J. R. Ward: Éjsötét szerető

Fülszöveg: Az éjszaka sötétjében halálos küzdelem folyik a vámpírok és a vadászok között. A Fekete Tőr Testvériség hat vámpírharcosa felesküdött rá, hogy megvédi a vámpírokat a rájuk törő ellenségtől. Vezetőjük, a jóképű, emberfeletti erővel bíró Wrath maradt az egyetlen tisztavérű vámpír a Földön. Szülei gyilkosait keresi, hogy végre kiegyenlítse a számlát. Küldetése során találkozik a gyönyörű Beth-szel, aki mit sem tud származásáról: nem sejti, hogy félig vámpír. Wrath-nak be kell vezetnie a lányt a halottak világába, hiszen ez az öröksége, a sorsa… Egy új érzés, a testét gyötrő nyugtalanság miatt Beth képtelen ellenállni a veszélyesen vonzó férfinak, aki éjszakánként meglátogatja, ám történetei a Testvériségről és a vérről megijesztik. A férfi érintése lángra lobbantja Beth-t, ám ez egy fenyegető, mindkettőjüket felemésztő vágy…

 Eredeti cím: Dark Lover

A kezembe akadt, mert…

tavaly potom pénzért osztogatta a kiadó fészen, én meg amúgy is fentem rá a fogam a hype miatt. Persze aztán csak tologattam, mert féltem tőle, míg végül jött egy álom, és égi jelnek tekintettem, hogy elkezdjem végre.

Közös történetünk:

Úgy kezdtem, mint Cole-nál vagy talán még annál is jobban húztam a számat. De valószínűleg már az idegpályáim rá vannak csatlakoztatva a Molyra, vagy van két látnok a molyok között, mert amint megfogalmazódott bennem, hogy ez talán nekem mégsem annyira fog tetszeni, Elhaym és Angelika már karcolt is, hogy még véletlenül se adjam fel.

Én meg hallgattam rájuk, és reménykedtem, hogy nem tart annyi ideig egymásra találni a könyvvel, mint a Immortals After Dark szériánál. De magamban mégsem értettem, hogy mire fel ez a nagy hype.

Hiszen addigra már túl voltam szépreményű hőseink villámgyors (olvasmányélményeim leggyorsabb egymásra gerjedése) egymásba szerelmesedésén, igaz, még vekengtek, hogy akkor hogy is lesz, mint is lesz, és elkönyvelhettem a második legegetrengetőbb orgazmusát is, amiről eddig könyvben olvastam. (Az all-time képtelen beteljesülést Krentz produkálta Az átokban, és kétlem, hogy valaha felül lehet múlni azt a kozmikus képtelenséget, amiről ő írt.)

Még egy Edward-Bella-feeling is a képembe lett tolva.

„– Maradj tőlem távol! – kiáltotta és kivillantotta szemfogát. – Ha közelebb jössz, beléd harapok, hát nem érted? …

– Tudom, hogy nem bántanál engem – mondta meggyőződéssel a hangjában.”

Se a főhős, se a csaj, de még a világ se tetszett különösen, és erősen azt mondogattam magamban, hogy az sem érdekel, ha a következő molytalin agyonütnek, de nekem bizony Adrian sorozata sokkal, de sokkal jobban tetszik. Ott legalább fel lett vezetve a világ, itt meg az egyharmadáig csak pimpilláztam, hogy mi van? Oké, hogy Ward fejében ez élő dolog, de esetleg nem szándékozza el is magyarázni nekem?

A legépkézlábabb szereplőnek Butch tűnt, ami már csak azért is vicces, mert ő az egyetlen kétajtós szekrény, aki nem vámpír. (Ezt is megértem. Úgy tele vagyok a parapasikkal, hogy egy sokszereplős könyvben képes vagyok rágyógyulni az egyetlen emberi lényre.) Ó, és persze a lakáj! Fritz meg a spenótos palacsintája. ;)

Nem azt mondom, hogy menthetetlenül nem tetszett, pusztán csak azt, hogy elképzelni nem tudtam, hogy ezeket a harmatgyenge vámpírokat mi az istenért akarják szétszedni a rajongók?! Ugyanis nagyon visszatetsző számomra, hogy ezeket könnyebb kinyírni, mint John McLaint.

Itt meg rögtön felrobbantunk egyet az elején, a másik meg kap két golyót, aztán lehet sírni utána napokig. Adriannél azért szívósabb jószágok.

Már sokan gyűlölnek, igaz?

Nem kell ám csőre tölteni a fegyvereket, és szorongatni a dobócsillagokat!

Jött a 22. fejezet és a zsaruk elkezdték megmenteni a sorozatot. A Butch-José-másnaposság triótól, meg a dumától valahogy olyan kis életszagú lett az egész.

Aztán a Butch-Vishous-másnaposság triónál már szerelmes voltam ezekbe az idiótákba!

Lehet, hogy egy nagy pancs a sztori, mert az, ezzel a fene nagy szerelemmel, ami az egyik leghiteltelenebb, amiről eddig olvastam, (pedig sok ilyet olvastam) de a felétől Ward megtalálta a humorát, és a főszereplőkön kívül mindenki mást sikerült élővé tennie számomra.

A Butch-Vishous pároson konkrétan visítottam, úgy röhögtem. Ha csak az az egy poén is lett volna az egészben, már azért megérte volna.

„Odafordult a mellette horkoló alakhoz. Egy férfit látott, aki mélyen aludt. A takarót állig magára húzta, csak sötét haja látszott ki a párnából.

Ekkor minden eszébe jutott.

Vishous fekszik mellette, az új barátja.

Ő is Red Sox-rajongó. Rafinált egy fickó.

És vámpír.

Megdörzsölte a homlokát. Sokszor előfordult már, hogy amikor megfordult az ágyban, azon gondolkozik, ki alszik mellette, de alighanem ez viszi a pálmát.”

És következetesen kitartok kezdeti szimpatizálásom mellett! TEAM BUTCH lettem! :)

„Hát hogyne lenne kiakadva? Szerette a fizika törvényeit. Olyannak, amilyennek megtanulta. A gravitáció mindent a föld felé vonz. Az E=mc² képletből kiszámolta, milyen gyorsan tud elérni a kocsmáig.”

Eredetileg nem akartam én elköteleződni komolyabban a sorozat mellett, csak gondoltam belekezdek az első rész elejéig, de most már úgy vagyok vele, hogy ide nekem a következőket is. (Még jó, hogy megvan még 8 rész, különben lenne baj, nem kevés. Vagy mennék kuncsorogni FTT mániás barátnőmhöz.) Butch könyvéig minimum darálom a sorozatot. :)

Kiadó: Ulpius

Értékelés: