Daisy Goodwin: Ártatlan szépség

Nem kell, hogy mindig első látásra jöjjön a szerelem!

Fülszöveg: A páratlanul gazdag Cash család lábai előtt ott hever az egész világ. Habár az amerikai társadalom megbecsülését és csodálatát élvezik, van valami, amit e mesés vagyon révén sem tudhatnak a magukénak, ami pénzen nem megvásárolható: a nemesi cím. A ház úrnője, Mrs. Cash ezt igyekszik biztosítani egyetlen gyermeke, a páratlan szépségű Cora számára. A lányt ugyan udvarlók hada veszi körül, minden idegszálával azért küzd, hogy végre a maga életét élje, és kedvese, Teddy felesége legyen, édesanyja elképzelései azonban felülírják terveit.

Egy tragikus kimenetelű vendégséget követően Angliába hajóznak, hogy a valódi nemesek hazájában leljék meg a boldogságot: Mrs. Cash a cím megszerzésével, Cora pedig az igaz szerelem megtalálásával. Egy váratlan baleset azonban teljesen felforgatja a lány életét. Az angol nemesek meglehetősen zárt világába ugyan bebocsátást nyernek, ám megannyi ármányt és akadályt kell leküzdeniük a boldogság felé vezető rögös úton.

Daisy Goodwin szellemes és részlet gazdag regénye a 19. század végi Amerika és Anglia intrikákkal és szenvedéllyel teli világába vezeti el az olvasót.

Eredeti cím: My Last Duchess 

A kezembe akadt, mert…

gondoltam teszek egy próbát az írónővel.

Közös történetünk:

Úgy tűnik, a jó könyvek ismérve, hogy az elején egyáltalán nem tetszenek.

A történet maga három részre van osztva, s az én érzéseim is három, jól elkülöníthető állomáson mentek keresztül, még ha nem is feltétlen követték a tagolást.

New York a XIX. században

Az első fejezetekkel kifejezetten ellenszenveztem.

Adott Pénzes Cora, becsületes könyvbeli nevén Cora Cash, aki egy csöppet elnyomó jellemű mama égisze alatt éli new yorki mindennapjait, amolyan így nézett volna ki a Szex és New York sorozat 150 évvel ezelőtt stílusban. Ez még mondjuk épp tetszett is volna, ha nem utazunk át igen korán Angliába címeres marhát… akarom mondani címeres előkelőséget fogni az örökösnőnek.

Az angol tájon aztán alászállt a köd, és ezt hangsúlyozva a történet is hamar szürke érdektelenségbe csúszott.

Azért persze sikerült megismerkedni Ivo Maltaversszel, Wareham hercegével, Lulworth urával, aki egy szerencsétlen baleset miatt házában látja vendégül amerikai barátainkat.

Korabeli divat

Ismeretséget kötöttünk Odo és Charlotte Beauchamp-pal, akik mézes-mázos viselkedésük ellenére igencsak gyanúsnak tűntek, ráadásul roppant tenyérbe mászóak.

Később megjelenik a kedves mama is, aki nem marad alul megalománia terén Cora édesanyjához képest.

Hogy, hogy nem, egy hét múlva már a lánykérésen is túl vagyunk, ami nem is okozott volna lelki törést, hisz annak idején így mentek ezek a dolgok. A szegény főnemes megismeri a szépséges, dúsgazdag lányt, és már szórják is a rózsaszirmokat az oltárig. A szerelem meg majd megjön a későbbiekben. És eddig ezzel nem is lett volna semmi bajom.

Na igen ám, de itt azt szerette volna velem elhitetni az írónő, hogy ez bizony szerelem a javából, ami annyira sántított, hogyha elindulok a könyvvel, még én is balra húztam volna.

Ivoról lerí, hogy csak a kedves mamát akarja bosszantani, Corának meg édes mindegy, csak ellenkezhessen a sajátjával. Amiben csak az a vicc, hogy ez a frigy pont egybevág az ő elképzeléseivel, hisz így a multimilliomos Cora egyszersmind hercegnévé avanzsált.

A menyegző előkészítése és lebonyolítása miatt aztán visszakerültünk New Yorkba, ahol hirtelen megint visszatért az a magával ragadó celeb stílus, ami annyira tetszett az elején.

Villantak a vakuk, cikkeztek a pletykarovatok, én meg azon merengtem, hogy milyen furcsa könyv ez, mert máshol ettől rosszul lennék, itt meg pont ez tetszik annyira.

Ezzel egy időben a háttérben elindulnak azok a szálak is, amikre a fülszövegben is van némi utalás, miszerint hosszú és intrikákkal teli az út a boldog végig.

Elkapkodott nász?

És itt jött számomra a következő fordulópont. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy már nem a Szex és New York 1884-et nézem olvasom, hanem a Gazdagok és Idegesítőek című brazil szappanopera 238 résztől 978 részéig tartó megamaratont. Mert intrika és kavarás az volt bőven. Ennél idegesítőbb mellékszereplő gárdát tényleg csak brazil szappanoperákban találni.

Furcsa mód, ezt ellensúlyozandó, a főhősnő karaktere elkezdett fejlődni, és szép lassan hozzánőni a szívemhez.

Egyszerűen elhittem, hogy ez a naiv, elkényeztetett, kissé butuska, mégis csupán csak szerelemre áhítozó lány beleszeretett a hercegbe. Talán pont azért, mert ő volt az egyetlen, aki nem esett hasra előtte rögtön, ellentétben azzal, amit megszokott. Mondjuk így még hiteltelenebb az egy hét után történt lánykérés, amit tovább súlyosbít, hogy az esküvő előtti hetekben a herceg eltűnik vadászni, és épphogy csak beesik a nászra.

De jött a harmadik fordulópont, ahonnan a könyvet már lángvágóval sem lehetett volna lefejteni a kezemről. (Nagyjából a felétől a könyvnek.)

Úri piknik

Ahogy egyre csak olvastam, lassan felsejlett előttem, hogy Cora és Ivo viszonya nagyon ismerős. No, nem azért, mert olvastam volna már ilyet valahol… annál sokkal rosszabb. Én átéltem már azokat a helyzeteket, mint Cora. Sőt, én voltam Cora, nem is olyan rég.

Adott, a szerelmes és naiv lány, aki amellett, hogy egy picit magát a szerelmet idealizálja, valóban bele is habarodik a férjébe, és minden tőle telhetőt megtesz, hogy a kedvében járjon.

Nagyon tetszett, hogy lassan felismeri, hogy az addigi élete milyen felületes volt, és ahelyett, hogy csak sopánkodna, tettekkel is igyekszik változni.

Persze követ el hibákat, és butuska dolgai lassan kopnak ki, de ettől annyira valós és szerethető.

Ráadásul nagyban nehezíti a dolgát, hogy Ivo herceg olyan, mint az időjárás… illetve ezerszer rosszabb.

Annyit tudni, hogy a lelkét a múlt árnyai üldözik. Azt is sejteni, hogy volt némi ”múltja” pár olyan hölggyel, akik most intenzíven rombolják a házasságát, ami Corának nem feltétlen tűnik fel.

Állítólag szereti a feleségét, de ezt se szavakkal, se tettekkel nem bizonyítja kellőképpen. Mondhatni néma levente, aki ha felhúzza magát, otthagy csapot-papot, kétségek között vergődő terhes feleséget, és elutazik Indiába lehiggadni.

Én meg fel tudtam volna pofozni, nagyjából minden pillanatban, amikor a neve a lapra került.

Amikor divat lett
a biciklizés :)

Egy önző, beképzelt barom, akinek csak annyi lenne a ”dolga”, hogy beszélget a feleségével. Őszintén elmondja, hogy mit akar, mi történt a múltjában, mi bántja, mit vár el a kapcsolattól. De nem! Hagyja szenvedni szegény lányt, aki a lelkét is kiteszi.

És ez annyira ismerős. A nagy, hallgatásba burkolózó, elvárásokkal teli, mégis saját démonjaival küzdő férfiember, aki csöndben mérlegre állít mindenkit, s az eredményt senkivel sem osztja meg, csak magában forrong.

Pont ilyen volt az Ex is, akinek épp ezen viselkedése miatt képtelenség volt megfelelni.

Ha gondolatolvasó lettem volna sem biztos, hogy a fejébe látok, mert annyira elzárta a valódi gondolatait. Csak küszködtem a kapcsolatban, hibákat vétettem, mert nem tudtam, nem kaptam visszajelzést semmivel kapcsolatban. Azt mondta, hogy szeret, de valójában voltam én, aki a lelkem is kitettem, meg volt ő a saját kis világába bezárva, aki néha megtűrt maga mellett, ha épp makulátlanul viselkedtem. Ha meg nem, akkor én maradtam a belsőm mardosó kételyekkel, ő meg ki tudja merre járt.

És szegény Corával ugyanez történt itt. Olyan fájdalmas volt olvasni, mint válik egyre jobb emberré, s ez mennyire hidegen hagy mindenkit. Minél jobban akart a kedvében járni az anyósának, az anyjának, a férjének… az angol úri társaságnak, annál több megaláztatásban volt része.

Lulworth kastély

Égette a szemem a sok elfojtott könnycsepp, ami tehetetlen dühvel párosult. Meg akartam rángatni a herceget, hogy vegye már észre, hogy mennyire helytelen a viselkedése, hogy mennyire nem ezt érdemli az a nő, aki annyira szereti, és aki a gyermekei anyja is. De sajnos nem tudtam. Akkor sem, hisz a saját helyzetemet nem láttam át így kívülről, és most sem, hisz a ”hőseim” csak papíron léteztek ezúttal.

Pedig mennyi ilyen pár van a valóságban is, s bár az eleje a történetnek valóban nem fogott meg, a végére nagyon a szívemhez nőtt. Megint egy görbe tükör, egy történet, ami azért olyan nagyszerű és egyben sokkoló is, mert nem egy átlagos love story, amin elszórakozik az ember pár órát, majd gyorsan elfelejti.

Legalábbis én ezt a könyvet biztos nem fogom egy darabig. Sőt, évek múlva feltett szándékom újra belevágni, és az eltelt idő tapasztalatával újraolvasni, és felülvizsgálni önmagam általa.

És ez a jó könyvek ismérve! Megdöbbenni rajta, ellenkezni vele, magunkra ismerni benne, elgondolkozni általa…

Könnyed, felejthetően sablonos szórakozásra vágytam, de valami nagyon mást kaptam tőle, ami először pokolian rosszul esett, de őszintén belegondolva szükségem volt erre a fájdalmas együttérzésre, a keserédes befejezésre.

Mert nem mindig az a jó, ha azt kapjuk, amit szeretnénk, hanem azt, amivel nem merünk szembenézni máshogy… S ez még a könyvek esetében is igaz!

A könyvet köszönöm a General Press Kiadónak!

Értékelés: , a kezdeti nyögvenyelősség miatt.