Peter Terrin: Az őr

Eredeti cím: De bewaker
Fordító: Balogh Tamás
Oldalszám: 250, füles kartonált
Megjelenés éve: 2012.

Fülszöveg: Két ember őriz egy hatalmas garázst. Föléjük negyvenemeletes torony magasodik, negyven különlegesen igényes kivitelű luxusappartmannal. Az őrök szintjén van az épület egyetlen bejárata, a járműforgalom számára készült biztonsági kapu. Soha nem hagyhatják el a pinceszintet, véget nem érő szolgálatuk egyhangú, lehangoló. Változást csak az őket vezénylő szervezet döntése hozhat, nem tudni, mikor. A nyomasztó bizonytalanság akkor válik elviselhetetlenné, amikor a lakók és a személyzet sietve elhagyják a házat. Meddig tartja őket fogva az ismeretlen katasztrófa, ami elől mindenki elmenekült? A két ember túlélési stratégiája különbözik, de egyikük sem mozog a racionalitás talaján, a kegyetlen helyzet kikezdi személyiségüket.

Optimistán vágtam bele a könyvbe, mintegy remélve, hogy újabb LoveStar döbbenetet kapok, ami után napokig képtelen leszek tükörbe nézni, esetleg megül a lelkemen a sztori, és napokra kizökkent a drámaisága megszokott kis lelkiállapotomból.

Sajnálatos módon ebből semmi nem lett.

Terrin könyve drámai hangvételt, kitűnő jellemábrázolást, és egy már-már filmszerű dramaturgiát ígért, melyből csak a harmadik valósult meg, és az sem vált feltétlenül az előnyére. Mármint számomra.

Az elbeszélőnk Michel, aki társával, Harry-vel egy hiper-szuper, 40 emeletes luxusapartman mélygarázsában biztonsági őr.

Nem tudjuk pontosan, hogy mi alapján kerültek oda, ki, illetve inkább mi az a szervezet, akinek dolgoznak, miért olyan nagy dolog a munkájuk, mi történik a külvilágban, és egyáltalán, hogy mikor is játszódik a regény.

Adott tehát a lehetőség, hogy mindenki azt gondoljon bele a történetbe, amit akar, csakhogy ezt az esélyt elveszi a narráció.

A három részre tagolt könyv fél-egy oldalas jelenetekre osztott, melyek nem sok plusz információval látnak el bennünket, sőt, néha még csak nem is a valóságot közvetítik, csupán csak Michel gondolatainak elkalandozását. És jellemzően ezek a jelenetek a hosszabbak.

A két őrről persze ennek köszönhetően megtudhatjuk, miként borotválkoznak, vagy mossák a fogukat, hogyan róják a köröket nap-nap után, illetve hogyan osztják be az éjszakai alvást, és az épület őrzését egymás között. Csupa lényegtelen információ, ami az elején még nem gond, de egy idő után baromi unalmas. Csak és kizárólag olyan információk, melyek alapján nem tudunk meg az előéletükről, vagy a társadalmukról semmit az ég egy adta világon, ami azért sajnálatos, mert az ember fejében olvasás közben folyamatosan ott motoszkál az érzés, hogy ez rejti a drámaiságot. Legalábbis egy részét.

Mert másrészt persze érdekes megfigyelni, hogy mennyire betegek is ezek az őrök.

Ők ugyanis azon túl, hogy kérdés nélkül őrzik az épületet, bolondulnak bele a napi rutinba, még várnak is.

Mire? Szerintem Godotra.

Eleinte a rendszeresen érkező ellátmányt szállító teherautóra, majd a harmadik társukra, vagy az előléptetésükre elit biztonsági őrré, ami Michelnek nem is számít, Harry meg annyira belelovalja magát, hogy az általa közvetített gondolatok ezzel kapcsolatban már-már egy elit kommandót sejtetnek.

De nem azok.

Szánalmas kis nyomorultak mind a ketten, csak épp az egyik vegetál, a másik meg irreális vágyakat kerget.

És legnagyobb bánatomra nincs meg bennük a katartikus gyarlóság, az a plusz, ami miatt a rutinjuk, a gondolataik és vágyaik, illetve tetteik megkínoznának azzal, hogy egy idő után önmagamba kelljen néznem.

Nincs benne feszültség, csak unalmas kis epizódok egymás után, ami egy idő után szinte irritálásba fordul, mert a nullánál is kevesebb az információ, és az sem közöl semmit.

Ráadásul ellentétben a Godot-ra várvával, itt nincsenek magvas gondolatok az emberi létről, Michel képtelen túllépni a lényegtelen apróságokon, és globális következtetéseket levonni az emberiségről, vagy akár csak önmagáról is.

Még akkor sem, amikor az a bizonyos harmadik őr megérkezik, és egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy súlyos gond van a fejükben.

Sőt, eddigre még olyan logikai hibának vélhető kérdések is felmerülnek az olvasóban, hogy miért nem érkezik időnként fogkefe is az ellátmányban? Mi okolja az élelmiszerek összeállítását? Miért fontos egyáltalán védeni az épület, és mondjuk miért nincs rádiójuk, vagy bármilyen összeköttetésük mondjuk a rendőrséggel, vagy a szervezettel?

Minden heti készletfeltöltésnél agyon izgulják magukat, nehogy behatoljanak illetéktelenek az épületbe, de amikor a lakók jönnek-mennek, akkor csak a liftnél díszelegnek. Akkor miért nem érheti támadás az épületet?

Hogy lehet, hogy a lakóknak vannak újságaik, de postás sose jár az épületbe, meg úgy eleve, miért nem tudhat semmit a külvilágról a két őr? Nem az a logikus, hogy bárminemű veszély elhárításához ismerd a környezeted, ami túlmutat a mélygarázson? ki a környező utcákra, a világra? Mi végre a szeparáltság? Ha meg tudják a főnökeik, hogy ezek bolondok, hogyan kaphattak egyáltalán fegyveres munkát?

A regény nem feszeget jobbára semmit, csak elénk rakja ennek a két őrnek a mindennapjait, meg köré fon egy feltételezhető katasztrófát, melyet hagy lógni a levegőben.

Unalmas, mert nincs zsenialitás az őrület mögött, mert bár akár egy álom is lehetne a könyv, melyet csak Michel él át, ám annak sem érdekes.

Ennek ellenére biztos vagyok, hogy sokan meglátják majd benne a nagyszerűséget, azt, amiért díjnyertes könyvvé vált Az őr, hiszen gördülékeny, olvasmányos, és mert ez pont az a fajta kortárs irodalom, melyet úgy tűnik annak ellenére is képtelen vagyok érteni és értékelni, hogy elméletileg egy világban létezünk az íróval.

A könyvet köszönöm a Göncöl Kiadónak!

A könyvbemutatóról beszámolót Pipike könyvklubjában olvashattok.