Barack Obama: Vakmerő remények

Eredeti cím:  The Audacity of Hope:
Thoughts on Reclaiming
the American Dream

Vakmerő remények című könyvében
Barack Obama újfajta politikát hirdet
– olyan politikát, amely az amerikai
embereket összekötő értékeken alapul.
Tökéletesen tisztán látja Amerika helyét a
világban, üdítően őszintén ír családi életét,
illetve a szenátusban töltött éveit illetően.
Obama e könyvében tanúságot tesz poli-
tikai meggyőződéséről, és arra biztatja
népét, hogy továbbra is őrizze meg opti-
mizmusát, ami mindig is meghatározta
társadalmukat, és ami a pozitív irányú
változások egyetlen reménye lehet.

Számomra nem csak azért aktuális ez a könyv, mert másodjára választották meg nemrég Obamát, hanem bizony a könyv első néhány sora után azért is, mert látok némi párhuzamot a magyar viszonyokkal.

Politikáról írni mindig nehéz és veszélyes, pláne, ha olyan puskaporos a levegő, mint mostanában kis hazánkban, amikor mindenki azt várta a diákságtól, hogy csöndben marad, és szó nélkül tűr, majd miután ez a tipp nem jött be, az argentin módit vizualizálták, ahelyett, hogy felismerték volna, a magyar egyetemista is van olyan spanyol mintára békésen tüntessen, nem vandálként követelje jogait.

Barack Obama könyve 2006-ban látott napvilágot, szenátori munkájának közepén, s még csak nem is az első könyveként.

Akkor még egy viszonylag rendezett körülmények között tevékenykedett, és bírálta önmagát és szenátortársait, ám már akkor látszott, hogy nem egy újabb hülye politikussal van dolga az embernek.

Bevallom, mikor megválasztották, kicsit úgy éreztem nagy naivan, az Óperencián túlról, hogy  világ érzi, ideje volt már egy színes bőrű elnöknek, ám jobbára tetteket nem képzeltem mellé, inkább csak kirakati figurának hittem. Ha akkor már olvastam volna a könyvét, ez a nézetem jelentősen módosult volna. Egy percig nem hittem volna az idealizmusával hosszú távon kezdeni is tud valamit, mégis jobban drukkolok neki.

Persze erre nem volt szüksége, és újraválasztása is bizonyítja, hogy jól végezte dolgát, és nem csak azért került a Fehér Házba, mert megérett az amerikai helyzet arra, hogy végre vagy egy nő, vagy egy afroamerikai kormányozzon. (Hogy nőt mikor láthatunk végre abban az épületben...?)

A Vakmerő remények sokkal többet adott, mint amire számítottam vele kapcsolatban. Politikai hitvallást ígér a fülszöveg, és ezt persze meg is kapjuk, ám ennél jóval több. Nem csak azért, mert Obama saját életének egy-egy mozzanatát is megismerhetjük, és nem csak azért, mert leírásai alapján kicsit bekukucskálhatunk a szenátus vagy az elnöki ház épületébe. Bevallom, a kedvenc részeim azok, amikor kampányai, utazásai során tett látogatásairól ír, és általa megismerhetjük a választókörzetek mindennapjait. Illinois például sosem vonzott (hisz mire fel, ekkora távolságból), mégis, ha most kellene befizetnem egy amerikai körútra, azzal kezdeném, hogy olyan kérésekkel sokkolom az utazási irodát, amiben "falusi" látogatás szerepel csak és kizárólag.

Valahogy meg tudta fogni, és át tudta adni számomra is érthető módon azt a kvintesszenciát, ami a valós amerikaiakra jellemző, és túlmutatott a filmekben megismert bagatell képen.

Talán nem túl nagy titok, hogy alapvetően nem tartom sokra az átlag amerikait, a maguk egyszerű gondolkodásával, amiben a tömegkultúra szerint csak az számít, hogy merre kasztosodik a gimiben, és a Micky Mouse klub korábbi tagjait sztárként imádják... De az elnökük elérte azt, hogy ne valami elfajzott földönkívüliként tekintsek rájuk, hanem a Kárpát-medence közepéről is azt érezzem, van bennünk valami közös. Nem is kevés! (Igaz, én Britney Spearst vagy Jessica Simpsont továbbra sem engedném nyilvánosság előtt megszólalni.)

Elképesztő, hogy az őszinteségével, amiben egyébként nincsenek is világmegváltó gondolatok különösebben, mennyire meg tud fogni még engem is, pedig hol gondolok én az ő gondjaikkal, dolgaikkal!

Hittem elsőre, majd ahogy haladtam, úgy vettem észre mind több és több hasonlóságot.

Nálunk ugyan nem republikánusok és demokraták vannak, de a széthúzás fájdalmasan ismerős. Az oktatás, az egészségügy vagy a munkahelyteremtés kihívásait mi is nyögjük. Ahogy Obama megjegyezte, az egyszerű emberek (értsd: nem politikus) mindennapjai nagyon távol állnak attól, amit ők sokszor hisznek. Nem mi, más-más nemzetek átlagpolgárai különbözünk egymástól, hanem az elit elképzelései nincsenek sokszor köszönőviszonyban a világ (jóval) nagyobb részével.

A több hónapnyi beszélgetéssorozatból persze nem kerekedett ki semmi "világraszóló életbölcsesség". Mégis, ami megfogott, az annak a felismerése volt, hogy milyen szerények, egyszerűek az emberek vágyai, és hogy amiben hisznek, az mennyire állandó, függetlenül bőrszíntől, vidéktől, hittől és társadalmi osztálytól. Szinte valamennyien úgy gondolták, hogy bárkinek, aki dolgozni akar, joga van találni egy olyan munkát, amiből tisztességesen meg tud élni. Úgy vélték továbbá, hogy senkinek nem szabad anyagilag csődbe jutnia azért, mert megbetegszik. Hittek abban, hogy minden gyereknek joga van a színvonalas oktatáshoz - és nem csak szavakban! -, és hogy ugyanezeknek a gyerekeknek jogukban áll egyetemre vagy főiskolára menni, még akkor is, ha a szüleik nem gazdagok. Biztonságban akartak lenni a bűnözőktől éppúgy, mint a terroristáktól; tiszta levegőt és tiszta vizet akartak, meg egy kis szabadidőt a gyerekeikkel. Ha pedig eljön az öregkor, méltósággal és tisztességes jólétben akartak visszavonulni.

Fájdalmasan ismerős, igaz?

Volt nekünk régen egy olyan politikusunk, aki a néppel beszélgetett (Mátyás volt a neve az anekdoták szerint), és milyen jó lenne, ha újra nyakukba ennék az országot főméltóságaink. Illetve kinyitnák a fülüket, majd olvasnák Obama könyvét, hátha ragad rájuk némi idealizmus.

Mert tagadhatatlan, hogy talán már mosolyogtatóan áthatja mindez a könyvet. És így is van jól! Egy kevert családból származó, Hawaii-n született, színes bőrű elnök akkor lenne rémisztő, ha nem extra adag tettvággyal, bizonyítási kényszerrel és nagy adag idealizmussal állna az Élethez. Kell ez a hit, hogy ne csak bőrszínében legyen eltérő a korábbi elnökökhöz képest, hanem azért is, mert a világ más gondolkodás módra szomjazott.

A könyv olvasása után arra jutottam, hogy az Egyesült Államok egyik legokosabb tette az volt, hogy Barack Obamát, fura neve és bőrszínétől függetlenül megválasztották! Akkor is, és most is. Mert bár nem a világmegváltásra törekszik (szerencsére), de kellően friss szellő ő a politika áporodott levegőjében, és érdemes figyelni a szavára, mert egyáltalán nem beszél butaságokat.

Kép: Terry Richardson
Forrás

Szerettem a könyv gondolatait, visszapillantani Obamával közösen pályája kezdetére; imádtam, hogy kiderült  Hillary Clinton még főzni sem tud, és hogy Reagan elnökségéről többet tanultam most, mint a történelemkönyvekből, hogy Obama már ekkor felhívja a figyelmet a gazdasági válságra...

Ha száraz is volt néhol, az nem azért fordult elő, mert tényleg az volt, hanem mert annyira ottani viszonyrendszerekről volt szó, melyet mélységében mi annyira nem érthetünk.

Örülnék, ha lassan nekünk is lenne egy olyan politikusunk, aki beáll széllel szembe, mert munkál benne a tettvággyal elegyített idealizmus, aki úgy akar változtatni dolgokon, hogy tisztában van vele, attól ő még nem váltja meg a világot... aki hiszi is, amit mond, még ha nem tudja valóra váltani minden reformját.

A szándék a fontos sokszor, az a szándék, amelyről a választók elhiszik, hogy értük van, és igaz elvek állnak mögötte.

Nyilván nem tökéletes elnök Obama sem, de a könyve közel áll hozzá. Tanít és beszélget az emberrel egyszerre, de nem akar többnek látszani, mint ami: egy nézőpontnak a sok közül, aki nem meggyőzni akar, pusztán csak helyet kér a vélemények tengerében, mert ennyi mindenkinek jár.

És Obama nem azért ír jól, mert tetszetősen tudja egymás mellé pakolni a szavakat, hanem mert értelme van annak, amiről beszél. Így az is biztos részemről, hogy a többi könyvét is olvasni fogom.

A könyvet köszönöm a Cor Leonis Kiadónak!