Dan Wells: Részben ember

Eredeti cím: Partials

Fülszöveg: Az emberi faj a teljes megsemmisülés szélén áll, miután a Részlegesekkel – az emberekhez megtévesztésig hasonlító, ám mesterségesen előállított szerves lényekkel – folytatott háború megtizedelte a népességet. Az ott bevetett RM nevű vírus néhány tízezerre redukálta a túlélők számát, akik Long Islanden rendezkedtek be, míg a Részlegesek rejtélyes módon visszavonultak. Bármikor lecsaphatnak újra, de ennél is sürgetőbb probléma, hogy egy évtizede nem született az RM-re immúnis csecsemő.

Kira, egy tizenhat éves orvostanhallgató a saját bőrén tapasztalja meg, ahogy az RM miatt az emberiség maradéka lassan kipusztul, miközben a kötelező terhességi törvény a polgárháború szélére sodorja őket. Kira nem hajlandó tétlenül nézni az eseményeket, mindent elkövet, hogy megtalálja a vírus gyógymódját. Erőfeszítései közben döbben rá: mind az emberiség, mind a Részlegesek túlélése azon múlik, sikerül-e felfednie a két faj közötti kapcsolatot – amelyet az emberiség vagy elfelejtett, vagy soha nem is tudott róla.

Kezembe akadt, mert...

Nima olyan bejegyzést írt róla, hogy nem bírtam magammal.

Közös történetünk:

Rögtön az új évet komoly lelki problémákkal kezdem a könyv miatt.

Először is, Dan Wells eme művével képzeletbeli bigámiára (vagy ha jobban belegondolok poligámiára) kényszerít, ugyanis Magnason után újabb fiktív szerelembe estem, s bár Danny boy konkrét elrablásával még megvárom a következő könyvét, hogy biztosra menjek, őszintén szólva már nyugodtan csomagolhatja a fogkeféjét és az írógépét, mert költözik a kucisba.

Annyira fel tudok háborodni, mikor valaki leáll nekem eszmét futtatni A női írók sosem lehetnek olyan jók, mint a férfi írók-témában, de a fene essen ebbe a komába, hát nem ékes példát szolgáltat ezzel a könyvvel az egészre?!

Konkrétan nem voltam hajlandó addig elindulni szilveszterezni, míg be nem fejeztem a könyvet, mert annyira jól volt összerakva, hogy megbolondultam volna, ha nem tudom hogy ér véget, óév búcsúztató program ide vagy oda.

Az RM meggyógyítása a varázsló manók és a whiskey-t pisáló beszélő kutyák rokonságához tartozik. Vagyis lehetetlen.

Na mármost, ezek után valaki kibírta volna, hogy ne fejezze be a könyvet, bárhonnan késsen is el miatta?

Az emberiség 11 évvel ezelőtt (mármint 2065-ben) kapott egy hatalmas gyomrost, amikor is elszabadult egy RM nevű vírus, ami kipusztította a népesség 99,866%-át, úgy nagyjából azonnal, ráadásul a rezisztens emberek lazán továbbörökítik a vírust, így gyakorlatilag sterilizálódtak.

A megmaradtak egy része Long Islanden tömörül, azon belül is East Meadowban székelnek azok, akik próbálnak valami társadalmi egységben tovább fennmaradni. (A többiek meg elszórtan éldegélnek, megint másokról meg nem tudni, mert más kontinensen rekedtek, és feltehetően meghaltak, amikor a magára hagyott erőművek elkezdtek szivárogni.)

A fő probléma természetesen az utánpótlás kérdése, s minekután évekig nem lelték a vírus ellenszerét, a nagy számok törvényét alapul véve bevezették a Remény törvényt, azaz bizonyos életkor felett kötelező folyamatosan terhesnek lenni, hátha a születésszám növelése révén csak megmarad egy csecsemő, akin aztán gondolom lehet tovább kísérletezni, hogy mitől immúnis.

Ez a rendszer az, ami annyira nem tetszik Kirának, illetve nem is a rendszer, hanem maga a tehetetlenség, és a kihalás lassú, de biztos ténye.

Akár csökkentik a szülési korhatárt, akár nem, az életem hátralevő részét azzal fogom tölteni, hogy folyton terhes leszek. A nők többsége évente szül, és minden gyerek meghal. Tényleg ezt akarod? Összeházasodunk, terhes leszek, és húsz év múlva lesz húsz halott gyerekünk? Az én szívemben nincs ehhez elég hely, nekem ehhez nincs elég erőm!

Amikor fogadott nővére terhes lesz, még elszántabban igyekszik megtalálni a gyógymódot, vagyis inkább ráun arra, hogy az évek óta eredménytelen kísérletekkel érje be, és újfajta (és egyébként abszolút logikus) megközelítéssel kezdi vizsgálni az RM-et, ami kénytelen kelletlen az ellenséghez vezeti.

Mióta befejeztem a könyvet, azóta azon agyalok, hogy vajon ki merjem-e mondani, hogy ez bizony jobb, mint az Éhezők viadala, és akárhogy is ódzkodom elárulni Peetát, be kell látnom, hogy történetileg azért egyelőre nagyobbat üt, még ha kicsit másként is, mint Panem históriája.

Lehet egyébként, hogy azért, mert a valós időhöz közelebb eső apokalipszisek (ugyebár a LoveStar is) nagyobb átélést biztosítanak az embernek, nem tudom, de az nem kétséges, hogy teljesen odáig meg vissza vagyok jelenleg a könyvért!

Egyrészt valami fantasztikus, ahogy átszövi a humor a könyvet, ráadásul a legkevésbé sem ízetlen módon, hanem teljesen emberien, természetes körítésként, mintegy mankót adva, hogy Igen! Így kell méltósággal viselni az emberi faj pusztulását!-módon. (Csókoltatom a fordítót, Bayer Antalt, akinek még nyilvánvalóan sok köze van ehhez. Erőteljesen gondolkodom, hogy helyet kapjon-e a hárememben...)

Ráadásul nem csak a szórakoztatási értéke nőtt így a könyvnek, hanem a karaktereket is nagyon könnyen élettel telivé, valóssá varázsolta. Persze amolyan fanyar, szarkasztikus humorizálás máshol is elő szokott fordulni, de itt annyira zsigeri a dolog, hogy tényleg olyan, mintha pár évvel később lennék, egy "kisebbfajta" szelektálás után.

- Ébresztő álomszuszék - noszogatta meg Kira Marcus fülét a vállával. - Már majdnem otthon vagyunk
- Nem rendeltem szusit.
- Tessék?
Marcus óvatosan kinyitotta a szemét.
- Mit mondtam?
- Semmi olyat, amiért meg kellene pofoznom téged. Szerencséd, hogy kajáról álmodtál lányok helyett.
- Hímnemű vagyok - dörzsölgette Marcus a szemét. - Ötven százalék volt rá az esély.

Ahány szereplő, annyiféle hozzáállás, hit és világkép, persze nem tolakodóan, hogy bárki is megmondja a saját szűrőén keresztül, hogy mit kellene éreznem.

Ez a jó tulajdonsága a könyvnek ráadásul kihangsúlyozódik, amikor Kira szemén keresztül elemezzük a viszonyokat, a társadalmat. Gondolkodik, pro és kontra érveket állít egymással szembe, és ahogy ő nem kötelezi el magát semmi mellett fixen, úgy nekünk sem kell beleragadni a rendszerellenességbe, vagy a Részleges szimpatizálásba, vagy semmi másba.

- De hogy tudsz jövő nélkül élni? 
Marcus nyelt egyet. 
- Úgy, hogy a jelenben élek. A világ már véget ért, Kira. Talán egy nap élve marad egy csecsemő, talán nem. De ez nem változtat semmin. Nem maradt nekünk semmi más, csak mi magunk, úgyhogy élvezzük ki. Legyünk együtt, ahogy mindig is akartuk, felejtsük el a halált, a félelmet és minden mást, egyszerűen csak éljünk!

Folyamatosan változott a könyv, ahogy alakult a történet, ahogy peregtek az események, és egyáltalán nem lehetett tudni, hogy Dan Wells merre szövi tovább körénk a hálóját.

Nem mondom, hogy nem találtam ki (főleg a piszok spoileres címnek köszönhetően) a legnagyobb csavart a könyvben, de a mi jó Danünk gondoskodott róla, hogy ez a 161. oldalon tett konkrét felismerés ne szegje kedvünket, sőt, epedve várjuk a további részeket.

Ráadásul a kis sumák még idővel egyetlen logikai bukfencét is korrigálta, (hányan maradtak életben, miért és hogyan) mintha olvasta volna Molyon, hogy én bizony elkezdtem számolgatni a százalékokat. (Dan, Dan! Ebből tudom, hogy nem fogsz tiltakozni a költözés ellen.)

Ugyanez vonatkozik az USA-Kína háborúra is, melyről csak elejtett információkat kaptunk, de szerencsére létezik egy Partials 0.5 rész Isolation címmel, mely erről szól.

Ami a durva még a könyvben, hogy túl azon, hogy szórakoztat, még finoman nevel is. Nem feszeget túl semmilyen problémát vagy elvet, mégis olyan dolgokat csempész bele az író, hogy abszolút eltörli vele a korhatárokat. Éppúgy élvezetes lehet egy 14, 24, de még egy 34 évesnek is, pedig a szülés témakör általában nagy port szokott kavarni minden fórumon. Meg is vagyok lepve, hogy férfi létére így hozzá tudott nyúlni a dologhoz, és semmi sértőt, vagy hajmeresztőt nem sikerült "benne felejteni" a sztoriban.

Az meg, ahogyan az egy főhősnő, két szépfiú helyzetet alakította... példa értékű!

Így kell kérem szépen három szereplőt mozgatni anélkül, hogy beleerőltetnénk a szerelmi háromszöget! Féltem halványan végig, pedig egyértelműen nem kevertük bele ezt a klisét, és nem hogy működött így a kapcsolati rendszere a srácoknak, hanem egyenesen sokkal jobb lett, mintha élt volna az általam annyira gyűlölt, regénygyilkos elemmel. (Őszintén remélem, hogy később sem fog esze ágába se jutni, hogy variáljon az alapleosztáson!)

Marcus is és Samm is a helyén vannak "kezelve", a Kirához való viszonyuk éppoly világos és közhely mentes, ahogy annak egy kiváló sztoriban lennie kell.

Ehhez kerekítette még oda az egyéb mellékszereplőket, a maguk kis dilijeivel, és az apokalipszis után iPod hallgatás különös szokásával, a Szenátus ármánykodásaival, és egyéni döntések sokaságával, mely mögött mindig reális mozgatórugó állt.

Egyszerűen képtelen vagyok nem szuperlatívuszokban gondolni rá a műfajon belül, pedig időnként volt némi cylon-feeling a dologban, és eszembe jutott bizony a Battlestar Galactica, de még Az ember gyermeke is, mégis annyira jó volt a tálalás, hogy könnyedén túl lehetett lépni ezeket a halvány motívumokon. (Meg dehogy akarok én Clive Owenra gondolni. Ennél már csak az lenne a rosszabb, hogy Daniel Craig járna a fejemben!)

Szóval úgy döntöttem, hogy nem finomkodom tovább, a könyv egyszerűen fantasztikus, csilliószor újraolvasós, abszolút biztos választás, és ezer, meg ezer hasonló jelző! Imádtam konkrétan az első sorától a legutolsóig, amiket ráadásul ha összeteszünk, még értelme is van a történet lényegét tekintve. ;)

A 485GA18M számú újszülött 2076. június 30-án, reggel 6 óra 7 perckor halt meg. [...]Találd meg a Trösztöt.

A könyvet elmondhatatlanul köszönöm a Fumax Kiadónak!

Értékelés:

A trailerét a főoldalon lehet megtekinteni a Gretty Kertmozi keretében, s bár angol nyelvű, azért szerintem még így is nagyon ütős kis darab, ahogy a Para-Gen szemszögéből vázolja az előzményeket.