Eszem ágában nem volt posztot írni a recikről, mikor Lobo feldobta a témát. Mondjuk a blogolásról már fogalmazódott bennem valami egy ideje, de eddig nem engedtem neki. Majd jött Nima, és gondolatébresztő véleménye, nekem meg muszáj volt leülnöm írni, hogy merengőnek használhassam a játszóteremet, ha már túlfolynak a témában a gondolatok.
Miért kezdtem?
Van, akinek már meséltem, és a legelső bejegyzésben is vannak rá utalások, de most akkor megosztom a blog keletkezésének teljes történetét.
Van, akinek már meséltem, és a legelső bejegyzésben is vannak rá utalások, de most akkor megosztom a blog keletkezésének teljes történetét.
2010. karácsonya előtti egy-két évben elmondhattam magamról, hogy az életem teljesen tökéletes.
Boldog voltam, mert megvolt mindenem, amire csak vágytam.
Rajongásig szeretett nagyszüleimmel éltem, szerettem a munkám és olyan szerelmes voltam, hogy nem rózsaszín szemüvegem, hanem rózsaszín beépített lencsém volt.
A legnagyobb problémáim közé tartozott, hogy a srác, akit szeretek, nagy esküvőt akar, én meg kicsit; hogy húgom kutyája az őrületbe kerget azzal, hogy sáros lábbal felugrál a nadrágomra; hogy a könyvtár olvasói gerinccel befelé teszik vissza a könyvet a polcra...
Utólag nem is értem, hogy miért hittem, hogy ez a boldog kispolgári élet állandó állapot lesz életem végéig.
Októberben aztán egy nap nagymamám összeesett, és soha többé...
Máig nem emlékszem arra pár napra, ami a temetésig eltelt. Teljesen sokkot kaptam, azt hiszem.
Kiszaladt pár olyan mondat a számon, amit talán más helyzetben visszanyelek, mire a kedvessel jól összevesztünk, ő elment az osztálytalálkozójára nélkülem, és két nappal később már szakított is, mondván én megváltoztam, ő meg beleszeretett másba.
Keresztapámat két héttel később temettük el.
Én akkor tudtam meg, amit Ward Mary szájába adott épp a Síron túli szeretőben.
"... nincs olyan, hogy valakinek egy bizonyos mennyiségű szenvedést szán a sors, és ha azt már elérte, valami csoda folytán lekerült a sorscsapás-kiosztás listájáról."
Mint ahogy azt is megértettem, hogy "meghalni könnyű, élni nehéz".
Nagymamám volt keresztapu keresztszülője, én meg ugyebár keresztapáé...
Mama október 3., keresztapa november 3., én meg szinte vártam a december 3. csapását, ami nem értem jött el.
De persze ez nem így működik. Ha a halál már jutalom lenne, akkor sosem érted jön.
Aztán kiderült, hogy év végével a munkámat is elveszítem.
A mai napig nem tudom, hogy honnan jött végül a késztetés, hogy kibillentsem magam a depresszióból, honnan jött ez erő, hogy felkeljek, hogy fel akarjak kelni.
Egyszerűen csak tudtam, katatón állapotomban is, hogy vagy kezdek magammal valamit, vagy hamarosan a zártosztályon találom magamat.
Egyszerűen csak tudtam, katatón állapotomban is, hogy vagy kezdek magammal valamit, vagy hamarosan a zártosztályon találom magamat.
Karácsony előtt levettem a Shivert a könyvtár polcáról, és szó szerint minden mindegy állapotban, olvasással telt az ünnep.
És az a nő... Annyi gondolatot kiváltott belőlem, olyan szépen írt a lelkemhez, arról a fagyos tájról, az elválásról, a lehetetlen együttlétről, hogy muszáj volt írnom.
Abszolút lusta vagyok, ha kézzel kell írni, így tudtam, hogyha füzettel próbálkoznék, a fele nem lenne leírva annak, amit akarok. Így maradt az internet, és talán elhiszitek nekem, ha azt mondom, hogy egyáltalán nem érdekelt, hogy olvassa-e valaki, vagy sem.
Terápia kellett.
Csak írni akartam!
Írni, hogy ne bolonduljak meg, hogy ne tegyek kárt magamban, hogy legyen legalább egyetlen ok, amiért másnap reggel érdemes felnyitni a szememet. Írni kifelé mindent magamból, amit meg mertem fogalmazni, s ha most valaki visszaolvas, látja, hogy mégsem ego-blog lett mindez, amit pedig a fenti történet jobban indokolt volna.
Nem az engem ért dolgokról akartam írni. Kellett valami metafora, hogy szembe tudjak nézni az érzéseimmel, vagy épp elterelje a gondolataimat, és ez a könyv, más történetek voltak.
A könyvek, amik már egész kicsi korom óta jó barátaim voltak, s még ha egy időre el is távolodtunk egymástól, amikor kellett, ott voltak, hogy vigaszt nyújtsanak. Akkor, amikor senki más nem tette.
Annyira jól sikerült, hogy egy idő után az írás elmaradt, mert csak olvastam megállás nélkül. Annyira nem voltam hajlandó elválni a könyvektől, hogy legalább az élményeimet lejegyezzem. Bújtam a könyves blogokat, és mazsoláztam a következő olvasmányaimat. (Volt-e köztük recenziós? Kit érdekel? Ki emlékszik? Mindig megtaláltam, amit kerestem.)
Túlkompenzáltam, de nem érdekelt, mert azt hittem, hogy kezdek jól lenni.
Aztán nagypapa egyre betegebb lett. Neki még annyija sem volt, mint nekem, hogy fel tudjon, vagy akarjon kelni a gyászból.
És én tudtam, hogy mi következik, hogy hiába adunk meg neki mindent, hiába akarjuk, ő már nem marad velünk, ha mama nincs.
Újra írni kezdtem, most korábban, hogy megpróbáljam elejét venni annak az ürességnek, amiről pontosan tudtam, hogy újra jönni fog.
Napra pontosan egy év és egy hét telt el a haláluk között.
Úgyhogy csak írtam, és írtam, és írtam... Éjjel kettőkor, hajnali hatkor, délben, vagy akármikor, ha éreztem, hogy mankó kell az élethez.
De sokáig csak akkor éreztem valami örömfélét, ha szinte ájulásig hajtottam magam futás közben. Színtiszta kémia!
Viszont azt akartam, hogy ne csak akkor legyek biokémiailag boldog, ha összerogy a lábam, hanem magamtól is.
Nyitni kezdtem a világ felé, tudatosan kerestem olyan emberek társaságát, akiknek hasonlót jelentenek a számomra fontos dolgok, a könyv, mint nekem.
Így jött a moly, és sok új barát, mert én annak tekintek mindenkit, akivel azóta (szerintem) kölcsönösen kellemes, tartalmas beszélgetést kezdeményeztem.
És jött a fellendülés a blog életében.
Nálam lelkesebb embert keresve sem lehet találni a mai napig, ha új követő akad, ha új hozzászólás érkezik... ha bármi visszajelzést kapok.
De nem függők tőle. Remélem nem bántok meg senkit, de ha a kutyát nem érdekelném se számítana, mert sokkal több ez a blogolás nekem, mint hobbi, amiért elismerést várnék.
A lelki egyensúlyom záloga!
Meddig?
Fogalmam sincs, de egy jó ideig még biztosan.
Azt hiszem, hogy ezek miatt jóval nagyobb naivitással és talán alázattal kezdtem ezt az egészet, amit máig nem sikerült levetkőzni. Őszintén szólva nem is akarom.
Mára persze már vannak elvárásaim magam felé, figyelembe veszem azt a tényt is, hogy talán vannak, akik nálam tájékozódnak a következő olvasmányuk kiválasztása előtt.
És ez ösztönöz. Arra, hogy egyben legyen a blog, hogy ne hagyjam el magam, ha épp döccenőhöz érek, hogy igenis leüljek egy-egy könyv után, és összeszedjem róla a gondolataimat.
Van, amikor könnyebb, van, amikor nehezebb.
A legnehezebb számomra azokról írni, amikor egy tökéletesen jellegtelen könyv kerül a kezembe. Belekötni nem tudok, nincsenek kiugróan jó vagy rossz részek. Egyenletes, de semmi extrát nem ad az életemhez.
Aztán nehéz az igazán jó könyvekről is írni. Nem mindről, de azokról, ahol csak érzéseim vannak, mert azok olyan erősek, hogy elnyomják a gondolataimat... hát azokról piszok nehéz, mert ugyebár a mély érzésekre nincsenek jó szavak. Van, amiről nem dumálni kell, hanem átélni, mert bármit mondunk is, az üres máz, akárhogy fogalmazzuk, a lényeggel nem tudjuk feltölteni.
Miről a legkönnyebb írni?
Jó könyv, kis hibákkal, vagy bődületes baromságok tömkelegével teleírt történetekről.
Szerencsére az utóbbi jelentős kisebbségben van.
Az is feltűnhetett már sokaknak, hogy maga a szöveg sablon is jó párszor változott.
Erre mit is mondhatnék? Folyamatosan keresem önmagam, amellett, hogy tisztában vagyok vele, mindig változom. Egy kicsit mindenképp.
Eleinte stresszeltem a dolgon, aztán rájöttem, hogy mi a cél.
Nekem kell itt jól éreznem magam, mert azt közvetítem kifelé, amilyen állapotban ide leülök.
Ha változom, a blog változik velem, de úgy, hogy egy állandó mindig legyen benne: örömmel csinálom, s ha visszaolvasom, fel tudjam idézni az akkori állapotomat.
Az olvasást, az írást, az érzéseket, a történetét egy-egy könyvnek, bejegyzésnek... mindent.
Mikor belevágtam, a reci szó teljesen idegenül csengett, majd miután kiokosítottak, rögtön az jutott eszembe, hogy na, ilyen nekem soha nem lesz.
Az én célom más a bloggal.
Nem is kerestem sokáig, de végül csak megtalált.
Hálásan, de félve vágtam bele a dologba, főleg, hogy olyan sok érv és ellenérv, meg rémtörténet kering a neten.
Bár a blog gyakorlatilag a pszichiáterem, mégsem szerettem volna semmilyen szinten rossz hírét kelteni, okozni.
De nem volt gond, vettem az "akadályt", így újabb könyvek érkeztek idővel.
Mindig én választottam, kivéve egyetlen alkalommal, ami bár jól alakult, mégsem mondom azt, hogy mostantól lehet válogatás nélkül küldeni bármit. Dehogy!
A reciket jobban megválogatom, mint bármi mást.
Csak azért, mert ingyen van, még nem kell ész nélkül minden. Épp ellenkezőleg!
Nincs egy hónapja, hogy először kértem én, magamnak könyvet.
Miért?
Mert éreztem, hogy a LoveStar valahogy úgy szólított meg, mint annak idején a Shiver a polcról. És kellett, és akartam, és akkora kedvenc lett, hogy elmondani nem tudom.
Összefonódott a recizéssel, így számomra egy-egy ilyen könyv kiválasztása és kérése rituális... szinte szakrális. Megkapni őket nagy megtiszteltetés.
Ha kapok. Ha meg nem, hát nem csinálok belőle nagy ügyet. Rengeteg könyv van a polcomon, nem maradok társaság nélkül.
Ha kapok. Ha meg nem, hát nem csinálok belőle nagy ügyet. Rengeteg könyv van a polcomon, nem maradok társaság nélkül.
Ezzel nem azt akarom mondani, hogy reci könyvről vagy jót, vagy semmit. Közelről sem.
Azt akarom ezzel mondani, hogy nagyon, de nagyon megválogatom, hogy mit akarok így olvasni.
Ha bizonytalan vagyok, akkor inkább megveszem pénzért majd, ha találok rá akciót. Vagy könyvtár.
Mert én így akarom! Ragaszkodom ahhoz a jó szokásomhoz, hogy arany kezem van a recikönyvekkel kapcsolatban.
Persze nem minden ilyen jellegű olvasmány volt hibátlan, és lett belőle örök kedvenc, de pocsékkal még nem találkoztam, és isten biza, nem is fogok!
Máshogy olvasok vagy fogalmazok?
Kicsit igen. Hősiesen bevallom.
Először is, a reci könyv minden esetben elsőbbséget élvez a nem recivel szemben.
Ennek két oka is van.
Egyrészt, mire megjön, már felfokozott vágyakozásban vagyok, másrészt meg ez egy vállalás, és nem tartom tisztességesnek, hogy pont azt halogatom, amit annyira akartam, hogy én kértem.
És tompítok a fogalmazáson is csöppet. Kevesebb szóvirágot, képtelen agymenést és összehasonlítást teszek bele, mert ezt nem csak magamnak írom emlékeztetőül, hanem bizony másoknak is.
Olyanoknak is, akik talán az életben nem járnak felém többet. Például egy elfoglalt kiadóvezető. Vagy olyan, aki a kiadó posztolásán keresztül talál rám.
Nem biztos, hogy teszem azt, egy középkorú férfinak lesz ideje és türelme kihámozni a csacsogásomból, hogy mit is gondolok igazán a könyvről. Vagy egy átlagos lánynak, aki eddig mér egy sort sem olvasott tőlem. Nem olvas rendszeresen, így egy poszton belül kell megfogalmaznom olyat, amit el akarok juttatni hozzá feltétlen.
Szerintem így tisztességes, hiszen ha egy recinél tele lennék mondjuk utalással ezer másik könyvre, nem biztos, hogy mindet végigrágná, hogy rájöjjön, mire is gondolok igazán.
Aki rendszeresen olvas, nyilván kapásból vágná, ha mondjuk azt írnám X szereplőről, hogy Húúú, jobban imádtam, mint Peetát. (Ilyen egyébként nem fordulhat elő.)
Szóval egy árnyalattal felnőttesebben fogalmazok.
De ez nem azt jelenti, hogy csak reci kapcsán kell vagy lehet komolyan venni.
Már csak azért sem, mert én személy szerint azt tapasztaltam, hogy akik eddig adtak könyvet, azok nem a két szép szememért, és frappáns bemutatkozásomért küldtek könyvet, hanem azért, mert beleolvastak a blogba. Elolvastak pár bejegyzést, és úgy döntöttek, hogy az megfelel nekik.
De ez a természetes, nem? (Azok a kiadók, akiknek eddig reciztem, azoknál az!)
Mindig mindent úgy írok, hogy vállalom a szavaimat.
Ez vajon befolyásol az általános fogalmazásnál?
Igen is, és nem is.
Volt már, hogy kitöröltem dolgokat, aztán hosszas átfogalmazás és agyalás után újra leírtam ugyanazt, mert rájöttem, hogy ez is én vagyok. Akkor abban az állapotban voltam. Mit tagadjam?
Két dolgot nem vagyok csak hajlandó beengedni a blogra: vallást és politikát.
Minden más jöhet, mert vállalom érte a felelősséget. Most, jövő héten, két hónap múlva, tíz év múlva... Reciként, akciós példánynál, előrendelésnél, könyvtárinál, teljes áron... (olyan mondjuk kevés van)
Jól csinálom?
Ti mondjátok meg!
Jól csinálom?
Ti mondjátok meg!
Túl személyes lett?
Van ez így!
Hú hát...nagyon megérintett, ahogy leírtad miért kezdtél blogot írni. a BA szakdolgozatom a blogolásról szólt és markánsan kijött hogy sokan megküzdésként, terápiaként használják és azért írnak, mert jobban lesznek tőle.
VálaszTörlésÉn is azért írok egyébként részben, mert ki kellett töltenem egy űrt, amíg ki nem találom, hogyan tovább, mert jó ebbe kapaszkodni, mert ez állandóságot ad, feladatot, célokat :)
Őszintén remélem, hogy rendbejön vagy rendbejött az életed és hogy találsz olyan párt, aki sokkal sokkal jobban megért, mint az a himpellér aki ott hagyott a bajban, és hogy boldog leszel:)
sajnálom, amik történtek veled, ez szomorú.:(
VálaszTörlésszerintem nagyon jól csinálod. szerintem már máskor is mondtam, hogy annyira átjön a posztjaidból a személyiséged, a lendület, meg a fiatalság, hogy öröm olvasni.:)
és végre valaki, aki szintén másképp bánik a recikkel, és másképpen ír róluk.:)
te tudod, hogy megnézték a posztjaidat? én nem tudok róla, nekem erről senki nem mondott semmit, hogy olvasták volna bármelyiket is. én elég kevés blogon vagyok jelen, de hallom a többiektől, hogy sokszor olyan emberek kapnak könyveket, akiknek elég gyenge a fogalmazókájuk, szal én nem vagyok benne biztos, hogy ráérnek utánaolvasni bárkinek is.
Bár nagyon szomorú az, ahogy a blogolást elkezdted, de örülök, hogy megosztottad velünk. Így - számomra legalábbis - személyesebb lett a blog. Közelebb kerülsz vele az olvasóidhoz.
VálaszTörlésAmiket pedig utána írtál. Szerintem így van jól, ahogy leírtad. Mindannyian változunk, nincs olyan, hogy állandó. Az meg, hogy személyes a blogod, persze, hisz másképpen nem is lehetne a könyvekről írni. :) Mindenkinek más a véleménye egy - egy könyvről. Hasonló elképzelések lehetnek, vagy egy - egy részben egyetértések, de mégis mindenkinek mást jelent egy adott könyv elolvasása. :)
Nekem pedig kifejezetten tetszik a stílusod. ;)
Huhh, megrázott ahogy olvastam miért kezdtél blogot írni, és csatlakozom az előttem 'szólókhoz' - kitartást és boldogabb időket kívánok!
VálaszTörlésÉn nem olyan régen találtam a blogodra, de egyből megfogott a stílusod, szeretem ahogy írsz!
A recikönyvekkel én is így vagyok - arra jelentkezem csak ami tényleg érdekel és igyekszem még jobban írni róluk, mint a többiről, hogy tudjam megérdemeltem a könyvet :)
Mindannyiótoknak köszönöm szépen!
VálaszTörlésAz ilyen személyesebb dolgokat például mindig bizonytalan gombnyomással engedem el, de mindig rájövök, hogy mit aggódok... Sokszor, amiről így írok, még mindig csak a jéghegy csúcsa, és különben is, mások is biztos cipelnek magukkal terhet. Hátha azzal egy kicsit én is segítek, hogy látják, a soraimban nem csak happy van, hanem sok más is.
És egyébként kimaradt, hogy igen, hiú vagyok, mert jó érzés, hogy tetszik, amit csinálok, de ha néha túlpörgöm a dolgokat, akkor eszembe jut, hogy miért kezdtem, és minden más olyan banálissá válik. Ez is valahol egyensúlyban tart. :)
@Nima: én konkrétan tudom, hogy az oldalsó listából öten biztosan ellenőrizték az írásaim, mielőtt adtak volna könyvet.
Van, aki nagyon komolyan, van, aki jobban az első reci után, van, akinek ajánlottak.
Volt, aki megmondta konkrétan, volt, akinél a levelezgetések folyamán vált egyértelművé.
De csak a két szép szememért nem kaptam, és ez nagyon jó érzés. :)
Egyébként én is csak egy bizonyos kört olvasok, és ott mindenkinél minőségi a blogolás, így lehet azért vagyok ebben a naiv állapotomban.
Illetve hallottam én is plágiumos botrányról, akkor még nem reciztem. Így utólag azt mondom, az azért bicskanyitogató.
A kiadók igenis ellenőrizzék, hogy miket írtak a recikről, és úgy hátha hamarabb kiderülnek ilyenek.
Én csak annyit mondok :
VálaszTörlésJÓL CSINÁLOD!
Öröm olvasni téged, csak így tovább!!!
@htim: Köszönöm szépen! :)
VálaszTörlésKöszönöm, hogy ilyen őszinte voltál és kicsit feltártál magadból.
VálaszTörlésA stílusodat pedig én bírom:)
Szia!
VálaszTörlésElőször is sajnálom, ami történt.
Viszont örülök az írásaidnak, és csak most jöttem ár hogy már korábban is találkoztam a blogoddal valami könyvvélemény kapcsán, de konrtéumot most nem tudok mondani.
Amúgy én is imádom a FTT- könyveket de nem azért csatlakoztam, és amúgy egyetértek az észrevételeiddel a könyv kapcsán.
Én is mélypont miatt kezdtem írni, de az nagyon régen volt és akkor még csak verseket. Később próbálkoztam prózával is, de "komolyabban" csak pár éve kezdtem el. Az is egy kis leleki trauma miatt de úgy érzem most már felnőttem ehhez és jobban is esik írogatni.
Amit írtál, hogy az ember fejlődik, ez természetes, és nem csak azért, mert sokat olvas, ír, persze mindez benne van, de ahogy az idő múlik bölcsebb is lesz, és több mindnet lát, tapasztal és ez is befolyásolja a munkáját, de még a napi történések is.
És az, hogy vállalod mindazt, amit írsz és gondolsz igen dícséretes. Manapság sokan pont a névtelenség miatt írkálnak olyanokat, amit szemtől szembe sosem vállalnának fel.
Nekem tetszenek a munkáid, úgyhogy maradok és olvasgatok nálad.
üdv:Syro
ui: bocsi ha egy kicsit összevisszára sikeredett, de megint annak a bizonyos gödörnek az alján vagyok, de mivel megígértem, írtam pár sort :)
@Lorellin: egyre több mindenkitől hallom, hogy terápiaként használja az írást, és annak ellenére, hogy a művészeti tevékenységek tökéletesek ilyen célra, azért megdöbbentő, hogy milyen sokan tarjuk így egyensúlyban magunkat.
VálaszTörlésEz egyrészt nagyszerű, mert ezek szerint egy csomó mindenki nem az önpusztításban, drogokban, alkoholban... keresi a "vigaszt", hanem alkotó módon, másrészt viszont szomorú, hogy ilyenekre szorulunk, mert ennyire szar az élet. (Már elnézést a szóhasználatért.)
Egyébként amikor elkezdtem, akkor nem akartam saját néven, mert féltem az internettől.
Később azért nem, mert tele voltam önértékelési problémával, kisebbségi komplexussal és féltem, hogy mit szól majd teszem azt a préri, ha megtudja.
Aztán ahogy ez is alakult bennem, illetve kezdtem újra önmagam lenni, rájöttem, hogy nagy ívben teszek az egészre. Ez is én vagyok, és akinek nem tetszik, az ne olvassa.
De addigra ugyebár a nicknév már beszivárgott mindenfelé, én is megszerettem, és az is igaz, hogy én hiába vagyok magabiztos és naiv (vagy naivan magabiztos) attól még előfordulhat, hogy visszaélnek egyesek bizonyos dolgokkal.
Így a blog maradt nicknévvel, de nem kell sokat nyomozni szerintem, hogy valaki rájöjjön a polgári nevemre, amit például rendezvényeken, a molyokkal vagy a kiadókkal való levelezés kapcsán már sokkal szívesebben használok.
A külön blog e-mailnek is csak annyi az értelme, hogy lassan túlcsordul a "privát", így ott már őskáosz van. :)
Fura ez a blogolás, mert az ember észrevétlenül úgy lesz magamutogató egy bizonyos szinten, hogy közben azért mégis megmarad(hat) visszahúzódónak. :)
Az, hogy már le tudtad írni "mindenkinek" a történetedet, azt jelenti, hogy használ a terápia:) Örülök neki, hogy jobban vagy.
VálaszTörlésEgy ideje nem jártam nálad (se másnál, se magamnál), és azt látom ki van virulva a blog, látszik, hogy imádod, sok melód van benne és igényes, szép munka:)
Nem okvetlenül értem, hogy miért írod másképp a reciket, illetve értem, de elfogadni nem teljesen tudom. Mert magamból indulok ki, az én öntörvényem és egóm nem engedi, hogy másképp írjak. De sose baj ha különbözők vagyunk:)
@Titti: jó újra köztünk látni téged! :)
VálaszTörlésA recikkel kapcsolatban a lényeg ugyanaz marad, csak deriválom a kereszthivatkozásokat, meg pár apró dolgot, amit jobbára csak a rendszeres olvasók értenének.
Most ezt érzem jónak, de nem zárom ki, hogy idővel ez is változni fog, mint minden más.
Kivirult a blog? Köszi! Lehet a tavasz hatása. :)
De tény, hogy sok munka van benne, szerencsére még izgalmas a html-programozás rejtelmeit tanulgatni, és új dolgokkal/témákkal teletűzdelni az oldalt. :)
Csak most olvastam a bejegyzést. Nagyon mély és szép poszt volt.
VálaszTörlés@onsai
VálaszTörlésKöszönöm szépen!