Celeste Bradley: Az álruhás

Eredeti cím: The Pretender

Fülszöveg: A csodaszép Agatha Cunnington Londonba érkezik, hogy felkutassa eltűnt bátyját, Jamest. Az egyetlen nyom egy rejtélyes levél, amelyen a „Griffmadár” aláírás szerepel… Agatha úgy dönt, hogy a tiszteletre méltó férjes asszony álruháját ölti magára – talán így észrevétlen maradhat a nyüzsgő nagyvárosban. Igen ám, de tervéhez szüksége van egy megfelelő férjre. Talán olyasvalakire, mint Simon Rain. 

A férfi tagja a Liar’s Clubnak – megannyi hitehagyott bűnöző a királynő szolgálatában. Amikor valaki sorra öldösni kezdi a klub tagjait, Simon Rain azt a feladatot kapja, hogy keresse meg James Cunningtont. Simon inkognitóban megjelenik Agatha otthonában, s leküzdhetetlenül beleszeret a nőbe. Ezzel megszegi a klub legfőbb szabályát: Soha ne ess szerelembe!

Kezembe akadt, mert...

a Victoria Kiadó még nyáron megpendítette, hogy érkezik, és én biztos örülni fogok neki a kis rajongó fejecskémmel, mert biza ez jobb, mint a Nicole Jordan összes, de bevallom, nem igazán volt kapacitásom akkor olyan könyvvel gondolni, ami majd csak jön. Aztán tényleg jött, szó szerint meg sem állt a polcig, én meg áldom az eszemet, hogy tényleg nem vettem komolyan a dolgot, mert azt, amekkorát ütött ez a könyv, pontosan így kellett átélni.

Közös történetünk:

Óvatosan kezeltem én magamban a Nicole Jordan könyvekkel való összehasonlítást, mert titkon mindig volt bennem egy nagyjábóli lista. Ami egy héttel ezelőttig így nézett ki:

1. Amanda Quick korai munkássága, mert egyszerűen ez a nő annak idején nagyon tudott. Vicces, korhű, szórakoztató...

2. Mary Jo Putney, akinek igazából pont az az erénye, ami más vonatkozásban hiányzik belőle, azaz humor sok nincs nála, de még akció sem, mégis körüllengi a történeteit valami finom báj és kellem, amitől teljesen betege vagyok.

3. Nicole Jordan, aki humor terén szintén nem túl erős, mégis olyan pikánsan erotikus stílussal bír, ami  nagyon izgalmas, és a legkevésbé sem közönséges.

4. Julia Quinn, kinek humora szintén sziporkázó, s ez egyben legnagyobb erőssége is, ugyanis a történetein, illetve karakterein azért érződik, hogy modernebbek, mint illene.

Szóval ők az All-Time Top, ha leküzdhetetlenül romantikára, és abszolút tuti biztos szórakozásra vágyom, és ezen belül cizellálom az igényeimet adott hangulathoz mérten.

Na mármost, ez a lista három napja ilyenre módosult:

1. Celeste Bradley, akit ha tehetnék, azonnal megkoronáznék! (Hasonlóképp Kovalcsikné Chován Hedviget a fordításért.)

.

.

.

4. Amanda Quick korai munkássága

5. Mary Jo Putney

6. Nicole Jordan

7. Julia Quinn

Atyaég! Ez a nő nagyon, de nagyon-nagyon tud!

Talán a Putney-féle finomságon kívül minden megvolt ebben az egyetlen egy könyvében egyszerre, bár nem azt mondom, hogy félre a többiekkel, de ha egyszer ne adj' isten olyan helyzetbe kerülnék, hogy csak egyikőjük könyveit olvashatom, akkor nem kérdés, hogy Celeste Bradley lesz örök barátnőm.

De mire fel is az összefüggéstelen locsogás?

Forrás

Agatha - a legkisebb mértékben sem teljesen normális - Cunnington vígan éldegélt vidéki birtokukon, Appleby-ben, míg nem egy nap realizálta magában, hogy imádott fivére eltűnt. Így fogta magát, és elindult Londonba, hogy végére járjon a dolgoknak. Igaz, erre rásegített az is, hogy a szomszéd földbirtokos mindenáron szépséges fiához, Redvás Reggi-hez akarta kényszeríteni feleségül, ő meg abból, köszöni szépen, de inkább nem kér.

Ám nem volt valami egyszerű hajadon leányként a Regency-korszakban utazgatni, így Agatha teljesen kézenfekvő módon kitalált magának egy férjet, akivel ugyebár sok gond nincs, hiszen nem létezik.

Vígan éldegélt is önkéntes nővérként, s egyben nyomozóként Londonban, mígnem egy nap már tarthatatlanná vált a láthatatlan, folyton utazgató férj-helyzet, és egy báli meghívás elutasítása, így villámgyorsan kerítenie kellett egy élő példányt. Lehetőleg olyat, aki hasonlít az elképzelt, és sokszor körbeírt egyedre.

Sajnos, kiesett a lakáj és a komornyik, de még az inas is, ám szerencsére az éppen akkor megjelenő kéményseprő egész jónak tűnt, csak egy kicsit le kellett mosdatni...

Forrás

Simon Montague Raines a Királyi Titkosszolgálat egyik szervezetének, az Álruhások Klubjának vezetője, azaz kémmestere, és hetek óta keresi eltűnt helyettesét, aki a látszat szerint áruló lett, ugyanis legutóbbi találkozásuk óta sorra buknak le a csak kettejük által ismert kémek és besúgók. A szálak egy nőhöz vezetnek, aki feltételezhetően James titkos szeretője, legalábbis a bankszámla költések alapján egyértelmű, hogy nem ismeretlenek egymás számára. Szerencsére Simon annak idején kéményseprőként dolgozott, így kézenfekvő a megoldás, hogy a célszemély házát ilyen álruhában térképezze fel, csakhogy ehelyett mosdatás vár rá, hiszen ál-férjjé avanzsálták abban a pillanatban, ahogy küszöbön belülre került....

Ami pedig innentől következik, az tömény nevetés, és nem csak azért, mert félreértések és színlelések sokasága követi egymást. Nem. Celeste Bradley magabiztos humora nem szorul a sablonokra és kötelező szarkazmusra. Helyzetkomikumot egész tárházát használja ki a cselekmény alatt, melyben természetesen megtalálható némi adok-kapok, bár jobbára csak később, a testvérek egymásra találása után.

Humor van a kialakult szituációkban, nevetés szövi át a párbeszédek parolázását, még a karakterek kidolgozása is rejti mosoly forrását. (Komornyikot akarok, de rögtön!) Szinte nincs olyan mondat a könyvben, mely ne rejtené magában, hogy a következő jelenet bizony kacagásba torkollik, mégsem lesz a történetből pusztán csak egy vicces kis semmiség.

A nyomozás is teljesen rendben van, egy ideig kicsit gyanakodtam mindenkire (de tényleg, még a szolgákra is), és abszolút lehetett sodródni az eseményekkel.

A karakterek meg... annyira kidolgozott volt szinte teljes egészében a szereplőgárda, hogy visszagondolva megdöbbentő is kicsit, mennyire figyelt arra az írónő, hogy élővé varázsolja még a szakácsnőt is. Egy-egy jól elhelyezett epizód, és már meg is ismertem mindenkit, és ha álmomból felkeltenek, akkor is pontos jellemzést tudok adni mindegyikőjükről, legyen az úri származású, szolga vagy zsebtolvaj.

És nem csak a karakterek kidolgozása, de az egymáshoz való viszonyuk is olyan mértékben árnyalt volt, hogy szinte sírni tudnék, hogy nem élő emberek, hanem kitalált személyek. Legszívesebben bemásznék a könyvbe, és ott élnék velük, mert bár ezek nem teljesen normálisak, de eszméletlenül szórakoztató velük az élet. (Csak és kizárólag akkor jönnék ki, ha kijött a sorozat következő része. Ha sokáig nem jelentkeznék, a küldetés sikerült, és akkor az éjjeli szekrényen lévő könyvben kell keresni a The Impostor magyar megjelenésének napján. Köszönöm!)

A történet koronája azonban kétség kívül Agatha, aki nem egy tipikus - tipikusan unalmas - hősnő. A fülszöveggel ellentétben nem csodaszép, hanem nagyon is élő, reális, kis töltött galamb, aki emellett, hobbiból hamiskártyás, hazudik, mint a vízfolyás, kiválóan eligazgat akár egy birtokot is, és még csak nem is egy félénk fajta, ártatlan hajadonlét ide vagy oda.

Pontosan tudja, hogy mit akar, hogyan akarja, és miként fogja azt elérni, mégsem lesz ettől túl határozott vagy túl éles karakter. Szavakkal egyszerűen körbeírhatatlan, és idézetekkel is nagyon nehéz pontosan megragadni, annyira szépen árnyalt, annyira élő.

Olyan sok példát tudnék, lévén teljesen szét van post-it-ezve az egész könyv (szám szerint 36, és csak a leges-leges-legviccesebbekhez ragasztottam!), de félek, hogy egyszerűen nem tudnék választani, ami méltón reprezentálja Az álruhást. Ám azért csak megpróbálok szemezgetni a kapcsolati viszonyokból, mert teljesen komolyan mondom, az én rajongó szavaim egyszerűen túl kevesek ehhez a könyvhöz. Messze a legjobb történelmi romantikus, amit valaha olvastam! Abszolút olvasni kell, mielőtt meghalsz!-kategória, akkor is, ha valakinek nem zsánere a műfaj. Sőt, akkor pláne ezt olvassa, és ne mást!

Agatha és a bátyja abszolút példás testvéri kapcsolatban élnek:

Agatha büszkén rámosolygott.

- Remekül áll rajtad ez az öltözék. Jobb, ha felidézem emlékeimben a téli jégeralsóidat, nehogy túlságosan meghatódjak.

James grimaszt vágott a mennyezet felé.

Lakáj és úrnője között kölcsönös megbecsülés van:

- A véleményemre kíváncsi asszonyom?

- Jaj, dehogy, Pearson. Már a hanglejtéséből süt a rosszallás.

- Valóban asszonyom.

Agatha lehunyta a szemét.

- Le tudná állítani ezt a rohamot egyetlen napra, Pearson? Lélegzethez kell jutnom.

- Igen asszonyom. Majd elintézem Istennel.

Agatha felkapta a fejét, de Pearsonnak hűlt helye volt. Ezt vajon élcnek szánta? Épp Pearson?

- Te jó ég, közeleg a világvége - mormolta.

Agatha önkéntes nővérként ápolja a háború sebesültjeit:

- Nagyon hiányzott ám, édes angyal. - A társaira pillantott, majd odasúgta Agathának: - Elhozta a kártyákat?

- Collis, már elnyertem a házát, a marháját és az elsőszülött fiát. Ez nem volt elég?

 A könyvet nagyon szépen köszönöm a Victoria Kiadónak!

Értékelés: 

A Liar's Club sorozat egyébként 5 részes, és fogadja meg mindenki a tanácsomat: ne nézzetek utána, hogy ki lesz a következő részben, mert az ad még egy kis plusz élményt, ha bizonyos szereplőkkel kapcsolatban kételyeitek maradnak! ;)

Ráadásul, vadul belevetettem magam az I am a Celeste Bradley fan!-létbe, és örömmel jelenthetem, hogy ezt a sorozatát egy amolyan spin-off is követi (Royal Four Series), amiben a Királyi Négyes, a kémhálózat legnagyobb koponyái jutnak párhoz. Azaz még négy+négy rész tömény és tutibiztos élvezet!

Szóval tessék szépen belehúzni, és kifosztani a boltokat a könyvért, mert esküszöm, ez mindenkinek tetszeni fog!

Legolcsóbban egyébként a Kiadó honlapján lehet megrendelni a könyvet, amennyiben klubkártya tulajdonos valaki. Ha nem, három könyv egyidejű rendelése esetén már azzá is válik, és már arra a rendelésre is érvényes a 25% kedvezmény! (Úgyhogy vegyétek hármasával!)

E-könyvként pedig itt lehet beszerezni.