vérrel-verejtékkel szerzett jogsimat áldoztam, hogy végre a selymes hangú szinkrontolmácsot (is) hallgathassam.

Amint végre nyugalmi állapotba kerültem, már bele is süppedtem a beszélgetésbe, ami hihetetlen élmény volt!

Carl Froede Tiller volt az első interjúalany, aki megosztotta velünk karakterábrázolási módszerét. Nem hittem a fülemnek, mikor kifejtette, hogy a főszereplőit általában a többi szereplő szemszögéből építi fel, mintegy nem is foglalkozva az ő jellemével. Inkább az erős mellékszereplőkre megy rá, és ”csak  mellékesen” megjelenik a főhős is. Nagyon elkezdte birizgálni a fantáziámat ez a dolog, így alaposan érik bennem az elhatározás, hogy a Bekerítés a polcomon landoljon. Őszintén szólva az tart vissza jelenleg, hogy ez a könyv is egy trilógia része, nekem meg mostanában kicsit sok a sorozatosdi.

Egyébként a norvég nyelvről is kiokosított. Számomra eddig nem volt egyértelmű, hogy különböző nyelvi formák használatosak hazájában, pedig ez nagyon is fontos tudás, kiváltképp, ha eredetiben akarnám olvasni. Tiller ugyanis az általánosan elterjedt bokmål helyett a nynorsk ”verziót” használja. Persze mindkettő általánosan elfogadott Norvégiában, mégis az irodalmi művek kb 80%-a az első változatot használja. Az utóbbi inkább a ”vidéki” ember nyelve, és mint prérilakónak, rögtön szimpatikussá vált egy olyan író, aki azt vallja, hogy a származása nyelvéből tud jobban ”építkezni” műveihez.

Amúgy is sugárzott róla végig a szerénység, de a szavaival teljesen megvett magának. 

Utána következett Andri Snær (hangos sóhaj) Magnason a cuki szemüvegével és a még cukibb akcentussal beszélt angoljával. (Tudom, hogy egy negyvenes férfit nem illik cuki jelzővel illetni, de mit tehetnék. Én nem tudom, hogy mi van északon, de ezek az északi pasik… hajjj…) 

Muszáj ecsetelnem kicsit, kiköpött Kimi Raikkönnen… illetve így nézne ki Kimi is ennyi idősen, ha nem inna egy ideje olyan keményen. 

De vissza a beszélgetéshez! 

Ott szorongattam kis kacsómban a könyvet végig, míg ment a kérdezz-felelek, és olyan, de olyan büszke voltam rá, hogy én már olvastam, hogy azt elmondani sem tudom. 

Például tudtam én, hogy a LoveStart tíz évvel ezelőtt írta, de ennek jelentőségét igazából ott értettem meg. Már-már bizonyítottan látnoki könyv ez, én mondom! 

Az interjú során kifejtett nézetei egy nagyon egyedi, izgalmas Izlandot mutattak be, ahol az ipar és a természet érdekes kettőst alkot, s az izlandi ember bizony a kettő határán egyensúlyoz folyamatosan. 

Ezt a témát egyébként Dreamland című könyvében, és azonos című dokumentum filmjében is feldolgozta.

Dreamland trailer

Hála a Gondolat Kiadónak, a mozgókép installáció egy részét még aznap este a Kis Könyves Éj keretében sikerült megnéznem, s remélem, hogy a könyvet is mielőbb a kezembe foghatom magyarul! 

Hiszen nem győzöm hangsúlyozni, hogy mennyire bejött a LoveStar által bemutatott disztópiás társadalomkritika, aminek bár nem folytatása a Dreamland, mégis úgy érzem, hogy méltó utódja lesz a nagyvállalati szférát elemző mű. 

Olyannyira fel vagyok villanyozódva, hogy mikor megtudtam, hogy novemberben debütál imádott regényem Amerikában, már el is kezdtem vízionalizálni, hogy majd ott a hollywoodi producerek jól lecsapnak rá, s milyen jó lesz filmen is látni. (Ebbe persze csak az az önellentmondás, hogy általában véve gyűlölöm, ha filmesítenek egy jó könyvet, mert úgysem lesz az igazi, most mégis világhírnevet kívánok Magnasonnak. Még a bejegyzésemet is hajlandó volnék angolul újraírni, ha ezzel segíthetném.) 

Egyébként abszolút látok rá esélyt, hogy így legyen, hiszen a disztópiát a tengeren túlon is szeretik mostanság, ráadásul Steve Jobs életrajza sok hasonlóságot mutat a könyv egyik főszereplőjével, még akkor is, ha az Apple atyja még kanyarban nem volt, mikor a könyv megszületett. De ugyebár az efféle apróságok nem szokták érdekelni az amcsikat. Arról nem is beszélve, hogy különböző technikai dolgok vizuális megvalósítása még az Avatarnál is nagyobb játszóteret nyújthat a filmkészítőknek. (A próféta szóljon belőlem!) 

Végül, de nem utolsó sorban jött Arnon Grunberg. Én meg pontosan így képzeltem el egy New Yorkban élő európai gyökerekkel rendelkező írót. Az ő angolját is tökéletesen értettem, azt viszont már kevésbé, hogyan is lehetett gátlásos kamasz, hiszen a pódiumon ülve látszott, hogy nagyon elemében van. Mindenről nagyon határozott véleménye volt, sokat viccelődött, mosolygott, és gyakorlatilag ledumálta a többieket.

Semmilyen kérdéssel nem lehetett zavarba hozni, pedig Lévai Balázs, a moderátor azért minden tőle telhetőt megtett. :)

Legtöbbet persze most megjelent könyvéről a Tirzáról beszélt, illetve Hofmeesterről, a főszereplő karakteréről. Ennek köszönhetően jöttem rá, hogy ízlésemet ismerve nekem egy korábbi művével kell kezdenem a sort, ahol még több a humor, hiszen könyveiben egyre nagyobb szerepet kapnak az emberekben végbemenő lélektani folyamatok, jellemfejlődések ábrázolása, melyek bizony komolyabb hangvételt kívánnak.

Az interjúk végén közös kérdésre – miszerint számít-e az író nemzetisége – mindhárman azt felelték, (Grunberg a leghatározottabban persze) hogy a jó téma, a jó könyv mindig megtalálja az utat a közönségéhez, nemzetiségtől, kulturális háttértől függetlenül.

Én szívből kívánom nekik, hogy ez minél szélesebb körben igazolva legyen hazánkban is!

A beszélgetés után kezdődött a dedikálás, én meg torkomban dobogó szívvel odasasszéztam Magnasonhoz, és bárgyú vigyorral az arcomon odatoltam elé a könyvemet. Lányos zavaromban persze a nevemet is alig bírtam elbetűzni angolul, nemhogy két értelmes mondatot kinyögni, pedig annyi mindent tudtam volna mondani neki az élményről, amit a könyve okozott. Szidtam is magam, hogy miért vagyok ennyire balfék, főleg úgy, hogy alapjáraton nem vagyok egy rajongó-típus. Erre most, amikor előnyt kovácsolhattam volna ebből, én leblokkoltam, és csak pillogtam jobbra-balra. (Egyébként a mosolya tehet róla. Be kellene tiltani, mert az nem fair, hogy törli az ember agyában lévő összes értelmes gondolatot!)

Szóval vigasztalódhatok a könyvembe írt kedves szavakkal, amikről feltételezem, hogy izlandiul szólnának hozzám, ha ki tudnám olvasni. :) Az viszont biztos, hogy ez a legszebb napocska-hegyecske kombó, amit valaha is láttam! :)

Úgyhogy annyira elvarázsolódtam tőle, hogy még egy közös fényképet sem kértem. Igaz, rendes gép sem volt nálam, de ilyen apróságokon igazán nem múlhat a dolog, egy újságíróktól és fényképészektől hemzsegő teremben.

Így legalább marad valami a következő dedikálásra is, mert az fix, hogy addig fogok szervezkedni, meg a Kiadó nyakára járni míg a következő könyvemet is dedikáltatom… meg az azt követőt… meg az azt követőt... Vagy megyek Izlandra! :)

Egyébként mire feleszméltem, addigra már szóltak is a hangosban, hogy hamarosan záróra, így gyorsan feltérképeztem a standokat, hogy szombaton azért már ne kelljen ezzel foglalkoznom, úgyis rohanásban leszek egész nap. Azért a Geopen Kiadó munkatársaival sikerült pár szót váltani, és nagyon örülök, hogy Gail Carson Levine munkássága nekik is fontos, nem csak nekem.