Nicole Jordan: Őrzőangyal

Fülszöveg: Amellett, hogy Max Leighton kitűnő parancsnok, nagy kísértés minden nő számára. Amikor váratlanul megjelenik Cyrene szigetén – amely az Édenkerthez hasonlatos – az ott élő Caro Evers mindent elkövet, hogy enyhítse az őrnagy háború okozta lelki sebeit. Ám miután a lány egy varázslatos éjszakát tölt a férfi karjaiban, rádöbben: Max akár egyetlen érintésével is fel tudja korbácsolni az érzékeit.

Leighton bájos őrangyalának tartja a lányt, és bár útjaik elválnak egymásétól, képtelen elfelejteni őt. Miután a férfi megelégeli a londoni felső tízezer életének talmi csillogását, visszatér Cyrene szigetére, hogy megkeresse az álmaiban kísértő lányt…

Ám ekkor megtudja, hogy Caro nem csupán az elesettek gyámolítója, de harcos is: egy olyan titkos társaságának tagja, amely arra esküdött fel, hogy Európa-szerte szembeszáll a zsarnoksággal.

Caro attól fél, hogy képtelen lesz ellenállni Max vonzerejének, ezért megfogadja, úrrá lesz lángoló érzelmein. A titkos társaság missziójában Max is szerepet vállal, s egyre messzebb kerülnek Cyrene napsütötte partjaitól. Veszélyesebbnél veszélyesebb kalandokba sodródnak, míg végül sikerül Caro barátnőjét kimenteniük egy berber törzsfőnök fogságából. Az együtt átélt megpróbáltatások során szerelmük egyre jobban elmélyül, de ezt egyikük sem meri bevallani…

Kezembe akadt, mert...

Az álruhás után egyszerűen muszáj volt újabb történelmi romantikus után kapnom.

Közös történetünk:

Nem titkolom, ez a könyv most rendesen áldozatul esett Celeste Bradley-nek, és talán ha nagyobb távolságot tartok a két sztori között, nem gyepálja el annyira Az álruhás az Őrzőangyalt.

Igaz, nem csak ez a gond a könyvvel. Nicole Jordan stílusa eleve eltér kolleginájától, sokkal hangsúlyosabb nála az erotika, mint a humor, de sajnos a történet egészét nézve is be kell látni, Jordan itt most messze alulmúlta önmagát.

A Szerelmi csatározások sorozatban tapasztalt perzselés itt valahogy nem tudott rendesen kibontakozni, illetve egész pontosan pár jelenetnél tovább nem tartott ki, nemhogy körüllengte volna az egész történetet.

Caro Evers és Max Leighton Cyrene szigetén ismerkednek össze, miután a férfi, egyik katonája utolsó akaratát teljesítve hazaviszi őt meghalni. Csakhogy Caro kitartó és haladó gondolkodású ápolói praktikáinak hála, megmenekül. A közösen átélt küzdelem Yates életéért, és Caro természetes anatómiai kíváncsisága végül egymás karjába űzi a hitehagyott parancsnokot és a tapasztalatlan lányt.

Egy szenvedélyes éjszaka után azonban elválnak útjaik, Max visszamegy a frontra, Caro pedig titkos életébe tér meg, ugyanis egyike az Őrzők nevű, nemes célokért küzdő gerillacsoportnak.

Valamivel több, mint egy évvel később találkoznak újra, mikor Caro Londonba utazik, hogy a tengeren eltűnt barátnője felkutatásához klubtársa, Christopher Thorne segítségét kérje. Aki történetesen Max barátja is egyben. A váratlan találkozás miatt Max is szerepet kér Isabella asszony megmentésében, így Caro kénytelen szembenézni rég elnyomott vágyaival és érzéseivel, míg tart a közös akció...

A történet alapvető elemei teljesen rendben vannak.

A szín ezúttal nem London, hanem egy egzotikus kis sziget, Cyrene, közel Spanyolország és Algéria partjaihoz, a Baleár-szigetvilágon túl. (Sajnálatos módon nincs ilyen a fikción kívül.) A leírások és ezáltal a hangulatfestés olyannyira rendben volt, hogy kifejezetten haragszom, amiért nem létezik a sziget, pedig külön posztban lett volna kedvem bemutatni. :\

Maga a Kard Őrzőinek csoportja is egész izgalmas, és a végére még némi misztikus felhangot is kapott, annak ellenére, hogy Mary Jo Putney Őrzők sorozatára igencsak hasonlít. Persze más az eredet, a magyarázat és a csoport tagjainak képességei is, mégis keserű szájízt hagyott bennem, ahogy egyre több apró párhuzamot fedeztem fel a két sorozat között.

És ezt sajnos az sem enyhítette, hogy a Nicole Jordanre oly jellemző fülledtség erősen korlátozódott a sikamlósabb jelenetekre, amit nem oldott fel sem a főszereplők karakterábrázolása, sem az akció.

Az Őrzők elméletileg egy elhivatott titkos közösség, akik nemes ügyek mellé állnak, és jobbára fű alatt dolgoznak, igaz, eléggé jelentős kormánytámogatással.

Erre a fő bonyodalom a könyvben az, hogy Isabellát, egy három férjet is elfogyasztott vígözvegyet ki kell menteni egy sejk háreméből, amivel egyébként úgy általában csak az a probléma, hogy hosszú távon unalmas a hölgynek, akármilyen fantasztikus szerető is a fogva tartója. Bár a berber földön tett utazás külön üde színfoltja a könyvnek, az ok, amiért oda utaztak, a csoport küldetéstudatának ismeretében kissé nevetséges, lovagias hozzáállás ide vagy oda. 

És sajnos a titkos társaság kapcsán felmerülő logikai bakik egy idő után már annyira sokasodnak, hogy elkezd zavaróvá válni a tény, Jordan sem igazán tudja, minek léteznek ezek az Őrzők egészen pontosan. 

Most akkor a szigeten mindenki tag? Hiszen a letelepedni kívánóknak 5 év a kötelező szolgálat.

Ha nem vállalja valaki, akkor meg elűzik onnan, de addigra ugyebár már be kellett avatni a titokba, amit Maxnak nagyon sokáig nem mertek elmondani. És aki elmegy, azzal kapcsolatban mitől olyan  biztosak, hogy tartja a száját?...

Sok-sok kérdés a társasággal kapcsolatban, amit remélhetőleg letisztázott magában az írónő a szerkesztőjével a további részekre.

Ráadásul Caro jelleme kifejezetten irritáló volt, annak ellenére, hogy korához képest fiús természet, aki nő létére orvosnak tanul, jeleskedik a kardvívásban, és nagy ívben tesz a bálozásra. Viszont a belső monológjai, a sablonos önbizalom hiánya annyira ellehetetlenítik, hogy minden jó tulajdonsága ellenére sokkal jobban kedveltem Max Leightont, és szinte sajnáltam, hogy más belevaló nő nincs a bandában.

Valahogy sokkal mélyebbre sikeredett a parancsnok karaktere, a háború utáni poszt-traumatikus problémáival együtt, vagy épp pont azért. Megvolt benne a kellő komolyság, de egy romantikus regényhez szükséges könnyedség is.

A kettejük pávatáncához kapcsolódó húz meg-ereszd meg vonalat egyébként csak azért nem sérelmezem, mert alapvetően műfaji követelmény, és itt se lett volna gond vele, ha izgalmasabb párossal van megtámogatva mindez. Ez egyértelműen látszik abból, hogyha a kapitány szemszögéből követjük a csábítást, sokkal, de sokkal élvezhetőbb az egész, ellenben Caro szenvelgéseivel.

A mellékszereplők viszont megfelelőlen fel lettek vezetve saját könyveikhez, így élek a gyanúval, hogy tulajdonképpen csak a kezdő kötetekhez fűződő fanyalgásom lett úrrá rajtam a Celeste Bradley delíriummal vegyítve, és azért elégedetlenkedem jobbára, mert Nicole Jordan azért még mindig nagyszerű író a maga nemében. Csak ez a könyve most nem sikerült épp a legjobbra. Viszont a sorozat maga feltétlen figyelmet érdemel, mert nem létező sziget ide vagy oda, a tájleírásokban élvezet volt elmerülni!

A könyvet köszönöm a Victoria Kiadónak!

Értékelés: