J. R. Ward: Megsebzett szerető

Újabb Ward-rajongó "született"

Fülszöveg: A New York-i Cladwell éjszakai sötétjében halálos háború folyik a vámpírok és gyilkosaik között. A harcot a hat vámpír harcosból álló csapat, a Fekete Tőr Testvériség vívja. Zsadist közülük a legveszélyesebb, a legrémisztőbb. 

Zsadist, akit korábban vérrabszolgaságba kényszerítettek, még mindig viseli szenvedéssel és megaláztatással teli múltja sebhelyeit. A csillapíthatatlan dühéről és sötét oldaláról hírhedt férfitól mind a vámpírok, mind az emberek rettegnek. Egyetlen társa a harag, egyetlen szenvedélye a terror – amíg meg nem ment egy csodálatos nőt…

Eredeti cím: Lover Awakened

A kezembe akadt, mert…

ha már megvan az összes rész, és ha már belekezdtem. Őszintén szólva teljesen elvárás mentesen elővettem, hogy elüssem vele a hétvégét.

Közös történetünk:

Nem sok bizodalmam volt ebben a részben, tekintve, hogy annyira nem gyűrűzött körém az Éjsötét szerető, és szinte kicsit irritált is a Síron túli szerető.

De most fejet hajtok Ward előtt!

Ebben a részben aztán minden volt, ami szem-szájnak ingere. Nem mondom, hogy teljesen hibátlan, mert természetesen bele tudnék kötni, ha nagyon akarnék… de nem akarok!

Ebbe a részbe nem.

És értem már, hogy mire fel az a nagy rajongás Zsadistért, és ó igen… ezennel én is téptem egy számot a kígyózó sor végére.

Innentől finom spoilerezés következik!

No, nem azért, mert minden vágyam egy sebhelyes arcú (bár épp jöhet), kegyetlen vámpírharcos, hanem azért, mert ahogy ezt a történetet Ward összerakta, az nagyon!, de nagyon rendben volt.

Először is megkímélt (bár persze azért finoman mégis ott volt, lásd előző rész) a ’két pillantás, és már elaléltam’-hozzáállástól. Itt lassabb a folyamat, ami igencsak jót tett cöccögésre hajlamos lelkemnek. (Persze ettől még maradhatna középszerű.)

Ám amilyen témákhoz, és ahogy hozzányúlt a szerelmen kívül… az nagyon tetszett.

A nemi erőszak alapvetően nem egy könnyen emészthető dolog, és pláne veszélyes habcsókba csomagolni. Itt meg még meg is fejelte azzal, hogy nem is női, hanem férfi szemszögből láthattuk.

Nem is egy szereplőnél, hanem rögtön kettőnél.

És nem barmolta el!

Kiváló dramaturgiai érzékkel pakolta egymás mellé Zsadistot, Bellát és Johnt. Megspékelte némi drogfüggőséggel (Phury és Rehvenge), majd még tekert rajta kettőt. Egész pontosan beemelte a társfüggőséget és a végére a gyászt is. (Bár azért kicsit haragszom az írónőre!)

Szépen egymás mellé szerkesztette a különböző részeket, nézőpontokat, okosan játszott a visszaemlékezésekkel, feszesen fogta a történetvezetést, nem untatott bicskanyitogató közhelyekkel, nem magyarázta túl a dolgokat. (De ettől még nem lenne számomra újraolvasós.)

Viszont amivel mindenen túltett az a testvéri kapcsolat, annak a végtelenül megmagyarázhatatlan szeretettel és mély kötődéssel teli viszonynak az ábrázolása volt, ami Phury és Zsadist között van.

Mert nekem is van egy húgom, és én is oly lángolva szeretem, hogyha kellene, tőből lerágnám a lábam érte, hiába tud az őrületbe kergetni napi szinten.

És itt ugyanúgy megvolt az a kettősség, ami néha bennem is dúl.

Egyfelől az ember látja, hogy a szerette milyen hibákat vét, másfelől nem szól, hanem mindent megtesz, amit csak kér, még ha önmagán felüli erőkifejtésre is van szükség hozzá.

Egyszerűen imádom a testvéri szeretetről szóló könyveket, és itt bizony mindent megkaptam, amit csak kívánhatok.

Forrás: www.lynnegraves.com

Nem is feltétlen Belláról és Zsadistról szólt számomra ez a könyv (talán az eleje csak), hanem Phury-ről és Zsadistról. Minden más csak járulékos elem, viszont annak nagyszerű.

Az egyének fejlődése, a döntéseik, a lelki háborúk… Ha innentől kezdve Ward ennyire komolyan kézben tartja a dolgokat, akkor mi nagyon fogjuk szeretni egymást.

Persze egy rohadék, mert így megkínozni a szereplőket… de ettől lesz sajnos életszerű.

Johnért egyszerűen vérzik a lelkem, Tohr helyében meg pláne inkább az írónőn bosszulnám meg a sérelmeket, mint O-n.

És itt jön bennem a kettősség. Egyrészt nagyon elfuserált dolognak tartom, amibe Tohrt keverte (szemétség Johnnal is), másrészt meg Bella termékenységi fiaskóját, illetve annak végeredményét túl cukorsziruposan soknak éreztem.

Oké, maga a folyamat (a bagzási rész) kellett valahol, hogy megoldja Zsadistnál a krízisen való átlendülést, de az a vége jelenet a sok sírással nekem már túl szivárványpónis volt. Pont az életszerűség sérült, mert oké, hogy a való világban vannak ”nem tervezett balesetek”, de ennyire varázsütés szerűen nem szoktak összeállni a jó dolgok egyetlen kerek egésszé.

Persze, persze… tudom, hogy a Nalláról szóló novella pont ezt a csorbát fogja kiküszöbölni, de mivel én még azt nem olvastam, így igenis idefirkantom piciny elégedetlenségemet.

Majd helyesbítem magam abban a bejegyzésben, mikor eljutok addig a részig. :)

Ha meg azt veszem, hogy értelmetlen halálesetek nap, mint nap történnek, akkor igazán nem vethetem az írónő szemére Wellsie-t. De ennél a pontnál mégis azt érzem, hogy De jó, lett még egy könyvre való anyag!

Egyébként ”kicsi” Butchomat is piszkálom, ha már itt tartunk!

Te címeres ökör! Hát nem igaz, hogy játszod itt a sértődöttet. Nagy szerencséd, hogy a te könyved jön!

"Végül is egy férfinek legyen tartása. Legalábbis addig, amíg a külvilág is látja."

Most kevesebb volt a humor is (bár azért a 421-424. oldalakon hozták a formájukat), mégsem volt hiányérzetem, és ettől függetlenül, most nagyon megmozdult bennem valami a sorozattal kapcsolatban, és hirtelen nem is tudnék olyan testvért mondani, akinek nem érdekelne ezek után a története.

Azért majd visszafogom magam, nehogy csalódás legyen a vége.

De az biztos, hogy ezt a részt még sokszor fogom újraolvasni, annyira kerek egész lett!

Ja, és utólag olvasva a fülszöveget: hogy ez mekkora egy semmitmondó közhelypuffogtatás!

Kábé, mint ez a bejegyzésem, ami a tizedét nem adja vissza annak, ami olvasáskor bennem felmerült. Nagyjából úgy vagyok, mint Zsadist, amikor a terhességre reagált.

"Zsadist a homlokát ráncolta. Kinyitotta a száját, aztán becsukta. Megrázta a fejét.- Nem értettem... Mit mondtál?"

Kiadó: Ulpius

Értékelés: