J. R. Ward: Síron túli szerető

Fülszöveg: Rhage a Fekete Tőr Testvériség legveszélyesebb vámpírja. Nincs nála keményebb vagy gyorsabb harcos, és telhetetlenebb szerető sem. Kegyetlen átok sújtja, amelyet az Őrző szabott ki rá. Lelke sötét oldalával viaskodik, és ha egyszer alulmarad, az végzetes következményekkel jár...

A gyönyörű Mary Luce Rhage védelemre szorul. Már évekkel ezelőtt elvesztette hitét a csodákban, mégis kétségbeesetten küzd annak a férfinak az oldalán, akit szeret. Az örök szerelemért. Az örök életért.

Eredeti cím: Lover Eternal

A kezembe akadt, mert…

ha már bevásároltam belőlük egy tavalyi, hatalmas akció kapcsán, és nem volt különösebb problémán az elsővel, akkor miért is ne folytassam.

Közös történetünk:

A Ward könyv értékelése után lett vagy 5 új követőm. Szerintem ők most azzal a lendülettel fognak leiratkozni, amivel fel, mert látok némi összefüggést az FTT imádat és a követés-növekedés között...

És az a helyzet, hogy ez a kötet sem tudott úgy igazán magába rántani. :(

Én mindent megtettem, de valahogy ez a rész még annyira sem tetszett, mint az első.

Ám mielőtt tényleg elhagyna az olvasótáborom java része, igyekszem megindokolni.

Továbbra is azt mondom, hogy nagyon bejönnek a dumák, és valóban nagy erőssége Wardnak a karakterizálás.

Minden olyan szereplő, aki nem került előtérbe, azt imádtam, hovatovább majdnem írtam az írónőnek, hogy akkor én ezennel John Matthewt szeretném örökbe fogadni. (Még az az apró ellentmondás sem zavar, hogy 28 évesen kicsit vicces lenne egy 23 évest adoptálni.)

Nagyon tetszett az ő felbukkanása, és tényleg olyan szívbe markoló volt, hogy még bennem is megmozdult némi anyai ösztön, vagy mi.

Ennek ellenére szentül hiszem, hogy ő lesz a mi Dariusunk, de nem… egyáltalán nem akarom, hogy bárki kommentálja ezt az elméletemet. Hagyjatok agyalni! :)

Emellett tetszett Mary az elején, az, hogy nincs elbagatellizálva a betegsége, hogy kaptam a képembe a szenvedésből, ami a leukémiával jár. De aztán később… Mit össze nem tudott nyűglődni miatta, ráadásul még rátett egy lapáttal a ”csúnya vagyok, nem szerethetsz” kisebbségi komplexus.

Valahogy én ezt nem értem. Illetve értem.

Az van ezek szerint belenevelve a nagy átlagba, hogy a sorscsapások, amiket az emberre mérnek, azok szégyenletes dolgok, amiket takarni kell. Legyen ez akár műtéti heg vagy lelki seb.

Én meg pont úgy vagyok vele, hogy erre inkább büszkének kell lenni, és emelt fővel ”hordani”, hisz ez a belső erőről tanúskodik. Olyasmi lehet ez, mint a meleg téma. Az én agyam egyszerűen úgy van kódolva, hogy még csak nem is értem a problémázást, hiszen számomra világ legtermészetesebb dolga, hogy valaki szeret valakit, és tök totál mindegy, hogy azok most egyneműek vagy sem.

Ugyanígy egyszerűen nem veszi észre a szemem a forradásokat valakin. Illetve ha észre is veszem, akkor eszembe nem jut azért csúnyának látni valakit. Sokkal inkább a mű nőket meg a szteroiddal kigyúrt pasikat tartom ocsmánynak és természetellenesnek.

Egy-egy ilyesmi seb inkább irigylésre méltó. Arról mesél, hogy az, aki hordja, átélt valami olyasmit, amibe én lehet, hogy belepusztulnék.

Én a tévében mutogatott, súlyos betegségből felgyógyult gyerekeket se sajnálom soha. Hát mi erő van bennük! Nagyobb, mint sokunkban, makonyákban, így inkább nekik kellene sajnálni bennünket.

Emlékszem, úgy nyolcévesen becsülettel megsimogattam a tenyeremmel a betont, de annyira, hogy kapcsozni kellett. Még élek, látszódni fog a heg, de arra emlékszem, hogy miután az égő érzés elmúlt, én büszkén mutogattam fűnek-fának, hogy nekem már ilyen is van. És azóta sem takargatom.

Szóval ne problémázzunk már az ilyeneken! Annyira torz tud lenni ez az amcsi értékrend, hogy valami borzalom.

És Rhage se különb!

Az még oké, hogy szerelmes lett. Örülök én neki, meg még el is hiszem, de azt már nem igazán vagyok hajlandó elfogadni, hogy a szörnyeteget meg ezerrel titkolni kell.

Lányvédelmezés ide vagy oda, nem az a legtisztább, hogyha már a képébe tudom vágni, hogy mennyi nőm volt, és eleve nagyon szókimondó szereplőnek sikeredtem, hogy azt is megosztom életem szerelmével, hogy milyen átok ül rajtam?

De nem! Azt a végéig titkolni kell, hátha varázsütésre megoldódnak a gondok.

E szempontból mekkora idióták ezek!

És igen. Nyünnyögtem, hogy mennyire nem csak a főszereplő párosra fókuszál Ward, erre itt meg pont az a bajom, hogy túl sok volt belőlük. Egy idő után egyszerűen untam őket, pedig Rhage karaktere, a felhozott negatívumok ellenére is kifejezetten jól sikerült.

Az a hatalmas étvágy, a magányosság érzése, a belső harc a sárkánnyal, az, hogy gyakorlatilag egy bőgőmasina… csak épp a szerelmével kapcsolatban következetlen.

Mary meg egy idő után átmegy túlságosan szenvedőbe. Aztán meg mindenre elszánt szerelmes nő lesz. Csapong… irritálóan.

Igaz, a végére a helyére kattannak, de az oda vezető út elég felemás.

(A végén a villámgyors megoldást egyébként csak azért nem szólom meg, mert ez az Őrző ritka lökött egy nőszemély. Remélem, valamikor ő is kap könyvet.)

Minden róluk szóló fejezet után vártam, hogy jöjjenek már a többiek, mert egy idő után nekem a párosuk nagyon sok lett.

De alig kaptam most másokból. Az persze tetszett, hogy felbukkant Bella. Még Zsadist is elkezdett érdekelni, ám összességében véve kicsit többet vártam volna a ”klubéletből”, ami a házban zajlik.

És szerintem érezte Ward is, hogy az aktuális fő párosra sok volt az oldal, és azért vezette elő olyan éles határvonallal a következő történetet.

Összességében véve egyébként külön-külön szerettem én mindenkit, csak együtt nem annyira.

A Butch-Vishous páros szövegei továbbra is elviszi a hátán addig a sorozatot, míg meg nem kapom ebben a sorozatban is azt a részt, amikortól már tényleg komfortosan érzem magam a Testvériség tagjai között. (Egyébként Rhage-nek is volt egy-két ütős beszólása. Meg Harry Potter könyve.) ;)

„– Mi… vagy te? – kérdezte fojtott hangon.
– Nem bírom a napfényt, félelmetesen hosszú szemfogam van. – Nagy levegőt vett. – Mire tippelsz?”

Fritz meg… a lakájok lakája. :)

„– Elnézését kérem, hölgyem – mondta a hűséges, és rápillantott oldalról - , de le kell ráznom a rendőrségwt, és lehet, hogy kicsit durva lesz.
– Ne szabadkozzon, Fritz, mutassa csak meg nekik!”

Szóval nyugi! A szereplőket szeretem, csak valahogy az egymásba szerelmesedéseik mennek az agyamra egyenlőre.

Egyébként meg a Síron túli szerető miatt egy csöppet felértékelődött bennem az első rész, és még jobban értékelni kezdtem Cole halhatatlanjait.

Abbahagyom? Nem, mert okot arra nem kaptam, hogy felhagyjak a sorozattal, és egyre több szereplő sorsa érdekel, de az is igaz, hogy pillanatnyilag nem viszket a tenyerem az azonnali folytatás után.

Jó lesz ez, csak idő kell, míg egymásra találunk a sorozattal. Gyanúzom, hogy nekem majd pont azok a részek fognak tetszeni, ami a keményvonalas fanoknak nem annyira.

De én már csak ilyen fordított vagyok.

A Tündérkrónikákra is grimaszoltam, mégis várom a folytatást.

Ezek az én megmagyarázhatatlan paradoxonjaim. :)

Kiadó: Ulpius

Értékelés: